– Háromnegyed nyolckor történt – kezdte Szomszéd Sanyi. – A Gyurka valamelyik meccsről kérdezte a Butellában… mert nagy tévéző az öreg, mindent megnéz… akkor már nem lehetett érteni, mit mond. – Száját elferdítve utánozta Dár András apját. – Azt mondta erre a Gyurka nekem: „Sanyi, tedd le a poharat, kísérd haza a Papát! Nem akarta ugye a Gyurka, hogy oda menjen az orvos… hozzá… a végin még meg is hurcolhatták volna. Szépen hazaballagtunk. Hányszor mondtam neki: „Ne igyál annyit, nem bírod! Nem vagy már húszéves!”

Szeptember ötödike, szerda

Dár Andrásnak vasárnap délután telefonált Ilon, az unokanővére. Hangja remegett az izgalomtól:
– Azonnal ülj autóba és gyere, mert apáddal baj van!
Mire Dár András hazaért (ötven kilométerre lakott szülőfalujától immár jó harminc éve) Szomszéd Sanyi már kihívta az ügyeletes orvost, aki megvizsgálta a beteget, kiállította a kórházi beutalót és elment.
Dár András apja magatehetetlenül, alsónadrágban, fennakadt tekintettel feküdt a konyhában, a pléddel letakart sezlonon. Hiába szólongatták, nem felelt.
Sanyival nagynehezen ráerőltették az inget, a nadrágot, majd Dár András beledobálta egy sporttáskába apja pizsamáját, neszesszerét és zoknikat keresett.
– Megint elkezdett inni – mondta közben Sanyi. – Reggel egy deci a Butellában. Úgy, mint régen. Saját pohara van! Kilenckor megy a kocsmába. Ott is iszik. Pálinkára bort. Fél tizenegykor megy az ebédért. Visszafelé újra kocsmában köt ki. Délután még kétszer… ezt csinálja napról-napra… mint a menetrend. Aztán esik, kel… össze is törte magát.
– A nyomát láttam én is, amikor legutóbb nálunk volt. Azt mondta, hogy beütötte a fejét az ólpadláson.
Szomszéd Sanyi a magatehetetlen öregemberre nézett:
– Föl se bírna menni! Ne hidd el neki, Andriskám! Belebukott hazafelé az árokba. Ez az igazság… csak eddig nem akartam mondani.
A mentősöknek ki kellett nyitni a konyhaajtó másik szárnyát is, hogy mozogni tudjanak a hordággyal.
– Agyvérzés? – kérdezte Dár András az autóban.
– Az – mondta az orvos. – Látja, nem képes kommunikálni.
Az autó ráérősen döcögött a szőlőhegyek alatt a megyeszékhely felé.
– Az idegosztályra viszik?
– Oda.
Már szürkült, amikor Dár András egy alkalmas busszal visszatért apja gazdátlanná vált házába. Ilon addigra kiolvasztotta a hűtőszekrényt, odakotorta a kutyáknak az ebédmaradékot és felmosta a konyha kövét.
Nemsokára Sanyi és Tera néni is megjelent. (A csontritkulásos öregasszony botjára görnyedve lépett be a konyhába.).
– Háromnegyed nyolckor történt – kezdte Szomszéd Sanyi. – A Gyurka valamelyik meccsről kérdezte a Butellában… mert nagy tévéző az öreg, mindent megnéz… akkor már nem lehetett érteni, mit mond. – Száját elferdítve utánozta Dár András apját. – Azt mondta erre a Gyurka nekem: „Sanyi, tedd le a poharat, kísérd haza a Papát! Nem akarta ugye a Gyurka, hogy oda menjen az orvos… hozzá… a végin még meg is hurcolhatták volna. Szépen hazaballagtunk. Hányszor mondtam neki: „Ne igyál annyit, nem bírod! Nem vagy már húszéves!”
– Nem ám! – vetette közbe Tera néni. – Annyi mint én: hetvennyolc.
– Úgy tizenegy felé átjöttem újra – folytatta Sanyi. – A padlásjárásban, a létra alatt feküdt… nem bírt fölállni.
Ilon aggodalmaskodva ingatta a fejét:
– Nem sajnálom tőle, emberbe való, de annyit, amennyit az András bátyja megiszik… hát… amióta a Kati ángyi meghalt… Isten bocsássa meg, hogy ezt mondom, a bátyja leeresztett, mint a lufi… összerogyott… nem találja föl magát… mintha így akarná magát… elemészteni.
– Énhozzám is, ha átjön, mindjárt kérdezi: „Nem adsz?” „Nem. Tudom én jól, hogy pálinkára fáj a fogad!” Aztán mégiscsak…
– Jobban tette volna, ha nem ad neki – sóhajtott Dár András.
– De hát annyira kérte! – mondta Tera néni pityeregve.
– Az én apám hat hét alatt elitta a saját, meg az anyám nyugdíját, amikor az a szívkórházban volt. Hol is van az? – kérdezte Szomszéd Sanyi.
– Balatonfüreden.
– Ott, ott... Most már emlékszek. Édesapám kiült minden reggel a ház elé a padra és leintette bármelyik suhancot: „Itt egy ezres. Hozzál két deci konyakot! A többi a tied.”
– Az is megitta a magáét, Isten nyugtassa – állapította meg Ilon.
– Iszik itt mindenki – mondta Tera néni.
– Amikor megjött édesanyám – folytatta Szomszéd Sanyi – édesapám nem tudott elszámolni a kasszával. Kitört a balhé.
– Szerdán bemész hozzá? – fordult Tera néni Dár Andráshoz.
– Persze.
– Csókoltassuk! – Ilon nehézkesen, lábát fájdítva állt föl a hokedliről.
– Vigyázzon magára! – mondta Szomszéd Sanyi.
– Jobbulást kívánunk neki…
– Átadom. – Dár András kikísérte vendégeit.
A középső ágyon a Dár András apjával nagyjából egyidős férfi felült:
– Milyen nap van máma? Ezt kérdezte tőlem délelőtt a doktor úr. Tudom ám, miért! Az én eszemen nem jár túl! Azt akarta megtudni, milyen a memóriám! Mondtam neki: szerda. Jól van, azt mondja, akkor holnap, pénteken szabadul!
– Biztos eltévesztette – mondta Dár András apja. – A doki is tévedhet, Ferikém. Hiába járt annyi ideig iskolába.
– Ha máma szerda, akkor holnap nem lehet péntek – töprengett Feri. – Szerdára csak csütörtök jöhet… csütörtök és semmi más.
Az ablaknál fekvő kesehajú férfi, aki eddig mintha aludt volna, felugrott, rövid matatás után kártyanaptárt vett elő éjjeliszekrénye fiókjából:
– Tessék, itt van: szeptember ötödike, szerda!
– Na ugye, megmondtam! – Feri arca felderült.
Szobatársa is megnyugodott, lefeküdt és újra az ablak felé fordult.
Mellette negyven év körüli, csapzott hajú férfi bepelenkázva feküdt ágyán, a másik leszíjazva nézte a mennyezetet ágyához erősített ketrecében.
– Jó itt – pillantott Dár András a fiára. – Jó itt, a nevelőben.
– Hol?
– Hát a nevelőben.
– A nevelőben?  – Az mi?
– Hát a nevelő – mondta az apja türelmetlenül.
– … és kivel van itt?
– Kivel? Nem látod?  Hát a Bálint bátyáddal.
(Dár Andrásnak azonnal eszébe jutott: apja minden nap vele járt ebédért a szociális otthonba.)
– Meg egy sűrűtollú cigánnyal.
– Az ki?
Apja sértődötten legyintett infúzióra kötött karjával:
– Azt se ismered? Na, mindegy… üzentem Tera nénédnek, hogy etesse meg a kutyákat.
– Sanyi megeteti. Megbeszéltem vele vasárnap este. Meg a tyúkokat is.
– Kicsoda?
– Sanyi. Szomszéd Sanyi. Aki mindig segít vágáskor lefogni a disznót… meg a kutyaoltásnál… minden nap találkoznak!
– Nem tudom, ki az.
– Majd megismeri, amikor hazaengedik. – Dár András fölkelt az ágy széléről és megmosott egy almát a csapnál.
– Nővérke! – kiáltott fel ekkor Feri. – Nővérke! Össze-vissza mászkál az az ember – mutatott Dár Andrásra és ráparancsolt: Tessék lefeküdni!
A nővér bejött; a feje olyan volt, mint egy fölfújt hajasbabáé. Mondott valamit a kiabálónak, közben megsimogatta a fejét, aztán betakargatta a pelenkás fiatalembert.
– Szóltál a Terának? – kérdezte tőle Dár András apja
– Szóltam, András bácsi… persze, hogy szóltam – válaszolt a nővér és együttérzőn Dár Andrásra mosolygott:
– Összetéveszt valakivel, de nem baj. Majd’ elfelejtettem: a doktor úr már várja.
Dár András megfogta apja kezét:
– Holnap újra eljövök. Hozzak valamit?
– Nem kell semmi!
– Majd megborotválom.
– Az jó lesz – mondta az apja és keze fejével egykedvűen megdörzsölte az állát.