Két novella

Minden cukrászdából

Nem volt cukrászda, időtlen idők óta nem volt itt ilyesmi. Fenyők közé? Minek? Bár az igen, mert pálinka bőven akadt. A sütemények közül csak egy fajtát, olyan asszonyiast kaptak minden vasárnapi ebédnél: az asszonyok sütöttek csörögét.  Ágnes néném mesélte,  a legnagyobb ínségben is összejártak karikába, és rendre mindegyik háziasszony megvendégelte a többieket egy tepsi tésztával, amilyenre éppen tellett, meg egy üveg borral.

Aztán lett sokminden: tájház, ami most is működik, patika, turkáló. Fent, a kultúrban galéria. Végül megjelent a cukrászda is. Egy esős délután lesétáltunk a barátnőmmel, kíváncsiságból. Nem esett az utunkba és különben is, az ember sosem talál indokot, miért menjen cukrászdába. Mármint itt. Hátunk mögött a kert zamatos cseresznyékkel, érik a ribizli, már piros az ág hegyén az alma. Puha fűben hanyatt fekszünk, és amíg kóstolgatjuk az áldást, fejünk felett nagy, habos felhők gomolyognak. Minden levél alól valami neszez, bogár, madár, röpül vagy mászik, már a lábamon van két hangya, és a kezem körül darazsak. Ott a fészkük is valamelyik gerendában. A szomszéd traktorja alatt pihennek a tyúkjai, a többi a fészerárnyékban, ütemesen kotkodácsolnak, néha egy pillanatra elhallgat minden más, és az olvadó levegőben csak a tyúkok hangja buzog élesen. Ilyenkor úgy érzem, ezt a halálon túlról hallom.

Ha ez nincs, akkor valamivel épp foglalkozom, vagy nem vagyok otthon, Keresztanyámnál kóstolgatom az ötödik tányér zöldpaszulylevest, ami már rendesen megfőtt, vagy fát aprítok, vagy még annyira sem vagyok itt, mert még a faluban sem, hisz valamelyik dombtetőről jövünk be Keresztapámmal a szekéren. És ha én ennyire elfoglalom magam, akkor a többiek is, akik szinte mindennap reggeltől estig a mezőn vannak, Keresztanyám a piacra igyekszik, és vasárnap örülhet mindenki, hogy ünnepel, templomba megy, és otthon ül.

Kolozsváron még értem, hisz ott vannak találkozások a megbeszélésekért, de itt, itt nem ejtek ki olyasmit, hogy megbeszélés, mert itt ilyen egyszerűen nincs. És akkor nem is kell hozzá cukrászda.

Az lett belőle, ami ezek híján lehetett. Feleségek, akiknek a varrodai túlórák miatt már nem jutott idejük megsütni a krémest, ott rendelték meg, amit születésnapra vagy névnapra vittek vagy adtak. Ajándékot az érettségizőnek. Férfiak nem léptek be, nem léphettek be csak úgy, mert hogy néz ki az, ha egy férfinak napközben nincsen dolga? És édeset eszik? És csak ül a négy fal közt egy vaskeretes széken, ahol nem történik semmi? Nem, ez itt csak egy díszlet, amihez nincsen dráma. Mégis, amikor leértünk, a cukrászda tele volt vendégekkel, akik itták a sört. Mi úgy tettünk, mint aki cukrászdában van. Rendeltünk két süteményt az üveghűtőből, a szerény választékól. Később már csak egy-kettő édesség árválkodott benne, mivel sosem fogyott el – inkább rendelésre hoztak. Hát ültünk, és kiskanállal kapargattuk a cukros esszenciával átitatott szivacsos, barna tészta oldalát, nagyon lassan leettük róla a krémet. Folyton ügyetlennek éreztünk minden mozdulatot, mert kíváncsi szempárok bámultak ránk, és csak akkor néztek vissza a sörükre, mikor mi visszanéztünk rájuk. Ez még itt is etikett: szembenézni tilos. Itt nem szemezünk, nem randizni jöttünk.

Internetkávézó is volt, aztán eltűnt az idővel együtt. Innen is, ahogy a városokból. Amíg tartott, három gép állt benne, meg a bár. A három gépből rendre defektes lett valamelyik, éppen nem tudtam melyik, de amíg ott voltam, a lényeget lepötyögtettem rajta, és a levél elment. Húsz percet kellett várni? Nem számított, csak egy-két levelet írtam, és úgyis órára számolják a díjat. Fő, hogy elolvashattam, ami az enyém, és elküldhettem, amit akartam. Különben 10 kilométert gyalogolhattam volna a városba az ottani internetkávézóba, amely csak délután valameddig, bizonytalan időpontig tartott nyitva – ilyet is tettem néha. Ott modern volt a gép, és csak 15 percet kellett várni. A bátyámmal lementünk egy délben az itthoniba, a bárnál éppen ült valaki, aki azonnal megszólított minket, és továbbra is nagyon beszélgetni akart velünk. Mi továbbra is írtunk, a bátyám, aki előző este volt diszkóban a szomszéd falu Kék Lagúna nevű sötét helyén, időnként hátrafordulva bólogatott, és teljesen egyetértett. Amikor mégsem, akkor későbbre halasztotta a tisztázást. A Kék Lagúnában meg akarták lincselni valami srácok, amikor nagyon belejöttek, hogy ők most kicsodák. Az okot már nem is tudta, egyszercsak kihívták verekedni. Persze teljesen igazatok van, mondta a bátyám, aki magánál volt; de ez nem működött. Hahá, nem mersz! kiáltották. Hát, ebben is igazatok van, mondta, én most éppen olyan gyenge vagyok, tudjátok, szörnyen gyenge, és beteg is. Erre elkezdtek unatkozni mellette, ő meg felhasználva az alkalmat, lelépett.

A helyiségből végül kiromlottak a gépek, csak a bár maradt, ahol Marika is dolgozott. Én már közben az egyetemen voltam Kolozsváron, és én is dolgoztam egy öreg néninél, annyira, hogy egy éven át még vasárnap is hozzá jártam, kettő-négy órát átlagban takarítottam, főztem, mostam, és a néninek segítettem azokban a mozdulatokban, amit járóka nélkül nem tudott megtenni. Nem gondolhattam olyasmire, hogy vasárnap nem megyek, mert a néninek  vasárnap is éppen olyan járókája volt, mint a hét többi napján. Nem volt mikor hazamenni Máréfalvára. Becsorogtak a hírek. Egyik évfolyamtársnőm Keresztúrról szerzett magának barátot, és egy adott pillanatban abban a bizonyos internetkávézóban kötöttek ki, egy tömeggé sűrűsödött csoport kaotikus mozgásába vegyülve. A pultnál egy lány, topban. A mell fölötti részre 89-es tetoválva. Egy srác megkérdi: Ez az az év, amelyben születtél vagy a mellbőséged? Abban a pillanatban fejbecsapják hátulról egy sörösüveggel. Szerencsére nem folyt vér, évfolyamtársnőmék diszkréten menekültek.

Van más is. Egy kis könyvecske, ami a falu határában növő gyógynövényeket sorolja. Fényképeket is láttam prospektuson túrákról, amelyben bakancsos lány hajol a tavaszi patak fölé.

Mikor kell nagyestélyit venni?

Ősszel csőszbál van, arra székelyruhában megy, aki „csősz”.  A legények lovon, a lányok egy csokorban, szekéren, egymást kísérve felvégtől alvégig énekelnek. Néha még a szomszéd faluba is lemennek. Ágnes néném a tornácból várta őket, amikor közeledtek, valamelyikünket leszalajtott egy borkánba tett csokor őszirózsával:

− Tedd ki hamar, állítsd meg!

A törvény az, hogy a csőszöknek erre a tiszteletre meg kell állni, és táncolni. Persze a kapunállók is ügyelnek arra, hogy a virágot alkalmas helyen tegyék ki. Legalább fél kilométert hagyják őket menni, aztán olyan helyet választanak, ahol az út egyenes, és a kocsik a táncolókat már messziről látják. Mert Máréfalva a nemzetközi út mentén fekszik. Aki nem északon és nem délen, az itt megy át Erdélyből Moldvába. Kamionok is járnak, és jócskán felgyorsul mindenki, az út pedig kanyargós. Hallottam már olyat, hogy ezt a falut a sofőrök számontartják. Nemkülönben a falubeliek a forgalmat a balesetek után. Úgyhogy az ünnepbe is óvatosság vegyül, ami jó, mert ízesebb a tánc, ha tudjuk a többit is. Szóval, itt állunk a tornácban, Ágnes néni a korlátra támaszkodik, én is mellette, előreenged. A szomszédok a kapuból nézik, tudják, hogy Ágnes néni szokott kitenni, hát már várták. A csőszök is tudják, mert tavaly és tavalyelőtt is megállította őket, ez egy ilyen hely. Leszállnak, táncolnak az élő zenére, ami szintén a szekéren utazik. Hegedűk felpántlikázva, a bámészok nézik, ki a csőszkirálynő, ki a hegedűs. Kinek a lován ül Pisti? Szép ló. Ez szemérmesség, a lovat szégyenkezés nélkül lehet dicsérni, az embert már nem olyan bátran. Csak mindenki elteszi magának, amit lát. Aztán kérdezgetik egymástól: lemész-e este a kultúrba? Mert ott a bál. Ahol szőlőgerezdeket is árulnak, és tombolajegyet lehet érte kapni, van vagy három torta, ezt a lányok sütik, a jutalom egy-egy szelet a tortákból. Van zene, élő és gépi, lehet táncolni, és mindenekelőtt csak úgy számontartani a többieket, akik különben nem jönnének le a mezőről, és akikkel hétközben nem olyan egyszerű találkozni. Dolog van.

Jártak betlehemmel, maszkabálra, és akármerre jártam eddig, ahol magyarok éltek, kaphatóak voltak a színjátékra. A szertartásoknak megadták a módját, még talán jobban is, mint az életnek, figyelembe vették az előírt lépést, tempót, szöveget, tartottak rá, hogy mindez rendben legyen. Akármilyen szertartás lenne is, egy úriemberrel, valaki vendéggel, egyházban, házasságkötéskor, táncban.

A kultúrban most is próbálnak. Fényes nyár van, száraz és perzselő, nagy részük a dombokról jön be takarásról, otthagyja a többieket, hamarább, hogy elérjen. Minden korosztály itt van, háromévestől a hetvenévesig. Önmagukat játsszák többszáz évvel ezelőttről, a legendát, amikor a tatárok elől elbújtak a kultúr háta mögötti hegy barlangjába. Porosak, fáradtak és jókedvűek, már frissülőben a próbától.  Még mindig érkeznek. Elpróbálják a körtáncot, elpróbálják a tatár vezéres jelenetet, elpróbálják a legény és leány házasságkötését. Még kellene egy dal, amit Marika énekel, ő még nincs itt. Szemközt dolgozik a bárban. Elpróbálják az eddigieket még egyszer. Közben megjön Marika fekete nagyestélyiben, magas tűsarkú lakkcipőben. A közelben lakik, körülbelül ötven lépést kellett így megtennie a kavicsok között, a porban. A terem elhallgat. A rendezői csoport is megáll. Marika napbarnított bőrrel, nyugodtan áll, tudja, várja és fogadja is, ez így természetes.  Még nem lépett be a többiek közé. Arca mintha sosem látott volna mást, mint fenyőket. Végül megkérdi: Hol tartotok? A rendező felveszi a fonalat, elmagyarázza a helyzetet, ugyanazt, ami tegnap is volt, amit már két hete próbálnak.  Most te kell énekeljél, a szólót.

Marika csodálkozva néz, mosolyog és szabadkozik: Én? Most? Persze, persze, mondja a rendező, és még egyszer elmagyarázza. Tudod már, ismered. Az egészet? – kérdezi. Hát igen, az egészet. De már úgyis tudom, tegnap is elénekeltem. Nem számít, énekeld el ma is.

Csend lesz. Ezt is megvárja. Még azt a pillanatot is, amikor már-már nógatnák, már kérdeznék, hogy mi van. Közben középen áll, a félkörnek háttal, mert persze így lesz a közönség előtt is. Hirtelen elkezdi, és az erős hang betölti a termet. Torokból, a magasabb részeknél kissé erőlködnie kell, még fiatal, bírja. Ez az a mód, ahogyan a néptáncmozgalomban éppen énekelnek, és hirdetik, hogy ez az autentikus éneklés. A rendező félig figyel, félig halkan megbeszélést tart a csapatával. Marika hangja egy kicsit elcsúszik az egyik magasabb hajlításnál, az éneknek több szakasza van, megköszörüli a torkát: El van menve a hangom. Be vagyok rekedve.

A próbának nemsokára vége. A többiekkel már nagyjából mindent átvettek, még egyszer a nagyjelenet a közös futással, aztán mennek. Tegyük el magunkat holnapra. Marika is megy, karonfogva a többi lánnyal, át az úton, ötven métert hazáig. Az egyik kő után lehajol, megigazítja lábán a cipőt. Körülrajongják, csicseregnek körülötte.

Szamosardóra megy a magyar országos olimpia serege. Diákok, tanárok és néhány helyi vezető, látni Máramaros  szépségeit, múltat, történelmet. Ardón csak az ebéd van. Amikor érkezik a busz, a falubeliek kint állnak a kapuk előtt, pirosban, fehérben, egyáltalán, mindenki a lehető legünnepibb ruhájában. Pedig május közepe van, ez már jócskán dologidő. Az ebéd is olyan, amilyen ők: tyúkhúsleves, petrezselmyes krumpli csirkehússal és sok tál diós-mákos rétes, mind házi, fűszeres, illatos.

Bécsben ültem egy kávézóban vendéglátóm bartánőjével, aki inkább neki, mint nekem mesélt. Röpködtek a városnevek, Berlin, Spanyolország és a horvát tengerpart, különböző szabadságok és nyarak emlékei. Olyan könnyen ejtette ki őket, ahogyan egy alkalmi csomagolást hajít szemétládába az ember, könnyű papírt, amiből kiette már, amiért vette.

Gyönyörű épületek pompával díszített termeiben, híres koncerteken, művészek kiállításukon, fontos megbeszéléseken, igyekeztek mind-mind a lehető legegyszerűbben nézni ki, talán az etikett miatt is, nehogy túlságosan megilletődve érezd magad, ha te esetleg farmerben lennél.  Ünnepelünk, ritkán látjuk egymást, ez egy ilyen este, találkozós asztal, és természetesen az öltözék is megfelelő. Mondd, melyik lenne az a pillanat, amikor a legszebbet veszed fel? Mikor van az életedben az, amire azt mondod: ez az, ezért érdemes volt megszületni? És amikor eljön, fel mered venni a nagyestélyit?