Bölcsészlány olvas 2. - JELENKOR 2008/június

Elsősorban a pécsi színházak idei évadjába nyerünk bepillantást, előadásaiba, sőt, bizonyos előadások színvonaláról is kapunk szubjektív véleményeket; igaz, aki nem látta s nem ismeri azokat, annak szinte „édesmindegy”. Annyiban talán nem, hogy ha lehetősége adódik megnézni valamit, tudni fogja, melyiket válassza majd.

A színház és a dráma újabb szögből

Jelenkor 2008 június

A Jelenkor mint irodalmi és művészeti folyóirat júniusi számát a témáit remekül ötvöző esemény köré építette fel: a 2008-as Pécsi Országos Színházi Találkozó kapcsán enged betekintést a deszkákat csak kisminkelve, tapsviharban látó hétköznapi halandóknak a színház világába, s a dráma hozzá kapcsolódó és önmagában lévő viszonyába.
Elsősorban a pécsi színházak idei évadjába nyerünk bepillantást, előadásaiba, sőt, bizonyos előadások színvonaláról is kapunk szubjektív véleményeket; igaz, aki nem látta s nem ismeri azokat, annak szinte „édesmindegy”. Annyiban talán nem, hogy ha lehetősége adódik megnézni valamit, tudni fogja, melyiket válassza majd. Körképet kapunk emellett a teljesség igénye nélkül, mindazonáltal több nézőpontból az egész magyar színházi évadról, s aki volt idén színházban egyáltalán, az bizonyára talál olyan darabot a leírtak közt, amit látott. Nemcsak a magyarországi színházak kerülnek sorra (a Katona József Színház, a Magyar Nemzeti Színház, és több vidéki: Szeged, Zalaegerszeg, Debrecen, Eger, Nyíregyháza, Kaposvár), hanem a határon túliak közül a kolozsvári Állami Magyar Színház több előadása is bemutattatik. Összevethetjük hát a magunk-látott előadásokat a szakértők véleményével, s megformálhatjuk, felülírhatjuk, kritizálhatjuk a saját és az olvasott vélekedéseket, s mindenképp nyerünk, hiszen csak tágulnak a színházzal kapcsolatos attitűdjeink a színfalak mögötti világ egy-egy szeletkéjének - a pénzügyek és az előadások színvonalának - megismerésével, s a kultúra és a színház mint intézmény rétegzettebb képének megszerzésével.
De persze nemcsak átfogó és madártávlati képet kapunk az idei színházi évadról, hanem külön ránagyítást is egyes pécsi előadásokra, s hogy még izgalmasabb legyen a dolog, néhány színdarab mint kortárs dráma is előkerül később a számban: Spriró György Prahja, Esterházy Rubens és a nemeuklideszi asszonyokja, melyekről ezáltal olvasandó drámaként és megvalósuló előadásként is képet kapunk. De klasszikus darabok is előkerülnek; a Pécsi Nemzeti Színház nem végez félmunkát: Ibsen, Osborne, Moliére, Sánta Ferenc ugyanúgy megjelenik, hol szerencsésebben, hol kevésbé szerencsésen, de mindenféleképp a néző okulására s az olvasó még több olvasásra buzdítására. Aztán itt van a Janus Egyetemi Színház és a pécsi Bóbita Bábszínház, mely a felnőtt- és a gyermekdarabokat és a bábszínház lehetőségeit és szerepeit boncolgatja, megismertet a bábszínház cseppet sem könnyű munkájával; hogy egy darabot kiknek, milyen koncepcióval, zenével, díszlettel és színészekkel, bábokkal avagy emberekkel kell megcsinálni- bizony, a bábszínház a közhiedelemmel ellentétben korántsem csupán a gyerekek szórakoztatására való, bár annak kiválóan megfelelhet. A kötet a színházzal és az azzal kapcsolatos problémákkal és koncepciókkal kezd, de lassan átkanyarodik a színészet önálló alapjába, a drámába és az azzal kapcsolatos körökbe, kezdve a fordításokkal: Várady Szabolcs a Shakespeare-fordítások nehézségeiről, szépségéről, és csemegéiről mesél egy (haladunk a korral, internetes) interjúban, s szerencsére nemcsak a kortárs Shakespeare-fordítás problémáival ismerkedhetünk meg, hanem a klasszikusokéval, s az eredeti darabok hátterével is.
Néhány klasszikus színházi ember életútjával is megismerkedhetünk, szerencsére, mert mindig lehet tanulni tőlük; a teatrológia színháztörténet része is legalább olyan izgalmas tud lenni, mint a színházelmélet, különösen, ha a kettő olykor össze is fonódik: Janovics Jenő színházigazgatósága és akörüli küzdelmei, Bécsy Tamás és a drámaontológia egyaránt izgalmas témák annak is, aki keveset konyított eddig a színháztudományhoz. Most hát itt az alkalom belekortyintani ebbe a tudományba is néhány nagyszerű ember példáján keresztül.
Számomra az egyik legizgalmasabb azonban P. Müller Péter írása volt Beckett drámáiról, nem kisebb szempontból, mint hogy hogyan csökkenti darabjai során az emberi testet. Különösen hangzik, és még sokkal inkább különleges és hatalmas kihívás lenne megvalósítani egyet-egyet a Beckett-darabok közül, hiszen ahogy sorra követjük a szerzővel a drámákat, úgy teatralizálódnak és számolódnak fel egyre jobban a testek a darabokban. Nyilván nem véletlenül. A Godot-ra várva Vladimirje és Estragonja, Pozzoja és Luckyja még csak enyhén testi fogyatékosok, bár egymásra szorulnak fizikailag és mentálisan (illetőleg Godot annyiban hiányos testileg, hogy egyáltalán nincs is jelen). A játszma végében a tér koncentrált rendkívüli módon, s a megsemmisülés felé halad a mozgásra képtelen,vak öregember a kukába zárt szülőkkel együtt. Az Ó, azok a szép napok! egyetlen női szereplője először derékig, majd nyakig van a földbe ásva- és így tovább. Testfogyatkozás, de hogy hogy jön mindez a színházi hagyományhoz, színpadképhez, egyáltalán, hogy kapcsolódhat össze ilyen szorosan a dráma a testi meg- (és el-)fogyatkozással, arra választ minden bizonnyal csak Beckettet olvasva, látva és felfogva lehet találni.
És néhány izgalmas könyvbemutató: Rivalda, vagyis hat mai magyar dráma Nagy András tollából, Esterházy kapcsolatáról a magyar színházi hagyománnyal Jákfalvi Magdolna , Tadeusz Kantorról, a XX. századi lengyel színház nagy legendáinak egyikéről Pályi András ír, illetve Imre László ismertetője Nagy Imre hatalmas munkájáról, melyben az iskola és a színház kapcsolatát vizsgálja a magyar színházi hagyományban, annak kialakulásában és Csokonai műveiben.
Hamvai Kornél Szigliget című balmorálja a júniusi szám melléklete, melyet Michael Frayn Balmoral című darabjából írt a szerző. Kezdő instrukciója: Játszódik 1953 januárjában, a szigligeti írói Alkotóházban. (Eltekintünk tőle, hogy csak ’53 júniusában nyitott meg.) A folyatatást az olvasó fantáziájára vagy olvasási kedvére bízom.
S végül, bár nem szorosan a színházhoz kapcsolódik, egy korábbi számhoz kapcsolódó, meglehetősen éles hangú levélváltás olvasható Virginia Woolfról, s talán kedvet kapunk úgy Woolf olvasásához, s a róla való érdeklődéshez, mint Séllei Nóra és Reményi Édua vitájának követéséhez.

Stenszky Cecília