Völgybölcső - Kapolcsi (és vigántpetendi) képes napló 4.
Szerény mennyiségű kézműves karéjban kínálja a népszerű vásárfiákat, középen lakodalmas sátor, büfé, szereplők nélküli színpad. Az ólomöntő árudája mágnesként vonzza a kis- és nagyfiúkat, na meg a mögéjük bújó férfiakat. Az apró katonák, huszárok, gladiátorok fémszobrocskáit vaskos férfiujjak díszítik, festik nagy alázattal és kellő megszállottsággal – Kapolcsi (és vigántpetendi) képes napló 4. – Balogi Virág tollából.
Völgybölcső
Kapolcsi (és vigántpetendi) képes napló 4.
Már a Népligetben zsúfolásig megtelt a tapolcai busz, ami az egyetlen közvetlen járat Kapolcsra. A nagy bajuszú, huncut szemű sofőr nyugodt rezignáltsággal instruálja a fesztivál-zarándokokat, mintha osztálykirándulásra vinne egy csapat gyermeklelkű kortalant. Megvolt az összetartozás élménye is, áradt a szeretet, meg a testszag, és a sofőr-lovag hősiesen küzdött a pályaudvaron és megállókban maradt szitkozódó, tűzokádó sárkány-csürhével – akik egyébként békés völgylakóknak álcázzák magukat, majd ha egyszer megérkeznek ide. A kapolcsi hömpölygés azonnal beszippant, legalábbis az első kocsmáig sodródom az állandóan áramló, trappoló, bambuló tömeggel.
Kellemes szufi muzsika szól a kerthelyiségben, elfogyasztom jól megérdemelt welcome drinkemet, közben fürkészem a „félszerzetek” mámoros, csillogó vagy éppen üres tekintetét. Feri bácsi, a tapolcai zenemester csoszog be a kapun, jobbjában hangszere – először megörülök neki, mert még nem hallottam játszani, majd inkább menekülőre fogom a lámaszemével a fülemben. Messziről nézem csak a portékáktól roskadozó udvarokat, nincs sokáig maradásom a kufárok földjén, völgyidegen fogyasztó vagyok, gondolják.
Kapolcs hangorgiája után jólesik a csend Vigántpetenden. Szeretem apró házait, mintha mézeskalácsból lennének, előttük réges-régi lócák őrzik évtizedek falubeli pletykáit (ha tudnának mesélni, bizonyára be is bevennék a szervezők a programba). Szerény mennyiségű kézműves karéjban kínálja a népszerű vásárfiákat, középen lakodalmas sátor, büfé, szereplők nélküli színpad. Az ólomöntő árudája mágnesként vonzza a kis- és nagyfiúkat, na meg a mögéjük bújó férfiakat. Az apró katonák, huszárok, gladiátorok fémszobrocskáit vaskos férfiujjak díszítik, festik nagy alázattal és kellő megszállottsággal.
Eszembe jut a népi hagyomány, amikor Luca napkor vagy farsangkor a lányok ólmot öntöttek, hogy megtudják, ki lesz jövendőbelijük. A férfinép a múltat, a fehérnép a jövőt önti fémbe, én meg a jelen ólomingáján csimpaszkodva odébb állok.
A Néprajzi Múzeumban kedves kiállítás mesél a régiek életéről: házi áldások, pohárszék, tükrök, szerszámok és egyéb tárgyak kalauzolnak a múltba, a kertben pedig gyerekek csacsognak, kézműveskednek, alkotnak. Sok a lurkó, a fesztiválra nemcsak bulizni vágyó „kultúrrokkerek” érkeznek, hanem családok is. A bátrabbak sátoroznak, de sokan évek óta visszajárnak házakhoz, jó kapcsolatokat szereztek és már jó előre (sőt valószínűleg még most) lefoglalják a szállásukat a következő évre is. A gyerkőcök élvezik a zenés foglalkozásokat is, ahol a világ minden hangszerét ki lehet próbálni, sőt még készíthetnek is maguknak sípot, dobot, nádihegedűt.
Talán Sebő Ferenc, akit esti koncertjén hallgatunk, is így kezdte, „megfertőzte” a muzsika még gyermekkorában, és kiapadhatatlan örömmel, szeretettel ontja énekelt verseit, muzsikál, mesél. El is szenderedünk hamar, a számomra első, a fesztiválnak hetedik napja élményeitől elnehezedve átmeneti otthonunk felé veszem az irányt. Virágos mezőn ágyaztam meg magamnak, kék sátor völgybölcsőm.
Balogi Virág