A darab címe – Ahogy tetszik – magában foglalja előadásának széleskörű lehetőségeit, többek között a díszletek terén is. Ez az előadás a Globe hagyományait követve rendkívül minimális, jelzésszerű díszlettel bírt, ennek ellenére érdekes módon, talán a színház épületének nyitottsága miatt is, nagyszerűen átélhető például az erdő légköre, mintha egy közeli fa tövéből szemlélhettük volna az eseményeket.

Ahogy (nekünk) tetszik: Shakespeare eredetiben

Londoni kirándulásaink alkalmával minden lehetőséget kihasználtunk, hogy minél több színielőadásra eljussunk. Természetes volt, hogy lehetőség szerint a Globe Színházban is tiszteletünket tesszük.
Az eredeti Globe 1599-ben épült, nevét az épület ormán lévő földgömbről kapta. A reneszánsz színházban már nem a vallásos ismeretterjesztés volt a cél, az újonnan alakuló színházak és színtársulatok feladata a szórakoztatás volt. 

 
Shakespeare Globe Színháza 2009-ben (a bal alsó sarokban az As You Like It plakátjával)

A Globe színpada hármas beosztású volt, ez lehetővé tette, hogy a különböző színterek egymástól elkülönüljenek, váltsák egymást. A hátsó színpadon zajló események a belső tér, a szoba képzetét keltették, az előszínpadon a szabadtéri jelenetek zajlottak, a felső színpadon pedig a magasban játszódó jelenetek kaptak helyet. A shakespeare-i színdarabok nem használtak díszletet, és nagyon sok mindent eleve rábíztak a nézők élénk fantáziájára. A darabokban minden szerepet férfiak játszottak.
Mikor megváltottuk jegyünket a „mai” Globe Ahogy tetszik (As You like it) című előadására, számos gondolat kavargott bennünk. Mint magyartanárok és bölcsészek nagyon kíváncsiak voltunk, hogy fenti ismereteink a színházról igazak-e még, úgymond ráismerünk-e arra a Globe-ra, amit elképzeltünk magunkban, s izgultunk, hogy azon a helyen, ahol maga Shakespeare is fellépett és alkotott, vajon hogyan valósítanak meg egy darabot, egy komédiát a szerzőtől.
Nem kellett csalódnunk: a belső rész szakasztott olyan volt, ahogy lelki szemeinkkel már oly sokszor láttuk, középen a hatalmas és magas színpad, amelyet a „pórnép” körbeállhat, a gazdagabb rétegek pedig a lelátókról szemlélhetik az előadást. A színpad hármas felosztása is stimmelt. A színház természetesen megőrizte az épület eredeti nyitott tetejű formáját, így kissé aggódtunk, ismerve a brit félsziget időjárását. Szerencsére az égiek a kegyeikbe fogadtak minket.

 
A nyitott tetejű Globe belülről, a „pórnép” szemszögéből 

 Az Ahogy tetszik (amely egyébként 1599-ben a Globe nyitódarabja is volt) jellegzetes shakespeare-i vígjáték, amelynek irodalmi forrása Thomas Lodge, Shakespeare kortársának Rosalynde című elbeszélő költeménye, emellett merít Robin Hood népmeséjéből is, gondoljunk csak az „erdei fickók”-ra. Azért jellegzetes, mert nem hiányzik belőle a bárdok sajátságos, kifejezetten a közönségnek szóló bölcsessége és útmutatása. Ebben a darabban hangzik el Shakespeare talán leghíresebb monológja, amelynek kezdő sorai bizonyára sokunk fülében ismerősen csengenek: „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: / fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében, melynek hét felvonása / A hét kor” (Szabó Lőrinc fordítása). Amikor pedig valóban belekezdett ebbe a fantasztikus orgánummal rendelkező színész, higgadtabb nézőtársainkkal mit sem törődve elmorzsoltunk néhány könnycseppet. Mi büszkén vállaljuk ezt – azt hiszem, a katarzis fogalmának magyarázata helyett elég lenne mindenkinek egy ilyen pillanatot átélnie. Itt érintett meg minket igazán, hogy milyen esemény részesei vagyunk, hogy egy Shakespeare-darabot nézhetünk ott, ahol régen ő maga is játszott, alkotott. Szelleme valóban belengte az egész színházat.
Magát a darabot tökéletesen az elvárásainknak megfelelően állították színpadra. Hagyományos előadást láthattunk, amelyben a két hős, Orlando és Rosalinda bájos szerelmét izgulhattuk végig, és amelyet a pótolhatatlan clown-jelenetek tettek rendkívül szórakoztatóvá. Óriási élmény volt, hogy a régi színház hagyományait követve a szereplők sokszor kinéztek, kiszóltak a nézőknek, és többször hirtelen megjelentek közöttük. A darabot énekes betétek tarkították, amelyek tovább növelték meghatódottságunkat. Érződött a színészek előadásmódján, hogy tisztában vannak vele, hol és milyen darabot játszanak.
A darab címe – Ahogy tetszik – magában foglalja előadásának széleskörű lehetőségeit, többek között a díszletek terén is. Ez az előadás a Globe hagyományait követve rendkívül minimális, jelzésszerű díszlettel bírt, ennek ellenére érdekes módon, talán a színház épületének nyitottsága miatt is, nagyszerűen átélhető például az erdő légköre, mintha egy közeli fa tövéből szemlélhettük volna az eseményeket. A színészek tökéletesen közvetítették Shakespeare karaktereit, az önmagát kereső Rosalindát, a romantikus Orlandót, a különleges Jaques-ot. A humoros karakterek pedig gondoskodtak a komikum megfelelő kifejeződéséről.
Természetesen boldog befejezéssel ér véget a történet, a darab egészéhez hűen meseszerű fordulatot véve. Ezt a boldogságot csak tetézte a finálé, amely egy fergeteges össztánc és
-ének volt a darab valamennyi szereplője előadásában, és amelyet természetesen a közönség lelkes tapsvihara kísért.
Vagy kísérhetett volna.
Szólnunk kell ugyanis az angolok színházlátogató és -befogadási szokásairól.  Lelkes tapsvihar valóban volt, de magyar szemmel (és szívvel) azt tapasztaltuk, hogy az okozott katarzis mértékéhez képest jócskán rövidebb. Természetesen az olvasók most arra gondolnak, hogy két magyar bölcsésznek, akik ráadásul nők, nyilvánvalóan nagyobb élmény volt egy szerelmes Shakespeare-t hallgatni Shakespeare nyelvén Shakespeare színházában, mint a naponta emellett elkocogó londoniaknak, akik talán már sokadjára nézték meg kedvelt darabjukat. Nem általánosítunk sem ebből az előadásból, sem abból a négy továbbiból, amelyeket szintén Londonban tekintettünk meg – köztük az 57. éve játszott Mousetrapet Agatha Christie-től, vagy az Oedipust Ralph Fiennes címszereplésével –, csupán megjegyezzük azt a megfigyelésünket, hogy az angolok nem tapssal fejezik ki elismerésüket. Pontosabban szólva: az elismerő taps nem tart tovább a szereplők egyszeri meghajlásához szükséges időnél. Ez az idő pedig rendszerint nem elegendő ahhoz, hogy az emberek egymáshoz igazítsák lelkendezésük ütemét, azaz hogy kialakuljon a vastaps. Az angol nyelvben is létező „stormy applause” gyakorlati megvalósulását egyik (egyébként rendkívül katartikus) darab után sem sikerült megismernünk. Fergeteges, musicalekhez és operettekhez illő tánca után Rosalinda,  Jaques és társaik hamar visszahúzódhattak a kulisszák mögé kifújni magukat, mert a közönség nem fárasztotta őket visszahívással. Holott színpadra támaszkodó sorstársaink (hiszen talán mondanunk sem kell, hogy a magyar bölcsészlányok is a „pórnép” ötfontos helyére szorultak) és a felsőbb szinteket hiánytalanul megtöltő „felsőbb réteg”-hez tartozók arcán is a szerelmes játék okozta boldogság és a felszabadult vidámság jelei körvonalazódtak, az elcsípett mondatfoszlányok dicséretről árulkodtak.
Bizonyára a színházi élmény kedves emlékét kívánták többen hazavinni az egyik, közönség közé szórt kellék megkaparintásával is (amelyre természetesen a szerzők szintén szert tettek). Ez a kellék az érzékeny lelkű Orlando Rosalindához intézett szárnypróbálgatásainak „kézirata” volt, amelyet a szerelmes ifjú korabeli módszerekkel sokszorosítva mintegy hirdetésként az erdő fáira (és a közönség legmagasabbra nyúló kezeire) tűzött, hogy az imádott hölgy magára ismerhessen. 

 
Orlando verse

Amilyen sokat öltözködik az imádott hölgy a darab alatt (attól függően, hogy szerelmes nő vagy az önmagát ifjúnak álcázó, apja elől rejtőzködő gyermek mivolta kerül-e előtérbe), annál kevesebb gondot fordít erre a színházlátogató közönség nagy része. Korábbi meglepő tapasztalataink alapján ezúttal már nem törtük a fejünket, hogyan egyeztessük a színházi öltözködési etikett kérdését egész napos városnéző túránk felszerelésével, azaz: hogyan ne tűnjünk ki a nyilván fél délután során erre készülődő, helybéli társaink közül rövidnadrágunkkal és piros hátizsákunkkal. Ekkora már tudtuk ugyanis, hogy amennyiben a hátizsákkal nem okozunk kárt a mögöttünk állókban, akkor más gondot ez a „kiegészítő” nem fog okozni.
Az angol nők ugyanis nem azért járnak színházba, hogy legújabb ruhakölteményeiket bemutathassák (de még legújabb kosztümjüket sem), illetve nem itt mutatják be őket. Az angolok átlagos utcai ruhában járnak az eldugott utcácskában levő St. Martin’s Theatre-be, a nyitott Globe-ba, de még a Királyi Nemzeti Színházba (Royal National Theatre). Munka után betérnek egy darabra, és ha kell, alatta is vacsoráznak meg. Bár ilyen esettel csak egyszer találkoztunk, azért érdemesnek tartjuk megjegyezni. Hasonlóképpen nem követendő eset volt a Globe-ban fényképező külföldi turistacsoport, amelynek tagjai a felszólítás ellenére sem tudtak ellenállni annak, hogy egy irodalmi-történelmi emlékként egyaránt szolgáló színházban ülünk (állunk).
Tiszteletteljesebben adóztak volna Shakespeare emlékének, ha darabját csendben élvezik, és eredeti nyelven is átélik szerelmes komédiába ágyazott, örökérvényű gondolatait. Ahogy ezt tettük mi is. Ahogy tetszett. 

Kép és szöveg: Németh Nikolett – Parapatics Andrea
 

Kapcsolódó:

Itt olvasható a többi pályamunka: http://www.irodalmijelen.hu/?q=taxonomy/term/117