Ábrahámtól Ibrahimig

A Könyvhét első napját meg-megszakító záporok és széllökések elől egy fedél alatti könyvbemutatón találhatott menedéket az érdeklődő: Halmosi Sándor verseskötetéről az Alexandra Kávézóban beszélgetett a szerzővel Géczi János.

Ábrahámtól Ibrahimig

Halmosi Sándor új verseskötetéről a Könyvhét első napján

Az Ibrahim című kötet maga is egyfajta menedék a hétköznapi zsivaj elől egy csendesebb szférába: a csend természetének kérdése többször is visszatért a beszélgetés során. A verseket Auth Magda és a szerző szólaltatták meg.

Halmosi Sándor partiumi származású, a sokáig Németországban és jóideje Magyarországon élő költő – mutatta be a kötet szerzőjét Géczi János –, aki ily módon a magyarság mindenféle vonását magában hordozza. Költészetét még egyedibbé teszik az elmélyült kognitív tapasztalatok: matematikus-informatikus költővel van dolgunk ugyanis. A természettudományos érintettség nem egyedi a magyar irodalomban, ha Marsall Lászlóra vagy Mandics Györgyre gondolunk, vagy a nagy elődök közül Németh Lászlóra és Lénárd Sándorra, de a multidiszciplinaritás mégis különlegessé teszi e verseket.

Talán meglepő, hogy bár a szerző fiatal és rövid irodalmi utat tudhat a háta mögött, az Ibrahim mégis válogatott verseskötet. Ha válogatásról van szó – jegyezte meg Géczi János –, az többnyire azt jelzi, hogy a költő elhallgat vagy új ént választ magának. A beszélgetésből azonban kiderült, hogy az elmúlt tizenöt év műveinek szerkesztett válogatása inkább újfajta jelentéssel ruházta fel a verseket. „A menta ízei” alcím a költő szándéka szerint a világnak mint megtapasztalható valóságnak minden ízére utal.

Összetéveszthetetlen vonás, hogy a „Halmosi-művek mindig egyben könyv-művek is” írta le találóan Géczi János a vizuálisan is igényes kivitelű köteteket. Az Ibrahim esetében a borító képi motívumai az iszlám világába repítenek: a csempeminta négyszögei e világ szimbólumai, a kék és a zöld a szellem színe, és ott van a tűz jelképe is. A költő, mint elmondta, sokáig kereste és nehezen talált rá a motívumra, amelyben számára minden benne van, amit életről és költészetről gondol.

A növények nemcsak az ornamentika részeként tűnnek fel a kötetben, hanem a versekben újra és újra felbukkannak a növénynevek: Géczi János észrevétele szerint ez a természetismeret az erdélyi irodalomra jellemző. Mint Halmosi Sándor elmesélte, érték olyan vádak, hogy feleslegesen sorol fel annyi virágnevet, de erre Nemes Nagy Ágnest szokta felhozni jó példának: csak a fákról annyi verset írt, hogy külön kötetbe lehetne gyűjteni. „Az egész gondolkodásunk azon alapszik, hogy megnevezünk valamit. Ha elfelejtjük a neveket, akkor elfelejtjük a szavakat, és elfelejtjük a beszédet, azaz nem leszünk megszólíthatók, és az a csend már lesz nem jó csend” – mondta Halmosi Sándor.

Természetesen megkerülhetetlen kérdés volt a versekből és a borítómotívumon is visszatükröződő matematikai gondolkodásmód. Halmosi a sűrűség metaforájával írta le a versek, valamint a végtelen sok, de mégis megszámlálható és a kontinuumban sűrű racionális számok összefüggését. Ez utóbbi ugyanis parányira összesűríthető, mégis mindenhol jelen van. A hetes szám a misztikum és a matematika határán bukkan fel többféleképpen a kötetben, például a hét ciklusra osztott szövegben.

Az Ibrahimnak már a címe is sugallja a kereszténységgel párhuzamos világokra összpontosuló figyelmet. Géczi Jánosnak a különbségeket és az azonosságokat firtató kérdésére a költő elmondta: a többi filozófiával ellentétben a keresztény misztikusok és a szufik között lényegében nincs különbség, ők soha nem fogják egymást legyilkolni. A szeretetre és a csendre való igény, valamint a derű alapvető vonásai mindkét gondolkodásmódnak. Bár Halmosi nem tanulmányozta a keleti vallásokat, saját életéből mégis sok hasonló tapasztalatot szűrt le. Egy dologban azonban különbözik: az e világi létet hangsúlyosan jelentős lépcsőfoknak tartja például a Szamszárával ellentétben.

„Ebből a finom, már-már szufi világodból hová tűntek az elődök, a hivatkozások?” – kérdezte a költőt zárásképp Géczi János. Halmosi, mint elmondta, magukban a versekben beszélget az elődökkel, képeket használ, melyek a folytatólagos hagyományt jelenítik meg. A párbeszédhez nem kell feltétlenül idézni – mondta a költő –, a megidézettek jó esetben beleolvadnak a versekbe. Akárcsak a szerző, aki szinte egylényegű lesz az elődökkel, s eltűnik a versek mögött. Mint ennek a kötetnek a szerkesztése közben: a szerző azt kérte, hogy a neve ne is szerepeljen a borítón, ám a könyv tervezője ezt végül is elvetette.

Szöveg és fotók: Laik Eszter