MINIATŰR SZIVÁRVÁNY – Acsai Roland versei

Itt adta át az ajándékba hozott
Szitakötőt, ezt a repkedő virágot:
Karcsú potroha a szára,
Négy szárnya, négy irizáló szirom.

MINIATŰR SZIVÁRVÁNY

ACSAI ROLAND VERSEI

A MÉHÉSZMADÁR

A gyurgyalag egy fán ült,
És a csőrében tartott méhet
Az ághoz csapkodta,
Hogy eltávolítsa mérges fullánkját.

A méh Isten csalija volt,
Láthatatlan damilja végén röpködött,
Egy igazi „műlégy”,
És benne a fullánk – a horog.

De a gyurgyalag leette a csalit,
És nem nyelte le a horgot.
Közben arra gondolt, hogy
Ugyanezen az ágon udvarolt párjának.

Itt adta át az ajándékba hozott
Szitakötőt, ezt a repkedő virágot:
Karcsú potroha a szára,
Négy szárnya, négy irizáló szirom.

Aztán az a kéz jutott eszébe,
Ami felnevelte. Csőrnek kellett
Volna lennie, de kéz volt.
Méghozzá ugyanaz, amelyik

Kihúzta az üregből fióka
Korában. Ezt a két dolgot sohasem
Tudta magában összeegyeztetni –
Az ellentmondás most is

Felborzolta tollát. De lehet,
Hogy csak a szél rebegtette
Türkizkék begyét, torka
Virágpor-sárgáját és gesztenyeszín

Fejét. Elrúgta magát az ágtól –
Ideje volt hazarepülni.
De mi ez a vízszintes erdő?
Ez az oldalra fordított, bizarr faiskola?

Egy dühös méhész bosszúból
Lombos ágakat dugott
A homokfalban költő
Gyurgyalagok üregeibe.

A madár repülni kezdett,
Egyre feljebb, mintha az ég
Vizében süllyedne el, közben
Bugyborékoló hangot hallatott.

És lefoszlottak róla színek:  
A fej gesztenyebarnája, a torok
Mézsárgája, begyének
Zöldeskékje. Mielőtt elpárologtak

Volna a napban, néhány másodpercig
Ott lebegtek a levegőben,
Mint egy miniatűr szivárvány.
De senki sem látta.

AZ EBIHAL

Az erdei park tavában
Díszpontyok és aranyhalak
Világító lampionjai.
A parton öreg ékszerteknős

Napozik – a tó őrzője.
Nem tart az emberektől,
Megszokta közelüket,
Csak akkor csúszik be

A vízbe, ha valaki kenyeret
Dob a halaknak. De bennünket
A tó kevésbé látványos
Ékszerei érdekelnek.

Lányom kezének fehér
Bölcsőjében apró ebihal –
Mint egy fekete, kopoltyús
Vízcsepp, és olyan sebezhető is;

Bőre mintha csak a víz
Felületi feszültsége lenne.
Szája a csodálkozás apró ó betűje.
Aztán visszadobja a tóba,

Megannyi testvére közé,
Hogy lábat-tüdőt növesztve
Jövőre csatlakozhasson
A békakoncerthez, ami ugyanolyan

Édes, mint a rigóké –
A mélabús kuruttyoláshoz,
A rágóként felfújt hanghólyagok
Vízen lebegő buborékjaihoz,

A beépített mentőmellényekhez,
A kis testek templomaiból
Messzire elhallatszó,
Szakadozott harangkongáshoz.

Gyerekkoromban én is hányszor
Néztem végig, ahogy
Befőttesüveg-végtelenükben
Átalakulnak, valami véglegessé.

Aztán az idő tüdőt növesztett,
És eltűntek szelíden legyező kopoltyúi.