KIÁLLÍTÁS

A festők játszanak, az installációkban bodzapuskával lőnek egymásra, emeletről emeletre, porcelán figurákat dobálnak betonfalnak, templomot építenek templom köré, hogy lerombolhassák a belülre rekesztettet. Coca-colát és pepsi colát vegyít egy kisfiú, addig nem ismert itallal oltja szomját, Ceauşescu végletekig pislog.

Deák Csillag

Vérátömlesztés

Vegyes érzelmekkel indultam a Műcsarnokba, az Európai utasok – Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után című kiállításra. Elfogult vagyok e város iránt. Ott éltem, tanultam, dolgoztam és onnan indulva – Ceauşescu aranykorát magam mögött hagyva – lettem magam is európai utas. Tarisznyámban azóta is magammal hordozom ennek a városnak szellemi kincseit.
"Hisz minden léleknek van valahol a mélyben egy dédelgetett, megsiratott, eltemetett, feltámasztott, ezerszer visszaálmodott »Kolozsvár«-ja." (Reményik Sándor)

Harminckét kolozsvári művész az elmúlt két évtizedben készített alkotásai láthatók, kilenc teremben. Mintha mind a kilenc múzsa versegene egymással, több mint száz festmény, grafika, fotó, szobor, installáció, objekt, videó látható. Hirtelen az a benyomásom, talán a nemzetközi kortárs képzőművészet világkiállítására tévedtem, a documenta13-ra, amely június elején nyitja meg kapuit a németországi Kasselben. De hamar magamhoz térek, összetéveszthetetlenül felismerem szülőhazám ideológiai túlhajtásait. A történelmi emlékezet és az aktuális társadalmi problémák egyetemes eszközökkel, többféleképpen interpretálható módon, más-más nézőpontból kerülnek bemutatásra. Az összművészeti megoldások az installációkban és videókban a legerőteljesebbek. Az alkotások – utasaink csomagjai – nem a közeli Kolozsvárról érkeztek. Kortárs művészeti múzeumokban és a legjelentősebb berlini, párizsi, londoni galériákban világsikert aratott műveket láthatunk. A 2000-es évektől kezdődően fokozatosan építkezve, összefogva, sok munkával, kitartással, nyitott szellemiséggel sikerült a kolozsvári művészgenerációnak életrehívnia az úgynevezett kolozsvári szcénát, brandet építeni, és ezt nemzetközi vonalon is tudatosítani, elfogadtatni.

A videó-installációkat elválasztó szürke Ytong téglafalak a rendszerváltás előtti panelnegyedekre utalnak, összekapcsolva a jelent és a múltat. A túlhajtott iparosítás felhagyott tárgyai, a kietlen tájak, az elhagyatottság, a szó szoros értelmében embertelen környezet, ahol csak hajdani kezüknyoma maradt fenn, de azt is rozsda marja. Minden szürke, akárcsak Az üzletember című szobor, az ügyeskedő, az átmeneti időszak visszásságait kihasználó csencselő szánalmas figurája.

A képek visszatérnek a figurális festészethez. Alagsori érzés, Lehetne akárhol, Az éjszaka közepén komor, allegórikus elemekkel átszőttek. A gyűjtő képtelen képekkel zsúfolt szobájában ül, eltűntek a képek a rámából, vagy a falnak fordultak, talán agyonnyomják gyűjtőjüket, aki Göring maga, és ez az egész mégsem képtelenség. Duchampot is sikerül eltemetni, a templomban is van gonorrhea, és herpesz is van, portrésorozatként. Még a majálisok sem vidám események, a groteszk rútság esztétikáját tálalják. Az alvónak nincs arca, csak fekete foltja, mintha papírba burkolózva csövezne az utcán.  A vasárnap is sivár, a balkonon, betonrengeteg közepén ül egy pár, nincs zöld felület, a gyerekek az utcán játszanak, nincs játszótér. A tortacsata véresen komoly, és színe ellenére is félelmetes. A telefonáló alak a lehallgatások idejét idézi, nem hiába, az ifjú diktátor már ott áll a széken.
A dokumentarista installáció a rendszerváltás utáni hagymázas nacionalizmusról szól, amikor Kolozsváron a padoktól a kukákig minden mozgatható és nem mozgatható tárgyra a román nemzeti színek kerültek. A fényképdokumetációt tárgyi valóságában csak néhány festett oszlop képviseli, plexiüveg alatt tárolva, mintegy konzerválva, hogy fennmaradjon és ne kerüljön átfestésre, az őrület ne menjen feledésbe. Mindezt tetőzi egy rajz, a csuklón felvágott érből nem piros, vagy kék vér folyik, hanem nemzeti színű, a Román vér. Szükség van vérátömlesztésre? Újjászületés lesz? Ugyanezen a falon üveg alatt berámázva arany medalion, Megszakadó szív címmel. Meg is szakad. A Nagyromániát ábrázoló medál két részből áll, látjuk Besszarábiát is. Mindkét résznek van egy-egy karikája, ahol fel lehetne függeszteni. Függő. Továbbrajzolható a térkép és tovább szakadhat a szív. Koporsókat is találunk, ahova eltemethetjük illuzióinkat, otromba, fekete, szürke oxidporral kezelt monstrumok, felületüket, mint iszapba taposott lábnyomok, mélyedések, inverz domborművek “díszítik”.
TV-képernyőn kisfiú adja tudtunkra, hogy elhatározta, nem fogja megváltani a világot. Ezt hat másodpercenként elismételi. Rá maradna ez a feladat? Az installációk nagyrészt parafrázisok, utalások irodalmi alkotásokra. A Dog luv-ban az emberi erőszak történetét látjuk, elmosódik a határvonal emberi és állati között. Elszégyelljük magunkat, amikor szembesülünk embertelen vonásainkkal, melyeket az állatok világában nem tapasztalhatunk. A Vakhit-videóban falhoz vágják a gyerekek a giccses nippeket, majd asztalnál ülve újra összeragasztják, és kezdődik a törés, a megsemmisítés elölről. Az ötágú csillagot sem lehet lehúzni a WC-n. Változó tájképet látunk színes filmen. Emberek vonulnak zászló, tábla helyett tükrökkel. A külvilág képei részekre bomlanak, mozaikszerűen állnak össze, majd a tükör mozdul, mintha kaleidoszkópot látnánk. A tükörkép lesz a valóság, egy fordított Nárcisz, csak visszatükröz, néma visszhang. Elindulunk A boldogság nyomába. A fehér vetítővásznon pontokból fehér ruhás női alakok állnak össze, mezítláb menetelnek fehér porban, az előttük járók nyomait eltüntetve. Körbe járnak, fáradhatatlanul, rituális mozdulatokkal sepernek, majd elhalványodik a kép, a kör szűkül, a boldogság képe is eltűnik. Mégis marad nyoma.
A falon egy vonatjegy. Címe: Csak oda. Cluj-Napoca via Dej-Vatra-Dornei-Kiev-Moskva-Novoszibirszk. Nincs retúrjegy. Nincs kezelve, kilyukasztva. Szerencsére. Eurrópai utasaink nem ezen az útvonalon közlekednek.

Kölüs Lajos

Utas és napvilág

Lezárható-e a múlt, miként nyitható meg a jelen, és hogyan folytatható a jövő? – teszem fel magamban a kérdést, miután mind a kilenc termet végigjárom, többször is. Számtalan út, és nagyon sok válasz. …válasszatok is és szeressetek is, ugyanakkor ne válasszatok és ne is szeressetek. Tagadjátok választásotokat és szereteteteket, valamint ne tagadjátok választásotokat és szereteteteket.  Lin-csi mester szavait igazolva látom. Kilenc terem, megszámlálhatatlan sivár élet, följegyzett és elhagyott halál, itt maradt lakókocsi, borostyán-pásztorbot, zengő rókafej, virágzó gonorrhea, átfestett szeméttartó, felajzott nyíl, üvegből készült kukorica, ügyeskedő üzletember, kihasználatlan koporsó, befejezetlen járólap, diaképek és Hawking ördöge, tortacsata. Sorolhatnám a többit. Végül az apszisban egy kirándulóhajó napfényre éhes nyugágyai, olvashatók a festők és a bázis intézmények kiadványai.
Az angol közmondás szerint: A macska kilenc életéből három a játéké, három a kóborlásé és az utolsó három a helyben maradásé. Több életünk van, mint a macskáknak? Nem tudom. A festők játszanak, az installációkban bodzapuskával lőnek egymásra, emeletről emeletre, porcelán figurákat dobálnak betonfalnak, templomot építenek templom köré, hogy lerombolhassák a belülre rekesztettet. Coca-colát és pepsi colát vegyít egy kisfiú, addig nem ismert itallal oltja szomját, Ceauşescu végletekig pislog. A kóborlásra utal a Változó tájkép, zászló helyett hatalmas tükrökkel vonulnak az utcára, cseppfolyósítva a várost, a látott tárgyakat. A boldogság nyomában csak seprünk, csak lépünk, takarunk, elfedünk, és körbe járunk, akár a történelem, ismétlődik. Helyben maradunk: Fény világít egy résen át, körötte minden sötét, Minden hátsó gondolat nélkül, Két szomszéd, Túlóra, Disztópiás tájkép, Perspektívák, Ugrás a semmibe. A változás helyét látjuk, az elhallgatott, a meg nem valósult, az elfeledett változásét. 
    A kiállítás arról győz meg, hogy Kolozsvár nagyon közel van, de közelebb van Párizshoz, New Yorkhoz, mint Budapesthez, és nem tünteti el a távolságot, inkább hangsúlyozza, kiemeli. Ady Kompországa valahol ismeretlen vizen ringatózik, partot nem talál. Szembesülök valamivel, ami zavarba ejt, mert saját magamra ismerek, otthonomra, környezetemre, múltamra, és ez nem retro, ébredek rá. Itt szüleimről és önmagamról, gyermek-, ifjú- és felnőttkoromról esik szó. Szociográfiai hűséggel, de mégsem fotózva, másolva. Távolságtartással, de oly módon, hogy nem tudom magam kívül helyezni a képeken, installációkon. A Dog luv csak bábjáték. Báb voltam? Lehettem más, mint báb? Állati és emberi létem lépcsőin ültem, és annyit mondtam, hogy a Szív utcában sok a kutyaszar, állandóan belelépni. Budapest egy nagy kutyagumi. Senki sem szedi fel. Kispolgárokról beszéltem, akik lakásukban dán dogot tartanak, vagy farkaskutyát, netán pitbullt. Van mit félteni és van mitől félni. Tudjuk, hogy Az első ötéves terv vége nem új. A Cattelan mű parafrázisa a román pátriárkát ábrázolja, blaszfémia nélkül. Ki emlékszik arra, hogy Lengyelorszságban kulturális és politikai csatározás tárgya lett a műve, mert II. János Pált ismerték fel a szoborban?

Panelvárosban és panelországban éltünk, rideg utcák és terek, átjárók világában. Fény nincs, a zöld senyved, sárgul, ritkásan nő, kifakul a tájból. A játszótér elhagyott, törött és hiányos, nem lehet libikókázni. A bekerített tér dühöngő lesz, sötétedésig lehet focizni. Nyakunkban a kulcs. Szabadok voltunk. Mégis bezárva éreztük magunkat. Világváros, lakatlan szigettel, csatornázatlan peremkerületekkel, széteső, lepukkadt kék buszokkal, áramütést okozó trolikkal; a kihalt tapsterek csendjével, némaságával. Élünk, de nem gyarapszunk. Szívósak vagyunk, akár a kaktusz. Túlélni szeretnénk, helyette megélünk. Nem a Shakespeare Hamletjében felemlített – Kizökkent az idő; - oh, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt – időről és helyzetről van szó. Keressük, de nem találjuk a megoldásokat.

Az elmúlt húsz év illúzió, hogy lehet másként is, mint ahogy megszoktuk. Szabadon élhetünk és kedvünkre. Szatócs módjára, mindent vettünk és mindent eladtunk, ha kellett.  Megszakadt folytonosság, és folyamatos törés, a nincs igenlése, és a van tagadása, őszintén és kendőzetlenül, nyersen és durván (Bárhol megtörténhet), hol finoman, szőnyeget szőve (Szökés a szerájból), hol a munkát lefokozva (Túlóra), hol a szakralitás profánságát mutatva (Gonorrhea a templomban).
A kolozsvári festők horizontja a valóság. Változó történelemről beszélnek, itt maradt és új ideológiákkal küzdenek, szembe mennek a hagyománnyal és a vadkapitalizmussal. Nem temetkeznek bunkerbe, bár ismerik a sivárságot, a kiűzetést a paradicsomból, a világra nyitnak, szabadon és önfeledten. Nincs szocializmus, de van kórtünete, utóhangja ma is.  Emlékezés és értelmezés kettőse fut versenyt egymással a kiállításon. 
Utas és napvilág. Szerb Antal humanizmusa él, számomra ezt is jelentette ez a kiállítás. Egybe látni az egybe láthatatlant, a vasútállomáson nem lemaradni, hanem felszállni egy vonatra, amely Párizsba, de lehet, hogy Kolozsvárra visz. Nem mindegy?

Európai utasok – Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után
2012. április 19. – 2012. július 01.
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37.