Pécs, a kultúra városa - Konrád György a Nyitott Műhelyben

 

 

 

 

 

 

 

Világra eszmélésem egyik fő helyszíne Pécs volt, a dunántúli falusi gyerekkor és a közeli álmos kisváros gimnáziumi évei után. Itt kezdtem főiskolára járni a rendszerváltozás évtizedében, és nem győztem kapkodni a fejem a kiállítások, filmek, zenei és színházi élet, előadások és klubok láttán. Ez a sokszínűség máig meghatározza életem, a kultúra iránti sokágú, folyamatos érdeklődésemet e városnak köszönhetem.

 

 Pécs gazdag kulturális élete nem mellékesen a várost meghatározó művészeknek, a kultúra jeles képviselőinek köszönhető. Velük beszélgetett Konrád György, akit a pécsi illetőségű Matyi Dezső, az Alexandra Kiadó vezetője kért fel az „Európa kulturális fővárosa” cím elnyerése okán, hogy írjon egy regényt a városról. Az író arra gondolt, hogy mutassák be a várost maguk a pécsiek. Így született tizenhárom interjú, s az ezeket közreadó, A város arca című kötet, melyről a Nyitott Műhelyben beszélgetett az íróval Ágoston Zoltán, könyvbeli kérdezőtársa, a Jelenkor folyóirat főszerkesztője.

 

 Konrád György a hatvanas években került kapcsolatba Péccsel, amikor városszociológusként dolgozott a Várostervező Intézetben. Repülőjárattal két óra alatt megérkezett budapesti lakásából kilépve a pécsi Nádor kávéházig, a művészvilág kedvelt törzshelyéig, azaz gyorsabb volt a közlekedés a mainál. Igaz, a pécsi repülőtér egy nagyobb szobányi betonteret jelentett, körülötte futkosó háziállatokkal és egyetlen emberből álló személyzettel. Az irodalmi kapcsolat Tüskés Tibor, a Jelenkor akkori főszerkesztője volt, aki köré olyan alkotók társultak, mint Hernádi Gyula és Mészöly Miklós. Konrád esszéket közölt a folyóiratban Gogolról, Martin du Gard-ról, korábbi gyermekvédelmi munkája során szerzett tapasztalatairól is itt jelentek meg első írásai.

 Pécs már első sétája alkalmával megtetszett az írónak bonyolult szövedékével, tradicionális, latinos városképével. „Miben áll a város sajátos karaktere?” – kérdezte Ágoston Zoltán. Egyik mindenképpen nemzetiségi sokszínűsége, melyre jó példa a könyvben szereplő Vidákovics Antal koreográfus, aki a bunyevácok, a horvátok kései bevándorló népcsoportjának leszármazottja. A német nemzetiség is jelentős, Pécs környékén él Weiss János filozófus, a frankfurti iskola egyik tagjának leszármazottja, maga is a német filozófia ezen ágának képviselője, de nem került be a könyvbe, mint ahogy Bertók László költő, vagy a pécsi születésű Keserü Katalin művészettörténész sem – utóbbi helyet foglalt a közönség soraiban –, mert egy ilyen kötet sosem lehet teljes. A tizenhárom megszólaló: Uhrik Dóra táncművész, Csordás Gábor költő, műfordító, Romváry Ferenc művészettörténész, Takáts József kritikus, irodalom- és eszmetörténész, Lantos Ferenc festő, grafikus, Takács Gyula nyugalmazott tanár, Dévényi Sándor építész, Vidákovics Antal koreográfus, Stark András pszichiáter, Pinczehelyi Sándor festő, grafikus, galériaszervező, Matyi Dezső üzletember, Thomka Beáta irodalomtudós, Balikó Tamás színész, rendező.

 

 Pécs jelentős szellemi műhelyekkel rendelkezett, ami formálhatta kulturális arculatát, így a Pinczehelyi Sándor nevéhez fűződő Pécsi Galéria, az Eck Imre vezette táncműhely, a Jelenkor folyóirat és kiadó - Csordás Gábor szintén részt vett az esten, reflektált időnként a pódiumnál ülők szavaira.

A pécsi építésziroda annak idején a budapestiek elismerését is kivívta, ami kivételesnek számított vidéki viszonylatban. Új városnegyede, az Uránváros inkább a skandináv építészethez és a Bauhaushoz áll közel, nem a szovjet típusú panelgyárak terméke. Még Németh László és Weöres Sándor is véleményt mondott róla, Weöres volt az elfogadóbb.

Kortárs jazzműhelyek működtek itt – Ágoston Zoltán felidézte, hogy egyszer azért nem ment haza gimnazistaként, mert a Széchenyi tér buszmegállójában állva olyan finom jazz-blues zenét hallott kiszűrődni a közeli helyről, ami ott marasztalta.

A már említett Nádor kávéház Konrád György szerint az ország legjobb kávéháza volt, jellegzetes, ezüst bevonatú alpakka evőeszközeivel, kedves pincéreivel, bár kívülről zaj hatolt be, mert akkor még buszok jártak a főtéren (füldugóval védekeztek ellene). Itt biztosan lehetett találkozni a kulturális élet szereplőivel. Ma felújítás előtt áll, kilencvennégy éves angol tulajdonosa már kétszer visszaadta a felújításra szánt összeget, kora miatt nem szeretne belevágni, az örököseire bízza.

A  múltidézés után ezzel a jelenre és a jövőre terelődött a szó. Az „Európa kulturális fővárosa” cím elnyerése mennyire változtatta meg a várost? A Széchényi tér tágasabb lett, eltűntek a fák, de bejárhatják a biciklisek. Felújítása kissé megváltoztatta jellegzetes arculatát, a fiatalok, akik régen a Hunyadi szobor lófarka alatt adtak randevút egymásnak, mára a Mekiben beszélik meg azt.

Két új középülete, a Kodály Központ és a Tudásközpont is inkább a fiatal generáció számára vonzó, az idősebbek a belvárosba járnak szívesebben.

A tavalyi Nyolcak nagyszabású kiállítása után a Modern Magyar Képtár bezárt, fenntartási nehézségek miatt, ezért marad egyelőre a régi Galéria, ami azért szomorú, mert a város rendelkezik a legnagyobb magyar kortárs gyűjteménnyel a Nemzeti Galéria után.

A színházban Weöres Sándor A kétfejű fenevad című drámáját készülnek bemutatni Szikora János rendezésében. Weöres 1972-ben a pécsi színház számára írta, majd Aczél György betiltotta. A darab születésének történetével zárult a jó hangulatú este, melyen a hivatalos program után is folytatódott a beszélgetés. Ágoston Zoltán a novemberi Jelenkort ajánlotta, amely részletet közöl Havasréti József készülő Szerb Antal monográfiájából, valamint a Szegeden gondozott Hajnóczy hagyatékból is itt olvasható először egy novella.

 

Hazafelé tartva azt a pécsi élményemet idéztem fel, amikor egy moziban megnéztem Huszárik Zoltán Csontváry-filmjét, s olyan hatással volt rám e kettős művészportré, hogy még órákig bolyongtam az éjszakában, mielőtt hazatértem.