„Határ, nyelvhatár. Határok – határépítés. Minden identitás alfája és ómegája. A kulturális határok szórványban illuzórikussá válnak. A többség nyelve magas fokú ismerete általános. Az anyanyelvé nem. Mi, etnikai kisebbség gyengék vagyunk. Kevés az iskolánk, a többség nem érti, mit akarunk. A többség különben »rendes, elnéző, elfogadó – befogadó…« És erős: őt védi az állam. Akkor oda kell tartozni közéjük – és korunk globalitása segít leépíteni a habozó átlépő dilemmáit.
Észre sem veszi, hogy valami végképp elvész: a biztos, visszaigazolt valahova tartozás. Amiről nem beszélünk. Valamikor, talán a 18 században, ha az egyén kilépett vallási közösségéből, volt hittársai felé magyarázattal tartozott. Miért nem kell annak nyilvánosan beszámolni tettének indokairól, aki úgy lép át egy új közösségbe, ahogyan egyesek cipőt cserélnek? Miért nem kérdezzük meg a szomszédot, aki a szülei magyar nyelve helyett románul szólít meg: miért teszi, miközben a szüleivel magyar volt a természetes szó? Nem ellenségesen, de igazi érdeklődéssel. Miért mindegy nekünk, ha a másik átlép egy új kultúrába? Erdélyben magyarokként jövőnk attól függ, beszélünk-e ezekről a kérdésekről.”
(Mikor, meddig, miért magyar?)