„…az volt a baj, hogy veled nem volt baj!”

„Spiró regénye nem ötvenhatot, hanem a diktatúra kafkai rendszerét tematizálja. De jelenünk regényirodalmában rég nem az a kérdés, miként lehet megírni a diktatúra működését, hanem sokkal inkább az, hogyan ábrázolható az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatása.” – A Tavaszi Tárlatról

„…az volt a baj, hogy veled nem volt baj!”

        – avagy egy aranyérműtét utóhatásai –

Spiró György 2010-ben megjelent, Tavaszi Tárlat című kisregénye úgy szól ötvenhatról, hogy szinte egyetlen jelenet erejéig sem eleveníti fel magát a forradalmat és a szabadságharcot, sokkal inkább a közvetlenül utána következő időszak korhangulata az, ami a témává formálódik. Az elbeszélés a lehető legrövidebben mutatja be Fátray Gyula kórházi tartózkodását, mely időben lefedi a forradalmi események kibontakozását, majd a harcok lefolyását, s a történet mindezek után indul tényleges útjára.

A Tavaszi Tárlatot tehát a legkevésbé sem lehet ötvenhatos regénynek tekinteni. Már csak azért sem, mert a középpontban az államhatalmi berendezkedés működése áll, az események alapvetően ennek kiváltóiként húzódnak meg a háttérben. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról, hogy a regény mögött 1956 (és az utána következő időszak) történéseinek és politikai szereplőinek beazonosítható cselekményei és alakjai bukkannak fel referenciaként. Spiró azonban – mondhatni – elegánsan úgy tesz, mintha ötvenhatról írna, pedig könyvének témája elsősorban egy diktatúra működése.

Egy szovjet tank és a szemlélődők (Forrás: artportal.hu)

Bodor Ádám Sinistra körzet, vagy Csiki László Ajakír című regénye, például, közvetve szól a romániai diktatúráról, azonban mégsem ez válik fontossá, sokkal inkább azok a viszonyok, melyeket a rendszer alakít ki. Világirodalmi (bár szintén kelet-európai) példaként érdemes felidézni Hertha Müller A róka volt a vadász című regényét, melynek szövegtere szintén erőteljesen köthető közelmúltunk történelméhez, viszont sokkal fontosabb a mű értelmezése szempontjából a regényfigurák közötti viszonyok alakulástörténete, a környezet hatására, annak eredményeként. S ezen megfontolások következtében sem Csiki, sem Hertha Müller alkotását nem tekintjük nyolcvankilences regénynek. Ebben a kontextusban Spiró Tavaszi Tárlatát sem ötvenhatos regényként olvasom, s ezt az olvasási lehetőséget erősíti meg a Fátray története mellett kibontakozó másik szál, a felesége közreműködésével megrendezett kiállítás bonyodalmainak elmesélése is.

A regény felütése, az eddig született recenziókban is idézett kezdőmondat („Nem árt, ha a forradalom kitörése előtt néhány nappal kórházba vonul az ember, a forradalom leveréséig ott is marad, a megtorlás alatt pedig békésen lábadozik otthon.”) amellett, hogy iróniájával meglehetősen meghökkentő állásfoglalás a forradalom és szabadságharc eddigi elbeszéléseihez képest, megelőlegezi a bonyodalom forrását. Fátray Gyula gépészmérnök fizikailag képtelen részt venni az eseményekben, mégpedig önhibáján kívül. A semlegességet és így mentességet biztosító kórházi tartózkodás indításként való megfogalmazása éppen a kívülállás lehetőségét számolja fel, hiszen „hősünk” így sem forradalmárként, sem rendszerhű káderként nem tartható számon, kialakult helyzete sokkal inkább az állásfoglalás elodázásaként érthető. Fátray gépészmérnök kálváriáját egy újságcikk indítja útjára, mely ráadásul nem is az ötvenhatos eseményekhez kapcsolódik, hanem egy azt megelőző államellenes összeesküvéshez, melyben már 1956 szeptemberében lezajlott a tárgyalás, s a vádlottak egy részét el is ítélték. Ebben a cikkben bukkan fel „főhősünk” neve, akit emiatt kitiltanak munkahelyéről, és eljárást indítanak ellene.

Az ekkor kezdődő „meghurcoltatás”, a cikk írójának elérhetetlensége és a kórházi igazolás megszerzésének lehetetlensége okozta helyzetek révén bepillantást nyerhetünk egy diktatórikus állam kulisszái mögé. Mindez azonban számunkra – kelet-európai olvasók számára – talán kevéssé meglepő, sőt, kijelenthetjük, már-már megszokott. S itt elsősorban nem sokak személyes élettapasztalatát értem, hanem a már említett regények kialakította leírásokat, a kafkai bürokrácia folyamatosan újraíródó történeteit, vagy éppen az elnyomó és elnyomott közötti viszony bemutatását. Hiszen a testüreg-motozással járó megaláztatás a gyár elhagyásakor, az újságíró hivatali rendszerben történő elérhetetlensége, bizonyos telefonszámok kideríthetetlensége vagy éppen a munkatársak hamis tanúvallomásai mind olyan sematikusan visszatérő elemei a diktatúrákat témává emelő regényeknek, melyek immár kevéssé okoznak megdöbbenést vagy jelentenek bár újdonságot Spiró regényében. Sokkal inkább az ismerősség érzetét keltik. Maga Fátray sem hökken meg igazán a vele megtörténő, már-már a jól ismert abszurditásba hajló eseményeken, néha egyenesen naiv rácsodálkozással ismeri fel, hogy ez bizony diktatúra, ráadásul a javából.

S míg ez előbbiek inkább hátrányára, mint előnyére válnak Spiró kisregényének, addig a gyárból való kizárás alkalmat ad olyan életképek és -helyzetek leírására, melyek e regény erősségei közé tartoznak. A hentesnél vagy az étteremben elfogyasztott ebéd, a mozi vagy a városban való céltalan kóborlás mind olyan, látszólag mellékes események, melyek epizódszerűek, és semmilyen szempontból nem járulnak hozzá az események alakulásához. Azonban éppen ezen részek azok, melyek immár nem sematikusan, hanem életszagúan közelítenek a talajt vesztő emberhez, aki rendszeren kívüliként próbál visszailleszkedni az őt kivető és kiközösítő struktúrába.

Fátray története mellett felesége, Kati elbeszéléséből épül fel apránként a regény másik „jelentős” története: a Tavaszi Tárlat megrendezése, majd a szervezés megkérdőjelezése és Kati eltávolítása. A férj, miközben zajlik ellene a vizsgálat, folyamatosan értesül a képzőművészeti tárlat fejleményeiről, azonban elég távolságtartóan, mintegy érdektelen információként, a saját esetéhez képest mellékes történésként kezeli mindezt. E párhuzamos történet Fátray helyzetének mind komorabbá válásával egyre nagyobb térhez jut a regény második felében, de az elbeszélőnek köszönhetően mintegy mellékszálként, másodlagos történésként érzékeljük. A férj gyakorlatilag alig akar tudomást venni felesége problémáiról, ahogyan ez fordítottan is igaz: Kati számára megerőltetőnek és feleslegesnek tűnnek Fátray Gyula vívódásai.

Josef K. Orson Welles A per című adaptációjában

A családban, Fátray és Kati kapcsolatában, gyermekükhöz való viszonyukban érhető leginkább tetten Spiró regényének tétje. Azonban éppen ezek a legkevésbé kidolgozottak. A férj és a feleség kapcsolata már a regény elejétől meglehetősen rideg, alig találkoznak egymással, érdemi párbeszéd sosem jön létre közöttük. Beszélgetéseik inkább öncélú monologizálások, hiszen mindketten megkísérlik elmondani munkahelyi problémáikat, azonban megértésre (gyakran akárcsak meghallgatásra) egyikük sem talál. Kölcsönösen él bennük a gyanú, hogy a másik megcsalja, de ennek megbeszélésére sosem kerül sor. Mindebből egyenesen következik a dilemmák, kérdések elhallgatása, s az ezekből fakadó feszültség aztán a gyereken csapódik le. De ahogyan ők, úgy az elbeszélő is hallgat, alig-alig érinti a kettejük kapcsolatába beszüremkedő problémákat.

A végkifejlet is elsietettnek, kibontatlannak tűnik. Deus ex machinaként érkezik Fátray számára a közbenjárás, aminek köszönhetően egyik napról a másikra megszüntetik ellene az eljárást, s másnap már várják a gyárban: szembe kell néznie azokkal a munkatársakkal, akik alig egy héttel azelőtt hamisan megvádolták. Majd következik Kati felmentése és áthelyezése. Mintegy mellékesen tudjuk meg, hogy áthelyezése egyúttal beszervezésének pillanata is: attól fogva, hogy Bécsbe kíséri a megrendelésre készült festményeket, jelentéseket kell írnia a sofőrök és a bécsi magyar emigránsok kapcsolatairól. („Megírja, hogy milyen volt az idő… Hogy kikkel találkoznak a sofőrök, mit mesélnek, kik vették át a képeket, ilyesmi…”)

Úgy vélem, ezen a ponton, a regény zárlatában merülnek fel a megkerülhetetlen kérdések. Spiró regénye nem ötvenhatot, hanem a diktatúra kafkai rendszerét tematizálja. De jelenünk regényirodalmában rég nem az a kérdés, miként lehet megírni a diktatúra működését, hanem sokkal inkább az, hogyan ábrázolható az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatása. Az erre adott válaszok és viselkedésminták azok, melyek további kérdéseket és dilemmákat vetnek föl. Ebből a szemszögből igencsak hosszadalmas a regény bevezetése és a „bonyodalom” kibontakoztatása, sőt, csalóka is. A valódi bonyodalmat a mű megoldása jelenti: Fátray Gyula visszatér munkahelyére, Katit pedig áthelyezik „besúgónak”. Tulajdonképpen itt, a végkifejletben kezdődik igazán Spiró regénye, de ekkor már, sajnos, meglehetősen hamar véget is ér.

Spiró György, Tavaszi Tárlat, Magvető, Bp., 2010.

Vincze Ferenc