Kiss Judit Ágnes: Csak a feltámadást ne!
Húsvét vízválasztó. Ha nem hiszem a feltámadást, nincs több okom ünnepelni egy karácsonyi csecsemő születését, mint bárki más nagy emberét, nincs több okom siratni Nagypénteken, mint a mindenkori politika bármely más ártatlan áldozatát, és nincs semmivel több okom bízni a Könyvek Könyvének nevezett szövegben, mint bármely más fikcióban.
Kiss Judit Ágnes
Csak a feltámadást ne!
Mert a Karácsonnyal az ember még tud mit kezdeni: megszületik egy kisgyerek, aki aztán felnőttként nagy dolgokat visz véghez: egy újszülött Mozart, Einstein vagy Gandhi. Április 11-én József Attilát ünnepeljük, december 24-én Jézus Krisztust (gyerekkoromban azt hittem, az a vezetékneve).
Nagypéntek is érthető: kivégeznek egy ártatlan embert, egy nagyformátumú, ezért veszélyes figurát: tanítót, filozófust, prófétát – ki minek tekinti – a szokásos koncepciós per, politikusi gyávaság, és a manipulált tömeg áldozataként.
A Húsvéttal azonban baj van. Megszületni és meghalni bárhogyan is, nemcsak hogy emberi, a legemberibb dolog. De föltámadni? Hogy valaki, aki meghalt, és három napig hullaként fekszik, egyszer csak kikel a sírból, még egy követ is elgörget, hogy kijusson, és onnantól kezdve valami különös testben mászkál: bármikor fel- és eltűnik, mint egy normális kísértet, ugyanakkor eszik és iszik, mint egy normális ember? Ez őrültség.
Húsvét vízválasztó. Ha nem hiszem a feltámadást, nincs több okom ünnepelni egy karácsonyi csecsemő születését, mint bárki más nagy emberét, nincs több okom siratni Nagypénteken, mint a mindenkori politika bármely más ártatlan áldozatát, és nincs semmivel több okom bízni a Könyvek Könyvének nevezett szövegben, mint bármely más fikcióban.
De mi van, ha tényleg feltámadt? Ha halottnak nyilvánították (a római hóhérok nyilván értettek hozzá), eltemették, és valami különös átalakulás folytán visszatért az életbe egy szokatlan, nem földi testben, akkor mi van? Jobb abba nem belegondolni, jobb egyáltalán el se hinni, elnézően mosolyogni rajta, vagy meghatódni a jámbor legendán.
Mert ha igaz, hogy Jézus túlélte a halált, akkor nincs oka többé meghalni, tehát él. Ha él, akkor valahol van, létezik. Márpedig ha létezik, ha ott van valahol, akkor meg lehet keresni, sőt, találni; akkor valamilyen módon kapcsolatba lehet vele kerülni, találkozni vele. Ha él; akkor véleménye van a dolgokról. Akkor egyszercsak nem mindegy, mit csinálok. Akkor, sajnos, minden igaz, amit három év alatt magyarázott, nem lehet elnézően mosolyogni, vagy meghatottan bólogatni.
Ha csak meghalt volna mindazért, amit hirdetett, az is elég nagy súlyt helyezne a hitelesség serpenyőjébe. De ha fel is támadt? Akkor hagyján, hogy minden szavát kénytelenek lennénk igaznak tartani, a jó ember, nagy tanító, próféta, filozófus alakja mind semmivé foszlana, kénytelenek volnánk Istennek tartani.
És ha van egy Isten, aki feltámadt és él, akkor nem mehet minden úgy, mint eddig. Mintha nem volna. Mintha nem törődne az emberrel. Akkor hirtelen megnő a felelősség. Mert ha van egy Isten, de nem keresem meg, hogy megtudjam a véleményét bármiről, ha nem vagyok kíváncsi rá, akkor ne csodálkozzak semmin. Akkor rajtam van a felelősség, hogy kapcsolatba lépek-e ezzel a feltámadottal vagy sem. Hogy úgy élek-e, mintha el sem hangzottak volna a mondatai. Mintha meg se született volna.
Jobb nem elhinni ezt a húsvéti történetet. Minden mitológiában van hasonló. Csak kitalálták. A tanítványai, vagy bárkik. Hogy sokan higgyenek benne. Megérte hinni, még párszáz évig mehettek érte az oroszlánok elé. Mégis egyre többen voltak. Mert elhitték. És akkor lehet, hogy mindezt végiggondolva megkeresték és találkoztak vele. És akkor megéri az oroszlánok torkában is. De csak akkor, ha igaz.
Jobb, ha nem igaz. Még a templomba is elmegyek, szép hagyomány, keresztet is vetek, ha kell, le is térdelek, ha kell, mondom, amit illik, csak végiggondolni ne kelljen: mi van, ha tényleg feltámadt? Hogy akkor máshogy fogok élni, mint eddig. Ez ijesztő. Inkább kérek még egy szelet sonkát. Aztán megyünk locsolkodni, végül is ősi pogány termékenységünnep, vagy mi.
Kapcsolódó:
