– Köszönöm, Wham! – megölelem Izát, ő nem húzódik el, mégis olyan érzésem támad, hogy messzebb van, mint bármikor. George Michael lágy hangon énekel, lélekben a kilencvenes években csapongok, akkor béke van, testem a karintiai rönkházban csücsül. Itt szintén béke van, tehát duplán távol vagyok az otthoni kijárási tilalomtól, az apadó kínálatú szupermarketektől és a száraz benzinkutaktól. Végül Izáékat a kanapén-, a végtelenített muzsikában hagyjuk, s Pistivel hatalmasat szeretkezünk. Az ágy döccenéseibe az elektronikus dob sterilre kevert puffanásai vegyülnek.

A társasház földszintből, emeletből és udvarból áll. Az udvarban négy apró parcella, egymástól elkerítve, szőlő, rózsa, tűzliliom.

„Alulírott ... Artúr, tanúsítom, hogy találkoztam a Mesterrel, szemtől szemben láttam a Mestert, aki tényleg a Mester, és nem egy mesterséges intelligencia irányította klón, ahogyan azt egyes rosszindulatú körök a Mesterről terjesztik. A Mester egész látogatásom alatt birtokában volt a korábban számos alkalommal megcsodált bámulatos szellemi képességeinek. Sziporkázott... stb.”

A középkor két legnevesebb katalán nyelven alkotó művésze a mallorcai Ramon Llull (1232-1315?) író, filozófus: akitől az A szeretet filozófiájának fája-t fiatalon, beforduló örömökkel olvasta a leíró, miközben a Doctor Illuminatus után is óhajtozott, és Ausiàs March (15. századi) valenciai költő, akivel a jelenben ismerkedik…

...miért vagyunk itt, és nem otthon. Karácsonykor. Húslevest ennénk ebédre, meg aranybarnára sült panírba bújtatott harcsát, lenne bejgli, keksztekercs, gyümölcstorta. Ha most otthon volnánk, te akkor is éppen ilyen jól aludnál, én meg éppen ugyanígy agyalnék valamin. Például azon, hogy milyen jó volna elutazni valahova.

Egyszer csak Gyulabácsi nem létező ideje megvadul, úgy viselkedik, mint a kiteregetett lepedő, ha feltámad a szél. Csattog és rángatózik a szárítón, lázad, elillanna – fenyegetőzik. Ha jön a vihar, besötétedik, még akkor is, ha nappal van. Van úgy, hogy már reggel besötétedik.

Vibrálnak az andalító szeptemberi fénynyalábok. Az árnyalatokat átszövi az áttetsző kékség. Az egykori futballpálya kiégett gyepszőnyegét is, amelyen két mészcsík között csiga vonszolja méretes házát, ki tudja hova.

– Nézd, egy jobb sorsra érdemes lény – figyelmezteti párját Kinga. – Nehogy eltaposd. Segíteni kéne neki, mielőtt elpusztítják.

Nem ment vacsorázni, pedig aznap nem is evett még. Délután érkezett, egy műanyag szatyorba csomagolták össze a holmiját, csak úgy sebtében. Hamar ment, alig volt mit beletenni.

„Accidit in punto, guod non seperatur in anna.”
„Azt, amiben annyi sok év nem dönt, eldöntheti egy perc.”

(Latin mondás)

Széttárok, révedve nyitok
több könyvet: átlátja fél-eszem,
fényhártyás lény-kezem…
Karjukat feszítve, szívüket élvezem:
mind élmény s töredék-titok…

Benkő Flórián számított a líceum első tanulójának. Mindenből jeles volt. A nagy teljesítményekhez azonban nem társult karátos jellem. Gőgös, önző és beképzelt lett. Díjakat nyert az országos olimpiákon, de nem érzett boldogságot. 

Gyakran beszéltek róla a tanáriban. 

Beáék udvarán két hinta lógott egymás mellett az öreg diófán, amely árnyékot vetett nyaranta a kis udvarra. Az egyik hintában én ültem, a másikban a kis Bea, és mivel nem tudtuk lökni magunkat, Eulália nénit kértük meg, hogy segítsen. Kezdetben mosolyogva lökdöste a hintákat, de egy idő után egyre magasabbra szálltunk.

A pultos arcán bonyolult mintába rendeződtek a ráncok. Mint egy nagyváros metróhálózata, gondolta a lány, és amíg a férfi üvegpohárba töltötte az üdítőt, ő azon tűnődött, melyik városé lehet. Húzta az időt, nem volt kedve visszamenni az asztalhoz, ahol a fiú a teáját kevergette.

Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy akkor éjjel otthagyott a parton. A Folyó azóta nem adott a kincséből. Nem tudom, álmodtam-e, de hatalmas hullámokat láttam, aztán csendet. Alvó vízfolyást. Elfáradtam, éhes voltam, és fáztam. Mindig a lány vagy Stephanus kísért haza, keresztül az erdőn. A vállukra tettem a kezem, úgy sétáltunk át a fák között. Tudtam, hogy még nem érhettek vissza, hiszen akkor értem jöttek volna, hogy hazavigyenek és megetessenek.

Abban akkor már biztos voltam, hogy a Gestapo nem keres, hisz – ahogy Tilda említette is – Katica halálával megbizonyosodhattak tudatlanságom valódiságáról, és nem remélnek már tőlem információt. Podzeinman talpra állásáról nem tudtam semmit, de úgy véltem, a határon át nem jön utánam, illetve nem is küld senkit, s abban is biztos voltam, hogy roháci látogatásomról nem születetett hivatalos német feljegyzés, ahogy az ott történt gyilkosságokról és kegyetlenségekről sem.

Feltárok, zizegve nyitok
több könyvet: pásztázza fél-eszem,
áttetsző lény-kezem…
Két karját feszítve, belsőjét élvezem:
mély élmény s töredék-titok…