Óriási csikorgás, nyikorgás és fülsüketítő sípolás lármázott. Rozsdás vastárgyakat koccantgattak össze. Majd az egész vonat hirtelen megvonaglott, mint egy epilepsziás.

 

 

 

 

Jelige: Faun 19

 

VONATUTAZÁS

 

 

 

   Az égbolt fekete volt és csillagtalan. A park menti főút néma, üres. Ki tudja, mikor járt rajta utoljára egy csöndes, óvatos autó, amelynek lámpái mint két mélabús, álmatag szemek, kötelességtudóan virrasztanak. Az utcák, járdák feketén, jegesen csillogtak a bölcs sarlóhold gyönge, királykék fényében. Most ő sem mosolygott, hiszen az ünnepek már régen elmúltak. A karácsonyfákat eltüzelték; régi, ódon kéményekben füstölögtek – a közterületi díszeket pedig lebontották: koszos, poros raktárakban és padlásokon hevernek szanaszét. És egyébként ő is már álmos lehetett – szintén. A megritkult, szagtalan park sötét fatörzsei és kopasz ágai dermedt mozdulatlanságban aludtak, csakúgy, mint a városka házai, udvarai és kispolgárai. Egyedül az állomás volt ébren. De ő is csakúgy félig-meddig, mint egy tévé előtt virrasztani kívánó, ám el-elbóbiskoló öreg néni. Bár az épület ablakai és ajtói fehéren világítottak a neonfénytől, a gyengén fűtött váróterem padjain a hajléktalanok még mélyen szenderegtek, a pénztáros asszonyok és vasutasok pedig nyitott szemeik ellenére belül aludtak, és lassan, holdkórosan mozogtak, mint a reggeli békák.

 

   Ám egyszer csak megjelent egy fiatalember. Márknak hívták. Lehetett úgy húsz év körüli. Sovány, esetlen forma hatalmas, tömött bőrönddel. Kapkodó, ügyetlen, de határozott mozdulatokkal a pénztárhoz sietett. A beosztott asszony épp elbóbiskolt, így a fiatalember négy hatalmasat koppantott az üvegfalon. Erre a nő magához tért.

 

 -Egy diákot Budapestre! – szólt Márk szinte kiabálva, hogy a nő egyből megértse, s így ne csökkenjenek tovább az esélyei a vonat elérésére. A hajléktalanok morogtak, mocorogtak. Eközben remegő kézzel mély, ki tudja, hányszor újravarrt zsebeiben turkált, s egy pillanatra megrémült, hogy nincsen meg a pénz. Érezte, izzad a vastag télikabát alatt. Aztán hál’ Istennek megérintette a selymes papírt, és kirántotta. A nő azonban lassan, komótosan tette a dolgát, rosszalló arckifejezéssel, mintha haragudott volna, hogy ilyen korán jegyet vesz valaki. Miután végre ki méltóztatta azt adni, Márk egy szempillantás alatt lecsapott rá, zsebre gyűrte a visszajáróval együtt, sarkon fordult, és tovább vágtatott köszönés nélkül – ez volt a bosszúja.

 

   Amikor kilépett a váróból, hirtelen egész vézna testén végigszaladt a jéghideg. De ő ezzel mit sem törődött: sietett. A vasutasok cigarettáztak, éledeztek, hiszen indul a hajnali gyors. Narancssárga mellényük alig rikított a ködben. Márk zihálva szívta az éles, szmogos januári levegőt – melyet egyébként annyira szeretett, hisz régi, kedves emlékeket idézett fel benne. Sikeresen felszökkent a vonatra, fütyülés hallatszódott, és már indultak is.

 

   Most az egész az övé volt. Dúskálva válogathatott az ülőhelyek közül. Kiválasztotta a lehető legjobbat: természetesen dupla kétszemélyeset lehúzható ablaknál, egy szimpatikus nemdohányzó kabinban. A dohányzó kabinok nem csupán büdösek: sokkal hamarább megtelnek, ráadásul általánosan komiszabb, rosszabb fajta emberekkel. De ahogy közeledni fognak Pest felé, az egész vonat telítődik, zsúfolódik. A szemközti üléseket át kell adni az új felszállóknak, akik nem férnek el máshol. (Általában ezek ellenszenves arcú, ártalmas figurák). Éppen ezekből tanulva Márk cselhez folyamodott: olyan négyszemélyeset választott, ahol a szemközti ülőhely bébi csücsülő: vagyis ugyanúgy használhatja lábtartónak, mégsem kell soha átadni, hiszen olyanba felnőtt nem ülhet.

 

   Tehát elégedetten helyezkedett. Pénzt, mindent kivenni a zsebből: ne csörögjön, ne hulljon ki onnét. Be vele a bőrönd oldalába, kivéve a jegyet, diákot, mobilt: ezeket a lehajtható vasúti kisasztalkán helyezte el; alulra a kalauznak bemutatandó holmikat, rá a telefont, hogy az mint nehezék megóvja az előbbieket az esetleges leeséstől, eltűnéstől.

 

   Most már minden elrendezve. Megszabadult fülledező, elnyűtt tornacipőitől, kibújt bemelegedett, bélelt kordbársony télikabátjából, s lábait felrakván tökéletes kényelemben elnyúlt, ellazult. Csoda jól érezte magát. Fáradt volt és elernyedt, agya mégis friss, üde. Mint egy vadonatúj, csontszáraz szivacs a folyadékot, oly mohón szívta be azt a sok érdekes, izgalmas mindent: a közeledő, majd tovasuhanó táj sötét, szinte kivehetetlen képeit. Félelmetes, vad zalai mezőket látott, sűrű nádasokat benőve szürreális, őshonos bokrokkal és csavaros törzsű vén fákkal. Mennyi kígyó élhet itt, a láp elnyelő világában, s ők most mit sem sejtve alszanak, valahol a fagyos sár alá fúródva.

 

   A vonatban jó meleg volt. Márk csiklandós elmével játszadozott a gondolattal, miszerint odakinn mennyire hideg és rettenetes lenne a feketeség, mocsarasság és merevre fagyott kígyók miatt. A világító neoncsövek búgásának, a szerelvény nyikorgásának horrorisztikus hangjai tökéletesen harmonizáltak e rémképekkel.

 

  A vonat pedig átdöcögött az örökké nyugodt, mégis feketén csillogó, tehát valami rosszban sántikáló Zala felett. Majd beérkezett Balatonszentgyörgy állomásra.

 

   Itt vagy tíz percet rendre várakozni kellett. A vasutasok már elevenek voltak, s vöröseslila arccal átrikkantottak egymásnak, ünnepélyes kézfogásokat lejtettek, biccentgettek, sőt, egyesek nagy hanggal anekdotáztak. Nem lehetett tudni, hogy a cigarettafüst vagy leheletük táncol-e a fagyos levegőben. Valamiért ők mindig kedélyesek és harsányak, hiába rohadó és hiányos a fogsoruk, krákognak hatalmasakat és szörnyetegszerű az eltorzult, röhögő ábrázatuk. Óriási csikorgás, nyikorgás és fülsüketítő sípolás lármázott. Rozsdás vastárgyakat koccantgattak össze. Majd az egész vonat hirtelen megvonaglott, mint egy epilepsziás. Márk majdnem megijedt, de még elég kábult volt. Éppen emiatt a zenét későbbre tartogatta, hiszen nem akart idejekorán csömört, fülfájást kapni – és még nem dühítették a zajok. Most még minden érdekesnek és művészinek tetszett. Az iménti rándulás oka hogy új szerelvényt kapcsoltak hozzájuk. Majd végre valahára, nagy lassan, zötykölődve megindultak. A kalauz ismét biccentett. Ő is még friss, jókedvű. A vonat pedig hamarosan – mint mindig – megállt egy hajnali dér lepte mező közepén. Ki tudja, miért. Majd újra tovább döcögött.

 

 -Franciaországban bezzeg nem így lehet, - elmélkedett Márk – ott felszállsz, és hipp-hopp, mint a villám, már meg is érkeztél. Kényelmesen, mintha az űrhajószerű expressz tükörsima jégen siklana – rázkódások és zajok nélkül. Hogyha éjszaka, első alkalommal utazol egy kisvárosba, ahol azaddig soha nem jártál, szükségtelen az ablakhoz lapulva kémlelni az állomások neveit és a kalauzok után rohangálni, kérdezősködni. Egy digitális fénytábla minden egyes kabinban kivétel nélkül megmutatja, mely állomás a következő. Az árak mégis egyformák a fizetésekhez viszonyítva. Az utasok rokonszenvesek, kiegyensúlyozottak. Úgy tűnik, mintha a MÁV Magyarország egész szervezetlenségének, rendszertelenségének, nyomorúságának a tükörképe volna. Mert mibe kerülne pl. egy fénytábla felszerelése, vagy hogy megolajozzák a nyikorgó masinákat, megjavítsanak egy búgó neoncsövet, stb. Ez nem a gazdagság, hanem a következetesség hiánya.

 

   Az olvasó e ponton joggal felteszi a kérdést, hogy akkor hősünk vajon miért éppen a MÁV szolgálatait vette igénybe? Miért nem utazik autóval, esetleg busszal? Mindezekre a kérdésekre egy és ugyanaz a válasz: Márk szépen burjánzó neuraszténiája. Emiatt nem volt jogosítványa és emiatt kerülte az embereket, beleértve kortársait, akiknek nagy részét kifejezetten gyűlölte. Emiatt járt vissza Pestre a hétfő hajnali gyorssal: így kikerülheti a vasárnapi parádét, amikor az állomás és vonat tömve van az egyetemistákkal, mint egy darázsfészek a zümmögő, csípős darazsakkal. A szerelmesek búcsúcsókjait és integetéseit különösen irritálónak, idejemúlt exhibicionista szokásnak tartotta. Hogyha neki is volna újra barátnője, ilyet soha nem tennének. Emiatt kelt fel idejekorán: ne találkozzon a bejárós szakközepesekkel se, akik bár nem kortársai, mégis ismerték őt korábbi hírneve végett. Emiatt kereste a szabadságot és ragaszkodott úgy a szabadsághoz - amely egy szűk, tömött buszban illetve valamely ismerősének autójába kéredzkedvén, ahol viselkedni és beszélgetni kell – nincs olyan mértékben jelen, mint egy hosszú és tágas vonaton, ahol azt tesz, amit akar. Szegény barátunk nem tudta, hogy az igazi szabadság és rabság nem kívül, hanem idebenn, a lelkeinkben honol…

 

   Az ablakon túl már szürkült az égbolt. A házikók szemei sárgán pislákoltak – kivéve persze a balatoni nyaralókét, amelyek még hónapokig téli álmukat alusszák. Az emberek fázósan, kabátjaikba húzódva, köhögve indultak munkába.

 

   Márknak megkordult a gyomra. Igen, most jött el az idő: étel kellene, ital és napilap. Így is tervezte, amikor éjfél körül álomra hajtotta fejét:

 

 -Holnap végre jól utazunk, időben kiérek az állomásra, és ott beszerzek mindent, ami még hiányzik: újságot, szendvicset, üdítőt veszek. Kellemesen megreggelizek a vonaton, ahogy otthon is szoktam, lassan, körülményesen, a napilap felett. Így az utazás unalma is jobban elrepül.

 

   Tudjuk, mi lett az egészből: Márk elaludt, végül jegyvásárlásra is alig maradt idő, nemhogy egyebekre.

 

 -Nem baj, kibabrálok a sors gazságával – tervezgetett. – Úgyis Fonyódon is tököl ez az átkozott vonat. Leszállok, és ügyesen, gyorsan megveszem az állomáson a reggelimet. Nem fogok csakazért sem egész úton éhezni. De most aztán résen kell lennem…

 

   És hamarosan beérkeztek Fonyód állomásra. Márk már ott sertepertélt a kijárat részlegében, mindennel elkészülve-felkészülve. Még az esetleges lopást is számba vette, így a kisasztali holmik, vagyis telefon, jegy és diákigazolvány mellett az egész heti pénzét, irattartóját és mp/3-lejátszóját is zsebre vágta bőröndjéből, hiszen ezeket pillanatok alatt kiemelhetik onnét a szemfülesek. Azonban magát a súlyos bőröndöt fennhagyta tartóján mintegy zálogként, hogy az annál jobban ösztönözze a maximális koncentráltságra és sietségre. Végtére a mozgás is jóval egyszerűbb nélküle. Tudta, ezúttal nem lesz sok ideje, így maximális gyorsaság és összpontosítás szükségeltetik.

 

   Szinte meg sem állt a szerelvény, ő határozott mozdulattal ajtót rántott és kirobbant onnét. Rögvest körülnézett, éles szemekkel. Hol van a resti? Áhá! Ott van! Odasietett. Szerencsére semmi sor nem volt. Két gigantikus méretű szendvicset és egy nagy kiszerelésű gyümölcslevet vásárolt. Az eladó, látván riadt tekintetét, empatikus sietséggel dolgozott. Jó ember – állapította meg Márk, s közben az újságost kémlelte. Pár lépésnyire jobbra állt, szintén sor nélkül. Röptében felkapott egy Nemzeti Sportot, és a pénztároshoz nyújtotta. Kész. Könnyű szívvel, mosolyogva loholt vissza a harmadik vágányhoz, ahonnét leszállt.

 

   Azonban a vonatnak hűlt helye.

 

   Egy ideig letaglózva, dermedten állt, bal kezével mellkasához szorítva a két gigantikus méretű szendvicset, a jobbal leengedvén markolva az üdítő nyakát és újságot. Majd hirtelen agyába hasított egy rettenetes igazság:

 

 -Összekevertem a másikkal. A hajnali gyors nem várakozik Fonyódon.

 

   Ugyanúgy ácsorgott még egy sort, majd lassan, bizonytalan lépésekkel megindult egy irányba. Azt se tudta, merre megy. Nem is érdekelte. Egyébként a váróterem felé téblábolt. Ekkor érzett meg valami szokatlan könnyűséget. Valami túl egyszerűt, valami olyat, hogy máskor ilyenkor nehezebb a mozgás.

 

 -A bőrönd! – hasított bele az újabb szörnyűség. –Ez már nem lehet igaz! – s a legközelebbi padhoz vánszorgott, beleroskadt, megszűnt létezni. Átfagyott, piros arcát a meleg, izzadt kezeibe temette, s ilyen pózban ült, ki tudja, meddig. Észre sem vette, mennyire hideg a levegő, és alatta a pad egyenesen jeges. Azután végiggondolta a lehetséges károkat. Ami holmit zsebre vágott, azok mint szerencsés túlélők, megmenekültek. A bőrönd és pipere nem érdekes. De a ruhák. A kedvenc ruhái voltak benne. Az egyetlen szeretett farmere, amelyet utazáskor szándékosan nem hordott, hiszen azt ünnepi tivornyákra, lányok csábítására húzta fel, nem holmi közönséges, érdektelen alkalmakra koptatta hiába. Ugyanez okból lapultak bőröndjében legkedvesebb pólói, pulóverei. Sovány testéhez igen nehéz feladat volt hozzá harmonizáló, esztétikus hatású ruhadarabokat találni, de ő azokat megtalálta, hogy zseniálisan kihangsúlyozzák szépségét, stílusérzékét és elkötelezettségét. Nem utolsó sorban az a foltos, rojtos farmer, az a mindegyiknél több mézédes csókot és langymeleg ölelést megélt sötétkék póló, az a kinyúlt ujjú, rongyos, puha moherkardigán - mind-mind egy élő legenda, egy talizmán volt számára. Egy kincskereső kisködmön.

 

   Erre már nem tétlenkedhetett. Megfeszítette izmait, és egy szempillantás alatt levedlette magáról lemondó elkeseredettségét, mint a gyíkok a régi, elhasznált bőrüket. Valamit tennie kell. Az a sok szép minden talán még megmenthető. Újra körültekintett, mint az imént, ugyanolyan elszántan és éles szemekkel. A legrendesebbnek tűnő kalauzt kereste. Hamarosan rátalált. Tudta, sorsa most az ő kezében lehet, így minden erejét összeszedvén megpróbált a lehető legjobb benyomást tenni rá, ami jelen esetben a szerénység és elesettség. Aggodalmas, éhező kutyaszemekkel, amelyeket jelen esetben cseppet sem esett nehezére megjátszani, a kalauz szemébe nézett és illedelmesen, dadogva, idegesen nekikezdett a mondókájának.

 

 -Jó napot kívánok! Elnézést hogy zavarom, de nagy bajba kerültem. Segítségre lenne szükségem. Az előbb leszálltam ezen az állomáson valami ennivalót venni (…) – és előadta a történetet.

 

 -Melyik vonat volt?

 

 -Amelyik 5:22-kor indul Keszthelyről Pestre.

 

   A kalauz elővette a mobiltelefonját. És akit hívott, felvette. Csupa jó jel…

 

 -Szevasz Sanyi! – és a két vasutas kedélyesen elcsevegett. Majd a vége fele szóba jött, hogy:

 

 -Te Sanyikám… Igazából azért hívtalak, hogy itt áll előttem egy gyerek, aki leszállt a vonatodról (…) – és miután ő is előadta, csak ezúttal leegyszerűsítve a történetet, Márkhoz szólt:

 

 -Melyik részén ültél?

 

   Márk amennyire tudta, elmondta.

 

 -Milyen volt az a bőrönd?

 

 -Kék, Adidas.

 

   Amíg a másik kalauz megkereste, tovább csevegtek. Márk minden rosszallás, keserűség nélkül, kíváncsian hallgatta a kellemes beszélgetést, amíg újabb kérdés nem érkezett.

 

 -Mi a neved?

 

 -Szendrei Márk! – vágta rá katonásan.

 

   A kalauz még elbeszélt egyet s mást, majd hosszan, nyájasan elköszönt, letette a telefont, és elmagyarázta Márknak, hogy:

 

 -Szerencséd van. Ott lesz a Déliben a csomagmegőrzőben. Addig a Sanyi vigyáz rá. Személyit majd felmutatni.

 

 - Hú, nagyon köszönöm! Viszlát! – szólt Márk őszintén, a lehető leghálásabb hangon.

 

 -Viszlát!

 

   Sikerült, sikerült, sikerült. Mégse vesztes típus, mégis talpraesett, sikerekre született ember ő. Betért a váróba, és hatalmas étvággyal megreggelizett. Szinte észre sem vette, hogy két gigantikus méretű szendvicset befalt, úgy elmélyedt a hétfői sporthírekben. Az étel hasonlóan jól esett, pedig ugyanolyan tartalmatlan, sablonos volt, mint az ostoba focistákkal készített interjúk. Hogy a zöldségek hiányát, zamatát, frissességét pótolja, evés közben jókat húzott az édes, hideg gyümölcsléből.

 

   A jóllakottság és vércukorszint helyreállásának kellemes érzéseivel látott következő feladatához. Vagyis hogyan tovább: mikor jön a következő vonat? Csak jöjjön jó hamar – szuggerálta a menetrendet.

 

   Nem jött. Még órákon át várakozni kell.

 

   Ráadásul megjelentek a szakközepesek. Először csak szolidan, észrevétlenül, mintha a földből nőttek volna ki, de már figyelmeztetőleg hatottak, hogy baj közeleg. S valóban, Boglár felől beérkezett egy vonat. Belőle azonban csakúgy zúdultak a szakközepesek, mint az özönvíz. Elárasztották, megmérgezték a várótermet, padokat, mindent, az egész mindaddig csendes és kellemes állomást.

 

   Micsoda rosszarcú, kellemetlen figurák. Még csak tizenéves kor közepén járnak, de már a felnyírt hajukkal egybenőtt pajeszuk van, erős borostájuk és nagy vastag nyakuk. Évekkel fiatalabbak Márknál, mégis többször olyan erősek. Lármáztak, cigarettáztak, froclizták, csapkodták egymást, a lányokat pedig csiklandozták. Azok feléjük rándultak, alig ellenkeztek. Gyönyörű, éppen kifejlett, ruganyos testük volt, s a színes csőnadrág annyira feszült rajtuk, hogy az fenekük, lábaik több mint száz százalékos vonzó és vadító erejét feltüntették. Ennél nem létezik kívánatosabb, a modellek és szépségkirálynők százszor, milliószor kevesebbek e szempontból.

 

   Márknak csakúgy sajdult, fájdult a szíve. Mégis bámulta, vizsgálta őket, mintha ez egy fájdalmas, bús kötelesség volna. Milyen jó ezeknek a legényeknek. Fiatalok, egészségesek, energikusak és tudatlanok. Mint amilyen ő volt a régi szép gimnazista éveiben. Akkor még nem nehezedett rá az élet, a világ búja-súlya. Milyen jó volt. Elkezdett nosztalgiázni. Egészen beleszomorodott az egykoron boldog idők gyötrelmes kísértéseibe, és a ténybe, miszerint ő már elgyötört öregember, aki nem vigadhat úgy a hétköznapi életben, mint ahogyan ezek teszik. Csak bámulta őket: nevetgéltek és a mobiltelefonjaikon szánalmas zenéket próbáltak bömböltetni szánalmas hangminőségben. Ő, ha ilyet hall, dühös és önbizalom hiányos lesz, de ezek jól érzik magukat tőle. A ruháikon látszott, hogy szegények, annak ellenére, hogy burzsujoskodó stílusuk volt. De aki tehetségesebb megfigyelő volt, mint Márk, az könnyedén észrevehette, hogy anyaguk, szabásuk rossz, hamisítvány az összes. A mobiltelefonja mégis mindegyiknek érintő képernyős. Vajon miért fontosabb arra költeni, hogy nyomkodás helyett simogassák a ráadásul elromlásra hajlamosabb készüléket, ahelyett, hogy öltözékük esztétikus legyen és komfortos?

 

   Ilyesmi dolgokon filozofált még akkor is, amikor végre valahára beérkezett az ő vonatja, hogy az mentőcsónakként kiszabadítsa a frusztráció haragos tengeréből.

 

   Vagy mégsem.

 

   Ez meg öregekkel volt teli. Igen, most már jól benne vagyunk a reggelben, felébredtek és előmásztak odújukból, mint hangyák a hangyabolyból. Igen, igen, amíg a vasárnap esti vonat az egyetemistáké, addig a hétfő reggeli az öregeké. Ők is rajba egyesülnek és összetömörülnek, mint szinte mindenki. És csúnyák egytől-egyig. Rossz a ruhájuk, járásuk, hangjuk, mindenük, fogatlanok, öreg szagúak, elhanyagoltak. És még a nők is kopaszodnak. Mit nők: banya az összes. Mert ártalmasak ám ezek is. Nem bírnak nyugton maradni. Óbégatnak, jajgatnak, nagy hangon rikácsolnak, ráadásul hülyeségeket. Szórakoztatóiparról, bulvár hírekről, nyavalyáikról, rosszindulatú lokális pletykákról, időjárásról hablatyolnak. Minek panaszkodik, ha úgysem ő alakítja a meleg és hideg frontokat. Húzzon fel még több rongyot és kész.

 

   Látszott, hogy nem amiatt ostobák, mert elsorvadt már az agyuk, ezeknek fiatalon se volt. Emiatt haragudott rájuk Márk: tudta, bár most már fegyvertelenné tette őket a vénség, régen simlis és alattomos kis gazemberek lehettek, mint imént a szakközepesek. Újra eszébe jutott a Nyugat, ahol bezzeg nem hanyagolják el magukat az öregek: ott jó rájuk nézni. Finomak, elegánsak, és megnyugtatják a fiatalokat, hiszen kiváltják a meggyőződést, miszerint negyven év múlva is méltóságosak, egészségesek és kiegyensúlyozottak maradnak.

 

   Na de ezek?! Nem is dühítette tovább Márk önmagát: eljött az mp/3 ideje. Füleibe fülhallgatókat helyezett, és habozás nélkül elindította az R.E.M. Green című albumát. A napfényhez ez harmonizál. Mert odakinn már csillogott a reggel, az ég világoskékre szakadt. Már a legelső akkordok megnyugtatták. Mosolygott, hiszen mint aki a televíziós reklámblokknál benyomja a lenémítás gombot, ő ugyanúgy kikapcsolta az öregeket, egy szavukat nem hallotta többé. Csak a ronda tátogásukat látta, ami viszont így a zenével ironikus és nevetséges hatást keltett.

 

   Ilyen jól még nem érezte magát ezen a napon. A ritmusokkal és dallamokkal összeolvadt a vonat és együtt szárnyalt. Miután kimulatta magát az öregeken, a tájban gyönyörködött. Hiszen itt van a Balaton egészen mellettük. Szinte elárasztaná a síneket – hogyha nem lenne befagyva. De be volt ám, egész a közepéig. Vajon a halak most mit csinálnak a jég alatt? Eszébe jutott a nyár, a fürdőzők, ahogy elsuhantak a kihalt strandok mellett. Régi, kedves gyerekkori strandolások, minden eszébe jutott. Elkalandozott, elbódult a zenében, de a fülével figyelte, hogyan alkották meg azt a mesterek.

 

   Szemeit lehunyta, és szinte elaludt – hiszen rettenetesen korán kelt – amikor valami hirtelen, rideg, iszonyatos bökést érzett. Halálra rémült… - de csak egy pillanatra. A kalauz volt. Mivel Márk nem bliccelt, ezúttal nem kellett rendesnek lennie. De ő az volt, ugyanis kis termetű, nagy bajszú, szomorú szemű kalauz ácsorgott mellette. Nem is kérte el a diákot – vagyis meg sem próbált visszaélni a hatalmával. Jó ember.

 

   Mire a Balatont elhagyták, Márk lábai már javában elégedetlenkedtek. Hol férfias pózba, hol nőies pózba, hol vissza a bébi csücsülőre helyezte őket, esetleg törökülésben ült. Egyhamar elunta az összeset, mocorgott, nem jó így se úgy se. Izmai elernyedtek, agya elkábult. Benne két szellem hadakozott: a felnőtt és a fiatal. Előbbi az ülő pozícióra késztette, utóbbi a fekvőre. Végül (természetesen) a fiatal szellemnek engedelmeskedett, s fejét a kabát csuklyájába temetvén lehajtotta a szélső vasúti karfára (vagy hogyan nevezik?!), a középsőt pedig még ennek előtte felhajtotta. Már az első fékezésnél visszazuhant a derekára. Úgy hagyta. Nevetségesen festhetett, de mint mindenhova, a vonatra is kell egy udvari bolond. Most elvállalta ezt a szerepet, s a két ülésen keresztbe, összegömbölyödve pihegett. Máshogy el sem fért volna, de egyébként is fázott. A csukja pedig több funkciót ellátott. Egyrészt párnaként szolgált a kemény karfán, másrészt eltakarta arcát – amit egyáltalán nem bánt. Szükség volt a kabát többi részére szintúgy, mivel a vonat egészen kihűlt. Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen mint tudjuk, a MÁV szolgáltatásáról beszélünk.

 

   Azonban a rezegő karfa vérbőséget okozott a hajnal óta már rég elzsibbadt, fájdogáló agyában. Érezte, ahogyan a vonat előre halad, a fizikai kölcsönhatás az ő testét hátra felé, az ülések irányába taszítja. Eme biztonság is hozzájárult ahhoz, hogy csakhamar álomba szenderült.

 

   Ennél nem létezik praktikusabb időtöltés vasúton, amikor ennyire korán kel az ember. Márk szerencsétlensége, hogy nemsokára Székesfehérvárra érkeztek.

 

   Újra egy bökés zökkentette ki a REM állapotból. Azonban e bökés lomha, gyengéd és szimpatikus bökés volt.

 

   Felnézett. Egy lányt pillantott meg. De milyen lányt. Olyan szépet, amilyet még soha életében nem látott. Szemei egy szempillantás alatt a szívébe villámlottak, és felmelegítették azt. Bűbájos, okos, barna szemek voltak, s bennük távoli titkok, bölcsességek égtek.

 

 -Szabad ez a hely? – kérdezte mosolyogva. Ekkor vette észre Márk, milyen huncutak a lány szép fogai.

 

 -Természetesen. – mondotta természetesen.

 

   És a csodaszép lány szembe libbent vele, mint egy angyal, és leült a bébi csücsülő mellé. Eközben Márk feltápászkodott – igyekezett elegáns mozdulatokkal, amely meglepetésére nem esett nehezére a bizsergő levegő miatt, amely kitöltötte távolságukat.

 

   Szinte pironkodás nélkül fürkészték egymást.

 

   Márk szeme valóban nem káprázott. Hiszen a lány dús haja is sötétbarna volt, hosszú és hullámosan természetes. Az arca teljesen arányos. Semmi olyat nem vett rajta észre, ami vadítólag hatna, mondjuk hosszú vagy hegyes orr, vagy elöl nagy fogak, vagy hisztériás vonások, vagy gonosz szemek, vagy kissé hosszúkás fejforma, stb. Éppen ezek hiányában a lány sosem lehetne fotómodell, és az érzéketlen férfiaknak (amilyen a férfiak döntő hányada), elkerüli a figyelmét. Egyszerűen mert túlságosan tökéletes, avagy túlságosan szép, és emiatt azt a benyomást kelti bennük, hogy átlagos. És ez a lány egyszer csak elnevette magát, őszintén, visszatarthatatlanul. Ó, milyen édes volt, kipirult benne a fehér márványarca, és ki kellett nyitnia a kedves ajkait.

 

 -Te meg min nevetsz? – kérdezte Márk mosolyogva, hiszen a lány nevetése nevetésre ingerelte.

 

 -Nem akarom megmondani! – buggyant ki a szép lányból két kacaj között.

 

 -Mond már! Érdekel! – kíváncsiskodott Márk felvillanyozódva, hiszen sejtette, min mulat a szép lány.

 

 -Rajtad nevettem!

 

 -De rajtam mi a nevetséges?

 

 -Olyan vicces volt ahogy itt feküdtél és ahogy felébredtél.

 

 -Hát azt képzelem. Pont arra gondoltam, hogy én vagyok most a vonat udvari bolondja.

 

 -A vonatban nincs is udvar.

 

 -Hiszen ha kinézel az ablakon, most is udvarokat látsz.

 

 -Ez igaz. Milyen elviselhetetlen lehet vasút mellett lakni.

 

 -A megszokás hatalma döbbenetes. Gondolj csak az emberek nagy részére. De most ne is menjünk bele. Milyen zenéket hallgatsz?

 

 -Nirvana, R.E.M., Beatles. Ezek a legnagyobb kedvenceim.

 

 -Az nem lehet!

 

 -Miért?

 

 -Mert ezek az én legnagyobb kedvenceim, ugyanebben a sorrendben!

 

 -Pedig ez az igazság.

 

 -Lássuk csak! Melyik a Nirvana ’89-es albuma?

 

 - Bleach!

 

 - És az R.E.M.-é?

 

 - Green!

 

 - Átmentél a vizsgán. Ilyen véletlent! Na és hova utazol?

 

 -Pestre. Na és te?

 

 - Én is. Micsoda véletlenek! – (s erre mindketten felderültek, pedig az, hogy a vonat már csak Budapesten áll meg, igen gyenge poén volt…)

 

 -Milyen sok cuccal utazol. – mondta a szép lány tréfásan.

 

   Erre Márk hosszú anekdotába kezdett, elmesélte a tegnapi napját, a hajnali sietséget, a reggeli parádét, mindent. Most már az egész egy szép kalandnak tetszett. A lány mosolyogva, vizsgálódva hallgatta az elgyötörtségtől begubózott fiút, aki közelségében lassan kinyílt, mint egy titokláda, amely teli van olyan arannyal, amely nem a bolondok aranya. Elbeszélgettek a január illatairól, színeiről és hangjairól, amely a Fables of the Reconstruction zenéje – állapították meg közösen. Beszélgettek az R.E.M.-ről, beszélgettek egyéb művészetekről és szent dolgokról, az állatokról, a tiszta gyermekkor emlékeiről, a részletekről, különös történetekről az eddigi életük folyásából, jórészt boldog folyamokon evezve, miközben vidultak-virultak, mint a szép lány bársonyos arcának előbb langyosodó, majd egészen forróvá hevülő piros rózsái. Érdekes, az, hogy mennyi idősek, „mivel foglalkoznak” és mik a szüleik, nem esett szóba. Sőt, még a neveik is csupán akkor, amikor Budapest romjaihoz érkeztek, és telefonszámot cseréltek – annyi csacsognivalójuk volt.

 

 -Laura. – mondotta a lány.

 

   Milyen gyönyörű név. Vajon miért van az, hogy általában a szép lányok szép névvel, a csúnya lányok viszont csúnya névvel rendelkeznek?

 

   A vonat pedig bedöcögött az ütött-kopott Déli pályaudvarra. A drágaságos Nap már az ibolyakék ég horizontjának közepén győzedelmeskedett a téli szürkeség felett.

 

   Leszálltak, és hosszadalmasan ölelték, csókolták egymást, míg a tömeg el nem vonult körülöttük. Utána kéz a kézben megindultak az állomás épülete felé, ahol szét kellett válniuk – miután egy puha, bizalmas búcsúcsókkal elköszöntek a viszontlátásig. A szép lány eltűnt a piszkos, romos aluljáróban, Márk pedig nekiállt megkeresni a csomagmegőrzőt.

 

   Azóta is együtt járnak, békességben és boldogan. És azóta Márk autóval jár Budapestre.