Amszterdam ugyan nemcsak a kurvákat jelentette, de azért mégis. Döme Gábor úgy élte meg a hollandiai, nem egészen egyhónapos ösztöndíjat, ahogyan az véleménye szerint 1986 decemberében lehetséges, üdvös és elvárható is volt: elégedetten és a lehetőségek határáig kiélvezni-kiaknázni próbálván a Heerenkrachton lévő szállodát és a blues-kocsmákat, a forró croissantokat a nem túl távoli főpályaudvaron – no meg a legendás kurvanegyedet, a piros lámpakeretben pompázó kirakatokkal, bennük a fennen terpeszkedő árukig, ébenfekete párducoktól platinaszőke bujaságokig és tovább, őrjítően, az erotikus végtelenségig.

Aranka nagyon szép volt: a haja sárga, mint az arany, az ajkai vörösek, akár a cseresznye. Miután kiadósan ettek-ittak, kifizették a vacsorát, aztán elmentek egy fogadóba, hogy együtt töltsék az éjszakát. Csókot is váltottak, olyanok voltak, mint egy turbékoló galambpár. Mikor aztán már későre járt, mindketten aludni tértek.

Imre inge mindig patyolattiszta, vasalt. Kizárt, hogy nem egy asszony áll a háttérben, aki kiszolgálja az alkalmatlanságait, eteti a hangyáit, aki nem teszi szóvá, hogy. Ha szóvá teszi, akkor sincs semmi. Mi lenne. Ha nem tetszik, menjen el. Ne menjen el! Fogadja el. Így is, úgy is, mindenhogy is.

A szülés lassú volt, és fájdalmas. Azt hitte az orvos, hogy könnyen fog menni, mert széles a csípőm, de hosszú órákig vajúdtam. Fájdalomcsillapító nélkül hoztam a világra a kisfiamat, mert a nővér szerint arra semmi szükség, más is megszüli, nekem is menni fog. Akkor néhány pillanatig nem akartam meghalni. Csak rövid ideig láthattam a babámat, hamar elvitték tőlem, rohamot kapott. Nekem nem mondtak semmit, szaladgáltak körülöttem, zavaros és gyors volt minden.

Én azt nem értem, hogy egy nő, aki valószínűleg ADHD-s, minek megy hozzá egy intellektuális fejlődési zavaros ürgéhez! Az egyik folyton tesz-vesz, jönne-menne, a másiknak meg megalszik a sör a szájában. Nem illenek össze.

A leíró éber-álom részletében, délutáni szédülésében déd-, ük- és szépmama „korabeli” boxolónők jelentek meg: tunikákban, csipkékben, pöttyös bő-gatyákban, festményeken, vegyes montázsokban, videókon, installációs felületeken, archív felvételeken, mégpedig mai kor(nő)társi absztra-hálóing variációkban…

Amikor galambokat etetek, Burukot is látom bennük. Látom a gyerekkoromat, látom magam kislányként, aki értette még a madarak nyelvét, tudott olvasni a szemükből. Legalábbis egy galambéból biztosan.

Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy kerül az amerikai szürke mókus egy Békés megyei erdőbe, de azt el tudom képzelni, micsoda kalandos úton érkezett az amerikai rák, amely mégiscsak egy vállalkozó szellemű nép képviselője. Mennyi folyót szelhetett át telepes ősei szellemiségétől hajtva a vad, még kiaknázatlan iszapok felé, ahol nem várja más csak néhány őslakos, akiket majd jól eltesz láb alól a páncélja alatt hordott parazitáival és más betegségeivel. Megmutatja, másként is lehet élni, sikeresebben, olyannyira sikeresen, hogy a sok vadvíz együtt veszti vadságát a maga saját, csak rászabott őslakóival.

A Lelkisegély Vonalnál szokványos, hogy végighallgatjuk egy drámai élethelyzet részleteit, majd sosem tudjuk meg, hogyan zárul le. Próbálok nem aggódni a hívóimért, próbálom elképzelni, hogy jóra fordul az életük… Betti esete viszont olyannyira felkavar, hogy végül felfüggesztem a telefonos önkéntesi tevékenységem, és kénytelen-kelletlen visszavonulok egy hónapra.

Anti csak annyit tudott Erzsi néniről, hogy lassan vénlegénysorba kerülő fiával él együtt (ha az meg nem házasodott azóta), hogy nagyerejű, erős dolgú férjét már tizenéve váratlanul elvitte valami csúf betegség, s hogy azóta Erzsi néni az úr a háznál, vezeti a gazdaságot, kommandírozza a fiát (arra rá is fér), ha kell, szekeret rak, lovat vezet, vagy éppen felássa a konyhakertet.

A konyhában csak egy elszáradt tő bazsalikomot találok. Gondolkozom, hogy kidobjam-e. Én sajnálom kidobni a saját pórul járt növényeimet, jólesik, ha más teszi meg helyet-tem. Végül hagyom a helyén. Ági csak locsolni kért meg. Poharat keresek, szomjas va-gyok. A szekrényekből dől a meleg, ahogy sorra nyitogatom az ajtókat. Belső oldaluk ké-peslapokkal és fotókkal van kitapétázva. Ági egyiken sem szerepel.

Mint tudjuk, egykor Nagy-Budapesten kitört a covidjárvány, és emiatt akkoriban maszkban járt mindenki mindenhova, vagyis a köznépek a szállításra használatos, villanyos erővel működő, guruló alkalmatosságokon éppúgy maszkban tartózkodtak, mint a kőolajszármazékok segítségével suhanó, négykerekű szekérféleségeken, illetve azok zárt szekrényeiben, és persze az utcán, a járdán, a tereken is, mindenütt csakis maszkban lehetett létezni, másképpen sehogyan sem.

Aztán megbetegedett, a műtét után nagyon sokáig lábadozott, akkor szokott rá, hogy kinn szívjon egy kis friss levegőt. Az utcájukban nem járt sok autó, de a közeli kisboltokba gyakran hoztak árut. Nézte a járókelőket, hallgatta az alulról beszűrődő zajokat. Az erkély napos volt, szélcsendes. Rájött, hogy mennyi apró élvezet van még a világon.

Vlad Paral és Michel Houellebecq egy esős éjszakán a Vlad Țepeș (tapas) bárban találkoztak, a vihar elől éppen itt találtak menedéket… Vladimír Páral a Země žen nevű, cseh típusú csehóból érkezett, miután törzshelyei: a Muka obraznosti és a Milenci a vrazi (a visszatérő Covidius-rezgések miatt) bezártak, Michel pedig egy normandiai típusú, ódivatú, az 1900-as évekből származó Mollard vendéglőből jött, ahol pénteki szokása szerint majonézes szuronycsigát és Thermidor-homárt vacsorázott…

Eleonóra lefeküdt aludni, de a furcsa zajok, amelyeket hallott, ébren tartották. Az édesanyja szobájából fulladásszerű hangok szivárogtak ki. Az anyjának asztmája van. Egy ideig csak hallgatott, nem tudta eldönteni, nem hallucinál-e félálmában. Végül úrrá lett rajta az aggodalom, és felkelt. Hangtalanul felsétált a lépcsőn, nem akarta felébreszteni az anyját, ha esetleg már alszik. Csodálkozva látta, hogy az édesanyja szobájában ég a villany. Kíváncsi lett. Odalopakodott az ajtóhoz.

Dóri két adag tejfölös nokedlit szedett a tányérjára az ecetes saláta mellé. Ha elmondja a mamának, hogy vegetáriánus, sápítozás lesz, aztán megkérdezik, miért. Azt nem mondhatja, hogy nem szereti a húst, olyan nincsen, de muszáj azt mondani, mert különben a környezetről lesz szó, és ha a környezetről van szó, akkor Béla bácsi mindent jobban fog tudni, mert olvasott egy cikket az Origón a múltkor arról, hogy a vegánok azok, akik tönkreteszik a bolygót, mert a hús- és tejipar nélkül összeomlana a gazdaság.

2004-ben született Szegeden. Jelenleg a szegedi SZTE Gyakorló Gimnázium tizenegyedikes diákja. Az online oktatás alatt kezdett el szépirodalmi szövegeket írni. Ez az első publikációja.

Mivel nincsenek emlékeid, azt is hihetnéd, még nem vagy. Pedig már létezel. Csak egészen másképp, mint mások, és különös helyzeted addig tart, amíg nincs múltad. Ha már lesz hova visszatekinteni, részese leszel az arctalan masszának, ennek a szürke tömegnek, s mindaz, ami különbbé tett, roskatag kunyhóként omlik össze.

Igaz Gergely fülig vörösödött, és olyan fájdalom hasított a bordái közé, mintha egy kés pengéje hatolt volna a húsába. Csaknem összegörnyedt, de minden erejét megfeszítve úrrá lett a kínon. A gyötrelem ködén át a Rottyantós Bözske ábrázatát látta maga előtt, és egy édeskés, kellemetlen szag tolult az orrába. Ugyanaz, amely a ringyó odúját lengte be. Sosem hitte, hogy szagokat is képes fölidézni az emlékezet. Kis híján öklendezni kezdett.

Csak mikor már remegtünk a félelemtől, akkor kezdtek el röhögni, és egymás után dobálták le a jelmezt magukról. Mint kiderült: a szokolyai bélyeggyűjtők voltak, akik megviccelték a városi népeket. De a doboló lány nem volt közöttük.