Lapunk szerkesztője és kertésze, Weiner Sennyey Tibor ismét úton van. Meghívást kapott Oslóba, ahol a nemzetközi Pen Klub rendez konferenciát az emberi jogokról, az azokért való kiállásról, az írók teendőiről, s azokról az írókról, akik valamilyen politikai ok miatt börtönbe kerülnek, vagy száműzik őket saját hazájukból. A konferencia előtt néhány napot Skandináviában utazgat szerkesztőnk, s hazaküldi úti jegyzeteit, melyeket itt olvashat az érdeklődő.

Ébennapló – Úton Skandináviában

Első rész
 

Létezik egy legenda, arról az utazóról, bizonyos Tyrkerről, aki évezreddel ezelőtt Északra érkezett, nevelője volt a híres Vörös Erik fiának, Laif Eriksonnak, majd véle együtt – meséli a Saga – átkelt az ismeretlen földre. Erikson ugyanis tudni akarta, hogy van-e vége a világnak, vagy ott újabb élet, új föld vár az utazókra. Tyrker egyesek szerint német volt, mások szerint török. A Saga szerint utált hajózni, és az első dolga volt, midőn végre partot ért hajójuk, hogy elindult egymaga csatangolni az ismeretlen erdőkbe. Harmincnégy társa közül tizenketten indultak keresésére, s csak nagysokára leltek rá. Tyrker szőlőt és bort talált valahol, s teljesen részegen, ismeretlen nyelvén énekelt a vágtázó lovak szépségéről. Ezért aztán vannak, akik Tyrkerről azt tartják, hogy magyar volt. Mi csak annyit tudhatunk biztosan róla, hogy szerette a bort – tehát vagy nem volt muszlim, vagy szufi lehetett –, szeretett énekelni ismeretlen nyelvén - tehát nem lehetett német – és bár idegen volt a vikingek között, de ugyanolyan bátor férfi, mint ők. Sőt, mivel Vörös Erik rábízta fia nevelését, valószínűsíthetjük, hogy mestere volt valaminek. Ki lehetett Tyrker, akit kalandos sorsa a messzi Északra vezetett? S vajon mit látott ott?
 

*
 

Előbb Budapest felülről: a kerületek, a Hősök tere, az Andrássy, az otthonunk, a Margit-sziget, a Vár, a Dunakanyar, és ott, a sűrű felhőkön, már nem is száll, hanem úszik a gépmadár. Alattunk pedig felhők gyapjas nyája, mintha végtelen rónákon kéne átvágtatnunk, hosszú éveken át. Pedig állítólag az út csupán két óra.
 

*
 

Mintha millió apró sziget felett szállnék, akárha vadlúd nyakában a Gosta Berling szerzőjének, Selma Lagerlöfnek mesehőse volnék. A földön a falvak és városok úgy érnek egybe, mint az emberben a különböző szervek és mintha szövevényes érhálózat kötné őket össze, az emberek pedig úgy áramolnak benne, mint a vér. Vörösbort iszok és vizet.
 

*
 

Hamarosan elérjük a tengert. Ez az! A felhők szigetei szertefoszlanak, s valódi szigetek tűnnek ki a kék tengerből. A felhők árnyai a tenger arcán, akárha szeplők volnának egy szépleányka orrán. Szárnyas hajókat látok. Leírhatatlanul ragyogó kék – minden. Mintha Föld és Ég, illetve Tenger és Égi Tenger egybeérne, s közibük semmi más sem férkőzhetne, csak a felhők  hanyagul odahajított csipkés rokolyája és mi. Semmi kétség: innentől a Valkűrök hajfürtjein úszunk. A kép megváltozik, s minden csupa csipke lesz, mert tavak ezrei és erdők sűrűje redőzik szerte a tájat.
 

*
 

Most képzeld el a zöld összes árnyalatát. Kevés! Lásd az erdőket, a mezőket, a kicsiny és piros tanyákat. Közelíts. Közelíts… megérkeztünk.
 

*
 

Szupermodern vonattal suhanok a város, Stockholm felé. Midőn felszálltam megdicsért egy – gondolom szőke – női hang: ön a leggyorsabb és leginkább környezetkímélőbb utat választotta repterünkről városunkba. Majd hozzátette: köszönjük. A tanyák tetején napelemek, az út mellett – mindenütt – fák.
 

*
 

Stockholmban alig egy órát időztem. Vízből és emberből van itt rengeteg. Nem véletlenül mondják Észak Velencéjének, csakhogy – kárára – itt minden sokkal nagyobb, s – előnyére – minden sokkal tisztább. A városból ki – panorámás vonaton – irány a vikingek vidéke. Vonatoztam Indonéziában, most vonatozok Skandináviában. Úgy látszik ez a világ rendje.
 

Weiner Sennyey Tibor