Mintha nem a földön járna, könyvelte el a család. Szokása volt ez. Szelektív nagyothalló, nevették. Később rájöttek, hogy itt baj van, amit kezelni kell. Hangosabban, lassabban, jól artikulálva beszéltek ezután, ha ő is a társaságban ült. Azután kapott egy helyes kis nagyothalló készüléket. Testszínű, a fülbe jól illeszkedik, van rajta kis pöcök a hangerő állítására, próbáltak kedvet csinálni neki hozzá. Nem viselt el semmit a fülén, fülében. Klipszet sem hordott soha. A TV nézéshez vettek neki egy fejhallgatót, megtanították, hogy kezelje.

Búcsú

Kotorászást hallott a bejárati ajtó felől. Valaki, valakik gyakran jöttek a családból. Élelemmel. Tiszta ruhával. Időt tölteni, vagy csak bekukkantottak, „ránéztek”. Gondolták, „irreálissá” vált időérzéke úgysem kér már számon semmit. Örül, hogy lát maga körül valami elevent is a lakásban. Nem egyeztették hát vele előre a jövetelek idejét. Kezdetben még próbálkoztak mással is, enyhíteni a rá, rátörő magányosságot. A macskát tudták, utálja. Kutyát mindég szeretett volna, de már nem tudna kijárkálni vele. A madár aranyos, vidáman csivitel, de rettenetesen koszol. A halak csak színesek, és sok a macera. A növényeket folyton öntözni kéne. Maradtak a könyvek. Az jó nagyon! És a szeme! Csudájára jártak! Még mindég nem kellett szemüveg! De íratott azért, addig erősködött, mórikált a szemésznek, míg a bolhabetűkhöz felírt neki egy olvasószemüveget. A leggyengébbet. Mert úgy egyébként nem kell. Nem is használta. De tudod, ha valami lábjegyzetre akadna, csupa-csupa apró betűvel, hát kifúrná oldalát a kíváncsiság. Volt tehát egy elegáns olvasószemüvege, olyan csinos kis lánccal, hogy akár a nyakában is hordhatta volna. Egy ideig jól elvolt a könyvekkel. Végül túl fárasztóvá vált számára ez a foglalatosság. Türelmét vesztette az érdektelen történeteken. Mintha jobb változatban, valamennyin túl lenne már. Megírták már jobban, mondta, ha egy-egy regény szóba került. A TV igen! A régi filmek újra, az egyik adón. Aztán a híradók, vitaműsorok. Ez újdonság volt. A fülével mintha valami lenne. Egy általános alapzörej, viszont folyton. Föl sem tűnt neki kezdetben, mikortól is? Csak a számára érdekes dolgokra figyelt eddig is. Mintha nem a földön járna, könyvelte el a család. Szokása volt ez. Szelektív nagyothalló, nevették. Később rájöttek, hogy itt baj van, amit kezelni kell. Hangosabban, lassabban, jól artikulálva beszéltek ezután, ha ő is a társaságban ült. Azután kapott egy helyes kis nagyothalló készüléket. Testszínű, a fülbe jól illeszkedik, van rajta kis pöcök a hangerő állítására, próbáltak kedvet csinálni neki hozzá. Nem viselt el semmit a fülén, fülében. Klipszet sem hordott soha. A TV nézéshez vettek neki egy fejhallgatót, megtanították, hogy kezelje. Jó móka volt. Nem kellett többé tartani attól, hogy késő van, zavarja a szomszédot. De nem mozdulhatott el a készüléktől a zsinór miatt. Nem ugorhatott, ha eszébe jutott valami. Nem hallotta, ha telefonon keresték. Kapóra jött a fénykijelzéssel ellátott telefonkészülék. A villogás gyakran invitálta egy kis beszélgetésre. Örült az új csodának, de a zúgás a fülében egyre erősödött, s a trécselés kurta kérdés-felelet csörtévé rövidült. Ebből is egyre kevesebb volt félreértések nélkül megérthető. Inkább majd élőben! Azután, „hosszú” mondogatták egyre gyakrabban, a családi asztal fölött, ha a pergőbb társalgást nem tudva követni, újra kellett volna magyarázni neki a már elhangzott dolgokat, ezzel megakasztva a társalgás természetes menetét. Az elején még zokon vette, később egyre kevésbé érzékelte ezeket a helyzeteket. Csak a szemek huncut hunyorítása zavarta meg néha. Jobb szeretett már nem kimozdulni, vendégségbe járni, inkább hozzá jöjjön, aki látni akarja! Akkor jobban figyelnek rá, a tempóját figyelembe veszik. Az ablakban üldögélve a madaraknak főtt rizst szórt. Behúzódott a rádió melletti fotelba, szívesen hallgatott rádiójátékot, zenét. Volt egy zsebrádiója, az ágyban ébredéskor, vagy lefekvés előtt bekapcsolta. A füle mellett a párnán tartotta. Ha elálmosodott, csak egy mozdulat. Mást már nem is igényelt. Néha, nagy rábeszélésre, még kisétált a közeli parkba egy-egy kedves családtag karjába kapaszkodva. De csak, ha kellő időben érkezett az invitálás, és sütött a napocska. Belebújt a trottőr cipőcskéjébe, fölvett egy csinos ruhát, vagy elegáns kiskosztümöt. Kitűzött egy brosst, vagy nyakába akasztotta láncocskáját. Napszemüveget a szemére, retiküljét a karjára akasztotta. Ugye, csinos vagyok? – kérdezte aggódva. Hát persze, nincs még egy ilyen édes nénike, hangzott a számára oly kedves elismerés. A rövid út, oda-vissza, jócskán próbára tette az erejét, de teljesen felajzotta a sok élvezetes benyomás. Egy könnyű, gyors vacsora, és mély pihentető álom tette teljessé ezeket a napokat. Panaszra semmi oka, tudta. Nagyon rendes a családja. Törődnek vele, a gondját viselik. Hogy túl öreg, és törődött már a magányhoz? Kezdetben, emlékszik, az özvegysége legelején. Milyen boldog volt, milyen szabad lett hirtelen. Sokat járt el. Rokonok, barátnők, családi kártya, meg hétvégi kávéház. Vagy tizenöt éve is ennek már. Szép lassan kezdtek szűkülni a körök, észrevétlen. Mostanra úgy kialakult, hogy már nem is tudna másképp. Alkalmazkodni ő, vagy mások hozzá? Elképzelnie sem sikerül, mit szeretne másképp? Vár. Várakozik. Hosszú ideje-e? Rövid kell már csak az érkezésig? Az asztalán a naptár. Ide jegyzik be egy hétre előre. A megtörténteket kipipálják, hogy nyomon tudja követni. Mintha alkonyodna, vagy ez a reggeli fénytelenség? Közelebb hajolt a naptárhoz. Hol is tart most? Melyik a nap, az óra, ahol nincs még jelzés? Igen, ez az. Ő lehet, és a kislányok. Mindjárt nyílik is az ajtó. A szék hátán támaszt kereső keze lejjebb csúszik a félrecsavarodó mozdulattól. A teste, mintha lágy anyaggá vált volna maga alá csúszó lába, a szőnyegre omlik. Nem érez mást, csak zsibbadást a gerince mentén. Súlyosan nehezednek szemére a pillák. Hol van?- hallja még a felcsattanó vidám hangocskát. Üres a lakás. Ne beszélj zöldeket, mondja a nagyobb. Egyedül már sehová sem jár. Máris ott vagyok, csak átrakom a süteményeket a tálra, nyugtatja őket az anya. A vattaszerű csöndben csak a kis kezek motozását észleli az arcán. Nagyi, nagyi, suttog a kicsi a fülébe. Ne üvölts már, csitítja ijedten az anya. Segítsetek gyorsan! Feltesszük az ágyra. Igazítsd el a lepedőt, a párnát, hozd a kisszőnyeget. Tartsd a fejét, el ne engedd! Most magamhoz húzom a törzsét, dugd alá a szőnyeget. Óvatosan, húzzuk! Az élettelen testet alig tudták az ágyra emelni. Honnan ez a súly? Mi lehet ebben a madárcsontú törékenységben ilyen nehéz? A test, csak a teste a lélek nélkül? Gondolni sem akart ilyesmire. Úgy hitték, ha végre az ágyba kerül, majd olyan lesz minden, mint régen. Úgy lesz újra, mint régen. Felnéz majd, és fáradtan elmosolyodik. Kínálja nekik az asztalra előre kikészített csokit, fruttit, ahogy szokta. Bólogat helyeslően a kis történetkéket hallgatva. Nézi a kicsi vidám arcocskáját, ahogy fejét hátra hajtva kibuggyan belőle a nevetés. A nagyobbik az iskolai sikerekről mesél, mutatja legújabb fotóit. Rajtuk virágok, madarak, négylábúak. Míg az anyjuk elkészíti a süteményhez a tejeskávét, vígan töltik az időt. Úgy nyújtja át titkon a százast zsebpénznek, mintha ezres volna legalább. Furcsállják, de szó nélkül elfogadják. A nagyi túlköltekezik, kuncognak magukban. Persze, fogalma sincs róla, hol tart már a világ! Az adás gesztusa a lényeg, értik ők. Még a kicsi is. Ott áll az ágy mellett, nézi a sápadt arcot. Olyan hihetetlen, hogy nem történik semmi sem. Semmi változás? Fújkodja az arcot, igazítja helyére az elszabadult fürtöket. Az anya óvatosan arrébb tolja, s tükröt tart az ajkak elé. Közel hajol, lát-e párát a felületén. Tanácstalan. A sajátja-e, amit érzékel? A két gyerek előtt megpróbál higgadtan viselkedni. Telefonál a férjének, az orvosnak. Anya, nézd, hallja a nagylány meglepett hangját. Az ágyhoz lép. A „halott” szemei nyitva. Mintha melegség tükröződne tekintetében. Az ajkak vonalai lágyak. Szólni fog? - gondolja meglepetten. A kislány lelkesülten kapja el a kezét. Látod, Mama jól van. Jobban van, ugye? Nézik, nézik hosszan. A lágyság keményül, rideggé merevedik. A szem hidegen csillan. Lassan, óvatosan végigsimít az arcon. Homloktól az ajkakig. Talán az utolsó érintés az életben, ami valahogy még eljut hozzá. A test érez-e még? Mit tudunk mi innen, mit tudhatunk erről? A lecsukott szemek olyan üressé teszik a vonásokat. A lélek már a testen kívül, de még itt köröttünk. Érzi e mégis, ha szólni nem is tud? A kis kendőcskével felköti az állat. Hallotta, így kell. A takaró fölött eligazítja a kezeket. A gyerekek csöndben ülnek a székeken, és nézik őket. Az élőt, s aki már nem szólhat többé. Olyan békés csend veszi körül a tárgyakat a szobában. Már mind a hárman ülnek, hátradőlve. Nem mozdulnak. Hallgatnak. Várnak. Gondolataikkal a közös emlékeket idézgetik.