Aztán mégis beosonok, leülök a trón oldalában úgy, hogy senki ne lásson, ő úgyis tudja, hogy ott vagyok. És Isten nem szól hozzám, csak hagyja hogy ott üljek, amíg jólesik. Távozáskor se tudok mit mondani, mert megbocsájtott már jóval azelőtt, hogy bocsánatot kérhettem volna, különben meg tudja, hogy a legnagyobb feladat még előttem van: megbocsájtani saját magamnak, ami hosszú és fáradságos feladat, nagyobb megrázkódtatással jár, mint bármilyen kitalálható büntetés.

Monológok a négy fal közül

Sikereim és kudarcaim egyazon tőről fakadnak, abból az egyszerű tényből, hogy képtelen vagyok segítséget kérni. Egyszerűen olyan megalázónak és lehetetlenül degradálónak érzem a függőség ezen módozatát, hogy világéletemben képtelen voltam meglépni amikor szükségem lett volna rá. Párszor éreztem csak magam igazán mindenkitől elhagyottnak, legnagyobb bukásaim után, amikor tudtam hibáztam, és nincs más hátra mint várni ahogy a következmények villámként csapnak majd le rám, és örülhetek ha megúszom élve. Mert bűn után bűnhödés jön, ez törvényszerű, Dosztojevszkij megírta már régen. Ilyen alkalmakkor hisztérikusan kapaszkodtam Istenbe, akit mellesleg minden igyekezetemmel próbáltam kizárni az életemből azzal, hogy egyes dolgokhoz semmi köze, ettől persze még joga van hozzá, hogy ne tetsszen neki ez, vagy az, de nem tűröm, hogy kioktasson. Istenhez való viszonyom megmaradt egy gyermeki szinten, de nekem erre volt szükségem, ez jelentette az örökké nyitva álló menedéket. Az agyamban csodálatos módon egybefolyt a tökéletes szülőről és a jóságos Istenről alkotott kép: hagyja, hogy elkövessem a saját hibáimat, úgyse tanulok másból, bízva benne, hogy az alapozás elég erős ahhoz, hogy végzeteset azért ne hibázzak. Aztán amikor utólér a saját ostobaságom, kitárja palotája kapuját, hogy nála biztonságot találjak, ha akarok. A forgatókönyv pedig minden esetben ugyanaz: tudom, hogy nem szabadna megtennem, mégis megteszem (gerinctelenebb pillanataimban azt a szót használom: megtörténik), aztán a szomorúságtól és a szégyentől erőtlenül elvánszorgok az ő palotájához, de mielőtt belépnék az ajtón, még össze kell szednem a bátorságomat, hiába tudom, nincs mitől tartanom, nem merek a szeme elé kerülni... Aztán mégis beosonok, leülök a trón oldalában úgy, hogy senki ne lásson, ő úgyis tudja, hogy ott vagyok. És Isten nem szól hozzám, csak hagyja hogy ott üljek, amíg jólesik. Távozáskor se tudok mit mondani, mert megbocsájtott már jóval azelőtt, hogy bocsánatot kérhettem volna, különben meg tudja, hogy a legnagyobb feladat még előttem van: megbocsájtani saját magamnak, ami hosszú és fáradságos feladat, nagyobb megrázkódtatással jár, mint bármilyen kitalálható büntetés.
Tehát mielőtt kilépek az ajtón visszanézek, ilyenkor találkozik a tekintetünk, az angyalok félrefordítják a fejüket, mert Isten szomorú: nem azért mert vétettem, nem azért mert nem tudok bocsánatot kérni (ahogy segítséget se), hanem mert tudja, nem most lát utoljára szenvedni.

*

– Pont négy kiló.
Nézem a piros bogyókat a zacskóban. A szemek a súlytól máris elkezdtek összetörni, úgy nyomják egymást agyon, hogy azt hinnéd, valami véres tömegjelenet szemtanúja vagy. A zacskó legalján gyűlni kezd a sűrű, vörös lé. Nézem megigézve.
– Elveszi vagy sem? – ezt már a zöldséges kérdezi leplezetlen ingerültséggel a hangjában. Vastag karja van, és mégis látom, hogy nehezére esik vízszintesen tartani a végén négy kilóval. Átveszem, fizetek, és tanácstalanul bámulok a lábamnak támasztott két teli kosárra. Minek vettem ezt a sok szart? És akkor ráadásnak itt ez a csomó ribizli, amit elpakolni se tudok. Csak tűnne el már a szemem elől ez a vörös massza.
A piacon vagyok, szombat reggel van, korán, olyan korán, amikor rendesen sosem vagyok ébren, nemhogy piacon, mit is keresek itt...talán zajt, tömeget, felfordulást, bármit ami ellensúlyozni tudja a lakásban uralkodó néma csendet. Talán a sajátomban jobb lenne, de én most mégis anyáméban alszom, puszta elővigyázatosságból, vagy csak azért, mert a kelleténél komolyabban vettem az orvos tanácsait, akiről ordított, hogy csak rémisztgetni akart. Dehogy érdekelt már bárkit is, mi lesz velem, amint kitettem a lábam az ocsmány szocreál épületből. És amíg odabent voltam?
Kifelé araszolok, egy perc két lépés, egy sornyi ember kifelé, ugyanannyi befelé, ügyet sem vetnek egymásra, mindenki az áruval van elfoglalva, tekerednek a nyakak jobbra és balra, olyan az egész, mint egy rosszul megkoreografált tánc, amit csak az együttmozgás kényszere foglal keretbe. Az egyik kosárból kilóg valami, kiszakítja az előttem poroszkáló öregasszony harisnyáját, hát persze hogy megfordul és elkezdi mondani...biztosan a legsötétebb átkait szórja éppen rám, de csak azt látom, ahogy tátog, hangja mintha nem lenne, lehet hogy nincs is, csak hallanám hiszen arca szinte hozzáér az enyémhez. Groteszk.
    Ahogy kilépek a kapun, az éles nyári fény szinte megvakít, kétségbeesetten kotorászok a napszemüveg után, jobb is lenne, ha valami eltakarná már az arcom, ne is lássanak, azt hittem jó lesz emberek közé jönni, de ennyi bőven elég volt, most már visszavágyom a félhomályba, a hűvösbe, a csendbe – mindhármat az ablakokat árnyékoló vastag függönyöknek köszönhetem, melyek minimális fényt sem engednek be kintről. Anyám mindig mondogatja, hogy meg kellene válni tőlük, mert nem csak ódivatúak, de reménytelenül koszosak és nehezek is. Tegnap egy igazi ezüst gyertyatartót is találtam, ott rejtőzött a lexikonok mögött, három gyertyája közül kettő már rég csonkig égett, meggyújtottam hát az utolsót, és csak néztem a lángot, vagyis az árnyékát, ahogy imbolygott a falon. Észre sem vettem, úgy sötétedett be kint, én pedig – bár nem csináltam egész nap semmit – együltő helyemben elaludtam, csak arra ébredtem fel valamikor hajnalban, hogy nem tudom elfordítani a fejem, annyira elgémberedett a nyakam.
Két saroknyira járok a háztól, a tömeg végre elmaradt. A lépcsőházba lépve megcsap a pincéből áradó hűvös és dohos levegő, ez csak a régi házak sajátja, azoké amiken még felfedezhető a tábla: „Tiszta udvar, rendes ház.” Már a körfolyosón járok, amikor zene csapja meg a fülem, és bármilyen hihetetlen, tényleg Erik Satie az amit játszik az a valaki, aki most úgy zongorázik, ahogy csak a profik tudnak, ki lehet ő, amikor ebben a házban csak anyámhoz hasonló vénségek élnek...hallgatnám még, de kilép a gangra Rózsi néni, a két lábon járó rosszindulat, a tapintatlanság élő szobra, hát menekülök befelé, nagy igyekezetemben még a kulcsot is elejtem. Őszintén megkönnyebülve csapom be magam mögött a bejárati ajtót. Végre eldobhatom a nehéz kosarakat. Kimerült vagyok. Lecsúszok a padlóra, és arra gondolok, hogy egy pohár bor jól esne, de nem ihatok még két napig. Nézzük a jó oldalát: ha nem az lenne, ami most van, kilenc hónapig nem ihattam volna.