Éppen egy szekérkaraván nyomát követték, lépésről lépésre közelítve a mit sem sejtő utazókat. Busa András a Duna kanyarulatánál tervezte harapófogóba zárni kiszemelt áldozatait. Olyan helyen, ahol már nem egyszer portyáztak. Ám a fejlemények alakulása meglepte őt, és társait is. Erdős területen lopakodtak keresztül, amikor hirtelen fegyvercsörgést, sikoltozást hallottak a vízpart felől.

Süskind: A mélység kényszere megírása után újraolvasta Gogoltól Az őrült naplóját, Dosztojevszkijtől A félkegyelmű, A hasonmás és a Feljegyzések a holtak házából műveket, majd tovább morfondírozott a Föld drasztikus elkagylósodásának elméletén (és tényállásán). Kitekintett, majd – óriásteknőc módjára – nyugtalanul visszahózódott… Provance nyugati és a Cévennek déli részein a földköpeny állítólag már ujjnyi vastagságúra redukálódott…

Félni kezdtem tőle. Belegondoltam, hogy én itt vagyok egyedül ebben a lakásban egy idegennel, de ha már elkezdtem, hát végig is kellett csináljam. Miután feljegyezte, mi mindent kell megvennem, odakanyarította a cetli végére: „Barna Sándor rendelése”. Megkértem, hogy jöjjön velem, mert egyedül nem tudok hazahozni annyi mindent, amire szükség van. Belement. A Lagúna Lux Fürdőszobaszalonban aztán hirtelen heves veszekedésbe kezdett.

Az első botrány azonban már októberben kirobbant az atya körül, amikor a 90 esztendős Szánthó „Karcsi bácsi” visszaadta lelkét Teremtőjének – jóllehet az öreg bizonyosan nem így fogalmazott volna, hiszen egész életében meggyőződéses kommunista volt, és ennek megfelelő-en az egyházzal és annak képviselőivel sem ápolt barátságot.

Haza akart érni minél hamarabb. Sokan iparkodtak körülötte. Péntek, hétvégi forgatag. A kebaboshoz érkezett, amikor a kopasz férfi sorra került. A hang ismerősnek tűnt, a gesztusok is: a kézmozdulat, a fejbiccentés, a vállak ritmusa, a karikalábak mozgása mind-mind valakit idézett régről, valakit, akit már majdnem elfelejtett, akivel valami miatt, ő sem tudja miért, soha többé nem akart találkozni.

Az összes fiú egy emberként indul a lányok felé. Era szája sarkában fölényes mosoly játszik, de aztán Ancsi felemelt öklére esik a pillantása, a másik két lány dühtől eltorzult arcára. Zakariás artikulátlanul üvölt, Era sarkon fordulva futásnak ered. Rohan a hátsó kert felé, hosszú a lába, ő a legmagasabb lány az osztályban, de Zakariás nála is magasabb. Utoléri, megmarkolja a vállát. Era az egyensúlyát veszti, puhán esik a porba. Zakariás utána hajol, és taszít rajta egy nagyot. Máté érkezik, a lány fenekébe rúg, Dénes a vádliját találja el. Era a fejét védve kuporodik össze, ekkorra már körülállják a gyerekek, Ancsi is belerúg. Era a földön hemperegve vinnyog.

Ötesztendős sem volt még, amikor megtanult félni a szögre akasztott ruha lebbenő ujjától is – félni önmagától, saját lelkiismeretétől, a szörnyű büntetéstől. Csak lassan oldódott fel cseperedő testében az a meghatározhatatlan érzés, amelyet nagyapa oly hamar fölfedezett rezzenő szempillantásaiból, túlzott készségességéből – abból, hogy képtelen volt határozott hangon kérni a kenyeret.

Hulla, hulla, hulladék… – nyekereg egy nyakkitekert gerle… El van hintve hitünk is: szállnak a hamvak, hullik a pernye, feltöretett, kiborult, kiszakadt anyánk, nagymamánk, dédmamánk kelyhe…

Biztos pontnak csak a temetői ukrán zászlók tekinthetők. A katonaáldozatok sírjához szokták kitűzni: nemzetiség ide, nemzetiség oda, Ukrajnáért harcolt, az állam ezzel a halálban mindenképpen saját polgárának ismeri el. A római katolikus temetőben ötöt számolok.

Kapkodva öltözködöm. A TV-ben Columbo egy magas, beképzelt, fölényeskedő gyilkost faggat, aki lekezelően bánik vele. Nagyképű Pofa arcáról lehervad a mosoly, amint a nyomozó után néz. Columbo homlokára csap, visszafordul, kezét esetlenül felemeli.

Danika nem csak szombat–vasárnap jön. Minden második héten az apjánál van. Illetve, náluk. És ő kénytelen elviselni a helyzetet. Ha kell hozza-viszi az oviba, ha kell, mesét olvas, gesztenyét gyűjt, felezgeti a kicseszett szőlőszemeket. De mit adjon neki vacsorára? Még egy vajaskenyeret sincs kedve megkenni. Mondjuk azt pont nem is lehet, gluténérzékeny a gyerek.

Három nap volt hátra 25-éig. Apámat, aki több megyére kiterjedő kereskedelmi főfelügyelő-helyettesként dolgozott, berendelték a bukaresti központba. A mérkőzés napján utazott vissza Kolozsvárra. Ezt tragédiaként élte meg, hiszen nem követhette élőben a meccset. Hiába maradt volna Bukarestben, a Kossuth Rádió hullámai nem érték el a román fővárost. Bele kellett törődnie, hogy lemarad a mérkőzésről.

És amikor egy nap majd arra ébredek, hogy az életem nem a tévedés szinonimája lesz, a felhők mögé képzelem a napot, és azt, ahogyan onnan föntről lepillant a reá hunyorogva tekintőkre, és nem lesz olyan kérdés, ami újabbakat szülne erre a világra vagy bármelyik másra, akkor, azon a reggelen minden tiszta lesz, csak egy rossz emlék marad a homályos igazság…

Megnyílik az alkonyi égbolt, a horizont hanyatt dől a sötétlő tengerre. Kinyílik a Kéjpart is, ahol Michał (Witkowski) a parton, a töredezett-lyukacsos apró koponya-kavicsok és sistergő hullámok mentén – hologramos holdfény-pórázra vagy fluoreszkáló köldökzsinórra kötve – Kengurunyanyát sétáltatja…

Csak a fejemet ráztam, miközben az arcomat vékony könnycsíkok szántották fel, pedig hogy ne tudtam volna, mi a baj, mikor éppen akkor ébredtem rá, hogy én már senkihez sem tudok hűséges lenni soha többé, még saját magamhoz sem.

Az idegen köszönés nélkül lépett be. A sötétbarna, hasított bőrkabát és a hasonló anyagú, erősen kopott, a karimáján a sok fogástól kifényesedett kalap volt az első, amit meglátott rajta az ember. Az arca félig árnyékban maradt. Csizmája erősen viseltes, a talpa egy helyen szívesen elvált volna a felsőrésztől. Az idegen mögött a háziak kutyája dugta be félénk kíváncsisággal a fejét, majd ijedten el is tűnt. Az asztalnál ülő férfi mintha fel akart volna állni, felsőteste alig érzékelhetően előre mozdult, de meggondolta magát. Az idegen szemébe nézett, ám az gyakorlottan állta a kutakodó tekintetet. Nem jött zavarba, nem pislogott. Arca kortalannak tűnt.

Az idők változnak, és minden látszat dacára – tényleg változunk mi is velük. Az emblematikus kép, midőn az Izland elleni sorsdöntő meccsen az egyenlítő gólt szerző Loic Nego, majd az angoloknak Angliában a negyediket rúgó Gazdag Dániel átszellemült arccal megcsókolja mezén a Szent Koronával ékes ősi magyar címert: ennek az új, remény- és örömteli érának a szimbóluma.

Elaludtam. Hosszú és mély alvás lehetett. Mikor felébredtem, már nem lógott belőlem az infúzió csöve. Sötét volt a szobában. Egyszercsak ebben a sötétben megszólal a mellettem levő ágyon valaki. Összerezzenek. Anyám hangja. Igen, tudom, három éve ezen a kórházi ágyon haldoklott anyám.

Munka után hazafelé tartok, a város üresnek tűnik. Az utcákon csak néhány ember baktat. A házak ablakai sötétek. Arra gondolok, a lakások is csak dobozok, amelyeket a háború ragasztott le, és senki nem tudja, mikor és ki nyitja ki azokat újra.

Amikor Andorai Misit behozták az intézetbe, már felsőbe járt. Misi csípett, harapott, tekergőzött, és olyan csúnyán káromkodott, mint egy kültelki vagány, le se tudták fogni, hogy megnyírják. Ő meg ott lődörgött épp a folyosón, nem ment ki az udvarra, a fiúk mindig verekedtek, az igazgató meg, akitől rettegett, kiordított, hogy menjen be segíteni.