DESSZERT - GAÁL ORSOLYA FESTMÉNYEI
Mit is kezdünk a látványokkal a festett képeken? Természetesen életre keltjük, játszani hívjuk őket. És ha fontosak lesznek a számunkra, és amennyire fontossá válnak a számunkra, a velük való könnyed játék úgy válik egyre inkább bonyodalmas, néha már-már veszedelmes életjátékká.
DESSZERT
Gaál Orsolya képei életre-játékra
Tőzsér Árpád, a legrétegzettebb életművet építő költő mondta egykor, hogy az olyan fiatalok tehetségét, akik pályakezdésében nem ismeri fel a mestereiket, nos, nem tudja megítélni. Nem értettem vele egyet; persze, magam is fiatal voltam. "A tehetség átüt a papíron" - replikáztam, ő meg hallgatott. "Ebbe fogunk belegebedni", monda kisvártatva, "ebbe a fene nagy eredetiségbe".
Szerencsére nekem nem tisztem Gaál Orsolya tehetségét megítélni, s még csak az sem, hogy kifürkésszem a képein, kitől is tanult és mit. Ebben a szakmában kívülálló vagyok, s ebből a kényelmes pozícióból szemlélem az előttem fölnyíló látványokat. Mostanában Gaál Orsolya festményei révén. Melyekkel kapcsolatban a "felnyíló" nyilván nem is a legpontosabb szó. Miként az ellentéte sem: a rejtezkedő. Marad tehát maga a 'látvány', az viszont pontos fogalom. Amitől mindig zavarba jövök. Mert mit is tud az ember a látvánnyal magával kezdeni? A tájakkal vagy az arcokkal, a színekkel vagy a formákkal, jelen esetben tárgyakkal és az ő másukal... Elsőül, azt hiszem, felismeri. Azonosítja. "Cipő", mondja, "pohár, zakó". Női cipő, fagyis pohár, fekete zakó. Levetett női szandál; hideg üvegpohár rétegzett ízekkel; ormótlan, levegőben felejtett fekete férfizakó.
Sietősen elhagyott fél pár női szandál hever a csábítás csokrából mellécsöppent hibrid rózsafej mellett a padlón; az ő virága kék - de inkább zavarában fordul el a díszdobozra ragasztott rózsától; életük kitelt, mielőtt beteljesült volna.
A fagyis pohár talán jégkrémes inkább. Vagy jégkásás. Nem is - meleg gyümölcskrém tejszínhabbal. Dehogy! - hideg , s biztosan nem gyümölcs. És nem is fagyi, hiszen szívószál van benne. Igen, inkább a helyzet ismerős, mintsem az édesség. A helyzet édessége - és enyhe idegensége. Feszélyezett szituáció, noha éppenséggel annyira nagyon intimnek kellene lennie...
A zakó pöffeszkedik. Ő a Zakó. Uralkodik. Tiszteletet és félelmet parancsol. Majd ő megmutatja! Vele nem lehet büntetlenül! Neki eszközei vannak! A fekete zakó eltakarja a kilátást, elállja az utat. Ki tudja, mi van a zsebében? Ki tudja, mire képes, ha csak egy lépéssel is közelebb megyünk. A Fekete Zakó a gazdája nélkül is hatalmas. Mi több, nincs szüksége semmire és senkire, aki kitöltse. Kitölti ő saját magát, s a teret, amelybe beleszervült. Kikerülhetetlen. Csak ránk van szüksége, akik nézzük, és amíg nézzük, addig kikerülhetetlen...
Mit is kezdünk tehát a látványokkal a festett képeken? Természetesen életre keltjük, játszani hívjuk őket. És ha fontosak lesznek a számunkra, és amennyire fontossá válnak a számunkra, a velük való könnyed játék úgy válik egyre inkább bonyodalmas, néha már-már veszedelmes életjátékká. Ahol a cipellőt vajon nem mi dobtuk-e el valahol a sorsukra hagyott, hervadásra ítélt virágfejekkel együtt - és a kis neszeszerrel, amiben - mit is - miért is - hogyan - mivégre?
S aki felé a szívószálat fordítottuk azon a nyáreleji presszóteraszon, elfogadta-e a mozdulatot, s vele a kockázatát annak, hogy az a szívószál sorsközösségre csábít? Vagy kimondta, világos beszéddel, hogy inkább azt a másik poharat kéri, azt az érzékien csábítót, egyszeri táncra hívót? Azok a poharak itt a finom gesztusokról, a jelbeszéd rejtett rétegeiről árulkodnak, amott pedig az élvezetről, a pillanat megragadható mámoráról. Hol tör fel belőlünk s melyik élet-játék, amikor közel megyünk hozzájuk?
És hát Zakó Őméltósága? Ő valóban csak jelképe volna a tőlünk független, rajtunk uralkodni kész hatalomnak? A személytelennek, amilyennek a hatalmat oly nagyon szívesen látjuk? Aki elállja az utunkat és eltakarja a távlatot előlünk? Aminek a zsebében vagy a hajtókája alatt fegyver van, pénz, jeladó, titkos lehallgató készülék? Az a fekete felöltő egészen véletlenül nem a miénk? Nem mi hagytuk ott, lógni a levegőben? Nem mi télakkoltunk el belőle? Nem mi csusszantunk ki az ujján? Az a zakó nem mi magunk vagyunk? A saját üres, merev, fekete vázunk? A helyettünk való önmagunk? Aki, vagy ami, még rágondolni is borzalom, nem hogy találkozni vele - éppenséggel a saját utunkat állja el gőgösen és üresen terpeszkedve?
Persze, hívhatunk segítséget, ki-ki azt, amije van. Magritte, mondjuk erre, szeci, mondjuk arra, és neo-pop, mondhatni mindenre. Megtehetjük és meg is tesszük, mert Tőzsér költőnek természetesen igaza volt: nem árt tudni, hogy egy fiatal művészben milyen mestereket tisztelhetünk. Hiszen a hagyomány teszi felismerhetővé a saját sorsunkat is a közös térben, a közös emlékezetben. És igaza volt abban is, amit sóhajtott: "Eredetiség!? - abba fogunk belegebedni".
Gaál Orsolya tanul és készülődik. Éppen az ösztöneit, akarom mondani: az eredetiségét igyekszik moderálni. Tanulni, kibontani, felfejteni, ha kell: féken tartani formát, színt, struktúrát, s nem démonként vagy asztrál-lényként belehatolni a létezésbe - ez a "programja" (elragadtattam magam: démonokról és asztráltestről szó se essék!)
De attól a kis pöttyös kesztyűtől nem tudok szabadulni. Ami nem hív végzetes élet-játékra, nem bont ki semmilyen viszonyt, nem emlékeztet semmire tapogatózó párkeresésem idejéből, nem figyelmeztet, és nem szembesít magammal.
Csak van. Létezik a nem-létező térben. Akár egy asztráltest. Hiszen az: asztráltest.
Mányoki Endre
Tőzsér Árpád
Jelenés
Van, aki vakon, némán, siketen
hiszi az eget, a sármányt, a napos
tért. Te, érzékeiddel idelenn,
csak azt hiszed, ami reád tapos.
Nem hiszel, de most újrajátszod,
-képzeled az első lélegzetet,
a geneziszt: laikus vallásosságot
az elfuserált teremtés helyett.
S már hallod, kizúg a végtelenből
a más organon, szférazene:
a más lét önsúrlódása. Épp eldől
télosza, iránya, vágya, neme.
S látod: új homlokot metsz az égnek
egy más kéz – telik a más föld vésete
más gonddal, mozdulnak más nyelvek, én-ek –
s másul a képzelő én történése: te.
Forrás: Alföld folyóirat, 2009. október
