Kína 2. A Milliós

A középkori utazók történetei alapján csodálkozhatunk, mi mindent juttat az uralkodónak hódoló jöttment, s mi minden adományt kap a kántól azért; holott tulajdonképpen cserekereskedelem mindez. A papírpénz arra való, hogy a gazdasági ügylettől még jobban eltávolodjon a vásárló, s az aktus során cseréről se essék szó, csak nyomtatott papírdarabokról s egyebekről. 

Kína 2. A Milliós

  Amint félek, az én Kína-élményem sem a sajátom, hanem egy, az európai kultúra hálójába belegabalyodott emberé. Kínába nem vágytam soha, elérhetetlennek tűnt az ország számomra. S hogy eljutottam, lényegében utazásra készületlenül, mindaz, amit tapasztaltam, kibillentett a valóságomból. Nem az életszínvonal, nem a közösség-eszmény, nem a tömeg, nem az évezredes civilizáció millió egy emléke, s nem az emlékezés hiányosságai, hanem az, hogy mindezekkel nem tudtam mit kezdeni. Marco Polo megjegyzésein túl semmi sem volt bennem ott – Pekingben, Xian-ban, Yünnan tartományban és Tibet határán – hiteles. Üresnek bizonyultam, mint a kirágott belű mogyoró. Hogy keleti hasonlattal éljek: üresnek, mint a fehér gyümölcshúsától megfosztott, piros és keménypapír-héjú licsi.

  Amikor Hangzhou virágzott, nem Peking volt Kína fővárosa. Pekinget az uralomra került mongol hódítók szemelték ki a maguk számára központul, részben, mert közelebb esett saját térségükhöz, részben, mert így a maguk választotta lakóvárosuk földrajzilag centrális helyzetbe került, de nyilván azért is, mert nem akartak a régi fővárosban összpontosuló kulturális örökséggel szembenézni. A helyet tehát a kán fővárosaként nevezték meg, ezt tette az európai utazó is, s csak utólag vált a birodalom fővárosává. De a város már kezdetben is metropolisznak számított, az 1270-es népszámlálás szerint egymillió-kétszázezren lakják (akkor, amikor Európa két legnépesebb városa, Nápoly, illetve Párizs alig százezres lélekszámú), s tizenkét külvárosáról adnak számot a tudósítók. E külvárosok sűrűbben lakottak, mint a tizenkét kapuval rendelkező belváros, végtére is itt az uralkodó szűk környezete élt, amott pedig az alattvalók. Na és a kereskedők (drágakövekkel, arannyal, ezüsttel, selyemmel, gyöngyökkel és fűszerekkel foglalatoskodó népség ez, akik karavánszerájban laktak, s túlzásokban gazdag a beszédjük), akik piros jelekkel felülnyomott papírpénzt adtak a kincsekért cserébe.

  Avagy többnyire papírpénzt csereberéltek, amelynek, miként a selyemnek is, az eperfához van köze. A papírt a puhafájú eperből állították elő, s arra nyomtatták a bankókat. Ámbár nem csak pénzért cseréltek árut a kereskedők, hanem, főként a mongolokkal, egyéb, nekik valamiért fontos javakkal. A mongolok idegenkedtek a kereskedelemtől, s amit kaptak és adtak, azt ajándéknak mondták. A középkori utazók történetei alapján csodálkozhatunk, mi mindent juttat az uralkodónak hódoló jöttment, s mi minden adományt kap a kántól azért; holott tulajdonképpen cserekereskedelem mindez. A papírpénz arra való, hogy a gazdasági ügylettől még jobban eltávolodjon a vásárló, s az aktus során cseréről se essék szó, csak nyomtatott papírdarabokról s egyebekről.

  Marco Polo, amennyiben hinni lehet e forrásnak, a francia nyelven (a ponyvaszerzésből megélő literátus által) papírra vetett híres történet, a Devisement du Mende, másként nevezve a Milione (Livre de Merveilles) szerint a Nagy Kán és birodalma megfelelően becsült ismerőse. A nagyot mondás a középkor végéről is áthallatszik, de ez nem a kalandoré, hanem a csodákra nyitott szemű koré. Nem véletlen a könyv gúnyneve sem, amely azonos a szerző gúnynevével: A Milliós! Történeteit, mondják, ennyien hallgatták, s mindegyik, csodákban bővelkedő meséjében irdatlan nagy, azaz milliós szám szerepel: állítása szerint több millió katonája van a kánnak, több millió a városa, több millió dzsunka hasítja a folyók vizét.

Géczi János
http://www.geczijanos.eoldal.hu/

Kína 1. http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1079