Ugrás a tartalomra

Völgybölcső - Kapolcsi (és vigántpetendi) képes napló 4.

Szerény mennyiségű kézműves karéjban kínálja a népszerű vásárfiákat, középen lakodalmas sátor, büfé, szereplők nélküli színpad. Az ólomöntő árudája mágnesként vonzza a kis- és nagyfiúkat, na meg a mögéjük bújó férfiakat. Az apró  katonák, huszárok, gladiátorok fémszobrocskáit vaskos férfiujjak díszítik, festik nagy alázattal és kellő megszállottsággal – Kapolcsi (és vigántpetendi) képes napló 4. – Balogi Virág tollából.

 

Völgybölcső

Kapolcsi (és vigántpetendi) képes napló 4.

 

Már a Népligetben zsúfolásig megtelt a tapolcai busz, ami az egyetlen közvetlen járat Kapolcsra. A nagy bajuszú, huncut szemű sofőr nyugodt rezignáltsággal instruálja a fesztivál-zarándokokat, mintha osztálykirándulásra vinne egy csapat gyermeklelkű kortalant. Megvolt az összetartozás élménye is, áradt a szeretet, meg a testszag, és a sofőr-lovag hősiesen küzdött a pályaudvaron és megállókban maradt szitkozódó, tűzokádó sárkány-csürhével – akik egyébként békés völgylakóknak álcázzák magukat, majd ha egyszer megérkeznek ide. A kapolcsi hömpölygés azonnal beszippant, legalábbis az első kocsmáig sodródom az állandóan áramló, trappoló, bambuló tömeggel.

Kellemes szufi muzsika szól a kerthelyiségben, elfogyasztom jól megérdemelt welcome drinkemet, közben fürkészem a „félszerzetek” mámoros, csillogó vagy éppen üres tekintetét. Feri bácsi, a tapolcai zenemester csoszog be a kapun, jobbjában hangszere – először megörülök neki, mert még nem hallottam játszani, majd inkább menekülőre fogom a lámaszemével a fülemben. Messziről nézem csak a portékáktól roskadozó udvarokat, nincs sokáig maradásom a kufárok földjén, völgyidegen fogyasztó vagyok, gondolják.

Kapolcs hangorgiája után jólesik a csend Vigántpetenden. Szeretem apró házait, mintha mézeskalácsból lennének,  előttük réges-régi lócák őrzik évtizedek falubeli pletykáit (ha tudnának mesélni, bizonyára be is bevennék a szervezők a programba). Szerény mennyiségű kézműves karéjban kínálja a népszerű vásárfiákat, középen lakodalmas sátor, büfé, szereplők nélküli színpad. Az ólomöntő árudája mágnesként vonzza a kis- és nagyfiúkat, na meg a mögéjük bújó férfiakat. Az apró  katonák, huszárok, gladiátorok fémszobrocskáit vaskos férfiujjak díszítik, festik nagy alázattal és kellő megszállottsággal.

Eszembe jut a népi hagyomány, amikor Luca napkor vagy farsangkor a lányok ólmot öntöttek, hogy megtudják, ki lesz jövendőbelijük. A férfinép a múltat, a fehérnép a jövőt önti fémbe, én meg a jelen ólomingáján csimpaszkodva odébb állok.

A Néprajzi Múzeumban kedves kiállítás mesél a régiek életéről: házi áldások, pohárszék, tükrök, szerszámok és egyéb tárgyak kalauzolnak a múltba, a kertben pedig gyerekek csacsognak, kézműveskednek, alkotnak. Sok a lurkó, a fesztiválra nemcsak bulizni vágyó „kultúrrokkerek” érkeznek, hanem családok is. A bátrabbak  sátoroznak, de sokan évek óta visszajárnak házakhoz, jó kapcsolatokat szereztek és már jó előre (sőt valószínűleg még most) lefoglalják a szállásukat a következő évre is. A gyerkőcök élvezik a zenés foglalkozásokat is, ahol a világ minden hangszerét ki lehet próbálni, sőt még készíthetnek is maguknak sípot, dobot, nádihegedűt.

Talán Sebő Ferenc, akit esti koncertjén hallgatunk, is így kezdte, „megfertőzte” a muzsika még gyermekkorában, és kiapadhatatlan örömmel, szeretettel ontja énekelt verseit, muzsikál, mesél.  El is szenderedünk hamar, a számomra első, a fesztiválnak hetedik napja élményeitől elnehezedve átmeneti otthonunk felé veszem az irányt. Virágos mezőn ágyaztam meg magamnak, kék sátor völgybölcsőm.


Balogi Virág
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.