"Koromból árnyat fest a béna hal" – BAJNA GYÖRGY válaszol GERGELY TAMÁS kérdéseire

Mi az én részem e sikerben? Talán kicsit nagyítottam, amikor 40%-ot emlegettem. Az ellenben valószínű, hogy egyik film sem születik meg, s ha igen, nem ilyen lesz. Nem titok, Rafi például azonnal bezárkózik, ha valami nem tetszik a kérdezőben. Nekem, mondhatom, lelki barátom ő is, akárcsak Balázs József. A portrék esetében a beszéltetőnek legalább olyan fontos a szerepe, mint a jó szemű operatőrnek. Hogy néhány bevágás ajánlását most ne is említsem. Állandóan jelen vagyok minden fontosabb kulturális eseményen, ami felénk történik. Sok esetben jelentős szerep jut a számomra. Benne vagyok tehát egy olyan vérkeringésben, amiben talán senki a környéken. Társam tudja ezt, innen a kölcsönös bizalom.

(A fotón: Bajna György – Fényképezte: Dezső László)

"Koromból árnyat fest a béna hal"

– BAJNA GYÖRGY válaszol GERGELY TAMÁS kérdéseire –

– Két portréfilmmel hat díjat nyerni Budapesten nem kicsi dolog! Részletezd, kérlek: milyen film, milyen verseny, milyen díjak?
– A lakiteleki IX. Kistérségi és Kisközösségi Filmszemlét ez alkalommal  a 75 éves Sára Sándor tiszteletére (is) szervezte Lezsák Sándor, az ottani Népfőiskolán. A hely maga is sziget a tengerben. Eszmeiségében a Németh Lászlóék által elindított népi írók és értelmiségiek népfőiskolai mozgalmának mai folytatója. Nem titok, e filmszemlén különös fontosságot nyer a magyar vonatkozás. A fődíjat például egy 3 perc, 40 másodperces kisfilm alkotóinak ítélték. A felvidéki (Szepsi) Bartók Csaba filmje december ötödike még mindig feldolgozatlan traumáját mutatta be. Különböző korú és kategóriájú asszonyok, férfiak és gyermekek mondták részleteiben, más-más helyszínen Nagy László versének sorait, végül Csaba a hideg Márai-szoborral szemben ülve fejezte be az átkozódó panaszkodást.
– December ötödike lenne az a nap, amikor a kisebbségben élő magyarok magyar állampolgársági kérését a többségi magyarság elutasította...

Zsigmond Attila és Bajna György

– Igen arról a bizonyos december ötödikérõl megtagadásunkról lenne szó.
– Térjünk vissza a filmre...
– Megrázó a kisfilm, annak ellenére is, hogy engem hidegen hagyott a szavazás. Számítottam az eredményre. Minden jel arra mutatott, hogy csupán egy hasznunk lesz belőle: tiszta vizet öntünk a pohárba. Hát most az van. Itt Erdélyben, Székelyföldön, de a tőlünk elszakított Magyarország határain kívül élő minden magyar tudja, hogy lényeges ügyek megoldásában, orvoslásában csak magunkra számíthatunk. Anyaország? Mi az? Nem emlékszem, hogy valaha is így említettem volna.
De vissza a kérdésre: a zsűri a portré kategória díját ítélte nekünk a két filmért. (Egy gyergyóalfalvi... Rendező, operatőr: Zsigmond Attila, forgatókönyv/szerkesztő: Bajna György; Földhoz vert csoda. A vágó minden esetben Zsigmond Attila. Mindkét film hossza 23 perc, 30 másodperc. A gyergyószentmiklósi Rex Video Alapítvány filmjei.) Kaptunk még egy különdíjat, ezen kívül két középiskola, egy nyugdíjas csoport, illetve az Echo TV díját. A fődíj 500 000 forint volt, a kategória díj és a különdíj 200-200 000 forint, a három kisebb díj egyenként 50 000 Ft, az Echo TV egy film forgatási költségeit állja. Nem Oscar-díj az eredmény, de legalább akkora örömet szerzett nekünk. A két portré két különös, erősen a helyhez kötődő alkotót mutat be. Biztató üzenet azok számára, akik úgy vélik, hogy a tudásukkal csak máshol érvényesülhetnek, szülőföldjükön aligha.

Rafi Lajos otthon –  Baricz-Tamás Imola felvétele

– Magánlevélben így fogalmaztad: 40% a te részed a filmekből. Mondd el ezt itt bővebben...
– Mi az én részem e sikerben? Talán kicsit nagyítottam, amikor 40%-ot emlegettem. Az ellenben valószínű, hogy egyik film sem születik meg, s ha igen, nem ilyen lesz. Nem titok, Rafi például azonnal bezárkózik, ha valami nem tetszik a kérdezőben. Nekem, mondhatom, lelki barátom ő is, akárcsak Balázs József. A portrék esetében a beszéltetőnek legalább olyan fontos a szerepe, mint a jó szemű operatőrnek. Hogy néhány bevágás ajánlását most ne is említsem. Állandóan jelen vagyok minden fontosabb kulturális eseményen, ami felénk történik. Sok esetben jelentős szerep jut a számomra. Benne vagyok tehát egy olyan vérkeringésben, amiben talán senki a környéken. Társam tudja ezt, innen a kölcsönös bizalom.
– Kiről készítettetek még közösen portréfilmet?
– Egy újfalvi hegedűkészítőről, mesteremberekről, egy csomafalvi, majd egy alfalvi citerakészítőről, visszaemlékezőkről a Hol sírjaik domborulnak sorozatban, moldvai cigány fúvósokról, csángóföldi magyar állatorvosról…
– Mutasd be akkor, kérlek, Zsigmond Attilát az Irodalmi Jelen olvasóinak!
– Attila a következőképpen szerepel munkáinkon: rendező, operatőr, vágó. Én: forgatókönyv/szerkesztő. Általában az ő kapcsolatai révén az MTV-nek dolgozunk, mint gyergyói tudósítók. Műhelyünk neve: Rex Video Alapítvány. Zsiga, ez a beceneve, a harmincas évei közepén tart. Budapesten Sára Sándor tanítványa volt.

– Balázs József – ki lenne, milyen festő? Ne feledd, hogy ezt az interjút máshol is olvassák, mint Gyergyószentmiklóson.

Balázs József fehér sállal a 2008-as Szent Miklós napi körmenetben, Gyergyószentmiklóson – Fotó: Csata Orsolya.

– Balázs József Gyergyóalfaluban született. Oda tért vissza tanulmányai befejeztével. Kitűnő portréfestő, otthonosan mozog a tájképalkotás terén is, de nem idegenkedik a modern festészettől sem. 2005-ben a csíkszeredai Pallas Akadémia Kiadó Műhely sorozatában album jelent meg munkásságáról. 1954-ben született. Tanár, hagyományélesztő, gazdálkodó, többtíz tehetséges gyermeknek külön oktatja a rajzot, festészetet. A közösségéért élő-haló, ráadásul gazdálkodó is. Ő szokta vinni Csíksomlyón a vezérkeresztet, ízes beszéde is kiemeli környezetéből. Mellesleg, meg volt győződve, hogy mi nem tudunk róla filmet készíteni.

– A másik portréfilm Rafi Lajosról szól – úgy tűnik, Rafit meg "külföldön" ismerik jobban, verseskönyvét, ugye, a l'Harmattan adta ki Budapesten... Tévednék?
– Rafi Lajos bemutatását nem a manapság divatos módon, a cigánysors megannyi nyomorúságát feltárva valósítottuk meg. A mindennapi élete ennek ellenére végigvonul a beszélgetésen. Egy hibáival együtt is kivételes ember és nem egy cigány bemutatása volt a célunk. Sára Sándor ki is emelte, hogy ez az első tisztességes szándékkal és nem a kordivat szerinti szenzációhajhászás szellemében romáról készült tv-film. Nem hencegni akarok a nevünkben, de mi valóban a Rafi bőrében voltunk a forgatás alatt. A díjat a Balázs-portré: Az egy alfalvi festő világa című alkotásért kaptuk. A zsűri különdíját a Rafi-portréért.
– A Rafi bőrében voltatok...
– Teljesen tudtam azonosulni a helyzetével, úgy tűnik Zsiga is. Rafi Lajost különben három Budapesten élő fiatal író karolta fel: Bartis Attila, a néhai (szárhegyi születésű) Bartis Ferenc költő fia, András László és Kemény István. Ők keresték meg a kiadáshoz szükséges pénzalapokat a Szociális és Munkaügyi Minisztériumtól. Kivitték Lajost is egy könyvbemutatóra. Itthon Kolozsvárra hívták meg, bemutatkozott Szárhegyen, na és nem utolsó sorban annak az irodalmi körnek is volt vendége, amit közel 30 éve még rendszeresen látogatott, ahol az első biztatásokat kapta. A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Irodalmi Körről van szó. Érdekes megállapítás, hogy „külföldön ismertebb”. Nem valószínű, bár ott nagyobbnak tűnt a visszhang. Itthon is legalább öt lap foglalkozott vele (Hargita Népe, Gyergyói Kisújság, Új Kelet, országos is pl. az Új RMSZ, a Krónika). Remélem, filmünk is megtette a várt hatást.
– Egyes versei, művészi eszközei Rafinak mintha a népköltészet kincsesházából kerültek volna elő... Olyan közel él a szülőföldhöz meg a hagyományokhoz, aki Gyergyóban él?
– Természetesen hatással van ez a föld, mint minden szülőföld, a gyermekére. Gyergyó sem lehet kivétel. Főleg érzékeny lelkűek esetében. Felénk még élnek hagyományok, Rafi cigányként egyenesen bilincsnek érez egy-kettőt a cigány szokások közül. Lázong például a gyermekleányok férjhezadása ellen, de nem tehet semmit. Tavaly Lajos kamaszlányát is a háta mögött adta férjhez az egyébként értelmes édesapa: id. Rafi Lajos. Laji leitta magát bánatában, zsummog, zsémbel, azóta is, s annyi. Az élet megy tovább. Tudja, hasonló sors vár most serdülő lányaira is és tehetetlen lesz.
A székelyeknél is több hagyomány él még, mint a magyar nyelvterületek többi részén. Talán csak a moldvai magyaroknál lehet több ősibb, de ez is viszonylagos. Nem készült pontos felmérés. Főleg a kihalók a szembetűnők. Például a kaláka. A még létezőkről sokszor észre sem vesszük, hogy hagyományok lennének. A Gyergyói-medence 750-850 méterrel fekszik a tengerszint fölött. Közelebb van tehát Istenhez, mint más magyar területek. Ráadásul katolikus tömb. Ez is egyik tényezője lehet a hagyományőrzésnek.
– Te magad sem távolodtál el - úgy tudom: közel a szülőföldhöz, de meglehetősen színes életet éltél idáig...

– Igen, csak katona voltam máshol. Dobrudzsában. Éppen egyik legkeletibb és egyben legdélibb csángótelepülés, Oituz közelében, Kogălniceanun, ahol ma NATO-repülőtér is van. Ami az életemet illeti, valóban színes volt. Mintha valami nagy, jelentős ember lennék. A romantikus regények főhőseinek szokott ilyen tarka lenni a múltjuk. Aztán itt Gyergyóban valóban csak színes lehet az ember élete. A színességet itt ne festői megközelítésben értsd.
Dolgozni mindig kellett. Nem sikerült a felvételim, aztán közélelmezési ellenőrként kezdtem dolgozni. Fél év múlva elvittek katonának. Mire hazatértem, átszervezték a vállalatot. Második felvételim sem sikerült. Nem tudtam kellően felkészülni a magyar–orosz szakra. A szállításhoz kerültem. Egy teljesen lerobbant és széthordott teherautót, egy Molotovot kellett volna selejteznem, csakhogy én a törvényes előírások szerint szerettem volna elvégezni ezt a munkát. Esetünkben lehetetlen volt. Egyetlen feltétel sem felelt meg a törvények értelmében. Közöltem, hogy nem vagyok hajlandó hazudni és csalni. Erre az intézményvezető azt mondta, megcsinálja ő a selejtezést. Amikor kész volt a papírokkal, hozta, hogy írjam alá. Nyilván nem tettem meg. Közöltem, hogy az írja alá, aki megcsinálta. Őrjöngött, anyázott. Amikor kiléptem az irodájából azonnal beadtam a felmondásom. Öt perc múlva már ő is az iktatóban volt – kirúgásom akarta iktatni. Elkésett. Innen a helyi Len- és kenderfonodához kerültem, mint bálahordó. Egy hét múlva már fél munkaidőn át kócbálát cipeltem, a másik négy órában üzemi könyvtáros voltam. Aztán a bálahordóból kártoló lettem, majd a fésűlapokat készítők közé helyeztek, hogy könnyítsék a munkám. Egy-két hónap után az üzemi kultúrfelelősi munkakörrel is megbíztak. Már nem a termelésben dolgoztam. 1968-at írt a naptár. Újabb sikertelen felvételi, és a prágai események éve ez. Ekkor lettem az RKP tagja, háromszori nekifutás után, mert hallani sem akart a városi pártvezetés a tagságomról. A szekú ugyanis tízedikes koromtól rajtunk tartotta a szemét. Ez a rajtunk a Bereczki Károly–Bajna György kettőst jelentette. De a város 1-es számú, az illegális kommunistákból alkotott, és épp a fonodában működő alapszervezete erősebb volt a városi szervezetnél. Ma is hálás vagyok azoknak, az egyébként párttagságukból nem sok hasznot húzó embereknek. Nem lettek rangos elvtársak, azok maradtak, akik voltak, illegálisak, ha a Ceauşescu-rendszer túlkapásait értékelték. Nem ezt akartuk – mondták.
– Miért akartál mindenképpen párttag lenni?

– A prágai eseményeket megelőző pártkongresszuson döntés született, hogy a párttagoknál nem tarthatnak házkutatást, kihallgatni is csak az

alapszervezet tudtával és belegyezésével lehet. Aztán ne feledd, húszévesen átverhető az ember. Románia pedig nem küldött csapatokat leverni a cseh forradalmat… Persze, a kétkulacsosságot később tapasztalhattam. De akkor és ott, tetszett, amit a románok tettek.
A következő év elején magához rendelt az igazgatónő. Közölte, hogy nagyon elégedett velem és a munkámmal, emiatt el akar küldeni mesteriskolába, hogy tisztességesebb bért adhasson. Megmondtam, nem megyek mesteriskolába, nem akarok semmilyen főnök lenni, nem akarok itt megöregedni, egyetemre szeretnék menni. Három perc múlva ki voltam rúgva. – Maga az első férfi, aki visszautasít, mondta az igazgatónő. Amint mentem a város felé, mert a fonoda a város végén volt, jön szembe a Partizán Vállalat igazgatója. „Bajna, magát keresem éppen, most akartam beszélni az igazgatójával, hogy engedje át hozzám, tegye rendbe a kulturális életet nálunk is.” Mondtam, nem szükséges immár az igazgatói bólintás, ugyanis ki vagyok rúgva.
Harmadik kategóriás villanyszerelőként alkalmaztak. Elektromos kapcsolódobozokat szereltünk. Annyit értettem a villanyszereléshez, mint az űrrepüléshez. A munkatársak szerettek, mert meséltem, akkor is, amikor dolgoznom kellett volna. Még örvendtek is, mert így nem gyártottam selejtet. Volt olyan is, hogy eldugtak egy nagy kapcsolószekrényben, ahol nyugodtan olvashattam, csak ne „segítsek” nekik…
Mesteremnek egyszer feltűnt, hogy nem igen lát. – Ide küldtük, meg oda – falaztak a többiek. Aztán egyszer rám nyitotta az ajtót. Majdnem megütötte a guta. – Nem elég, hogy félnormás – üvöltötte, még olvas is munkaidőben.
A Vaskapu akkoriban készült. Onnan hoztak betonvasat, mint hulladékot javítani az öntvényt, amiből satuk készültek. A satukat a németek vásárolták meg, na, nem a satukért, hanem mert beolvasztották, és fel tudták nyersanyagként használni, amire éppen nekik kellett. A Vaskaputól érkező betonvasat ellenben fel kellett aprítani, hogy meg lehessen olvasztani a kemencében. A műveletet egy 1890-es angol préssel végezték, ami, ha nem működött, csend volt az egész gyárban. Na, Várszegi mester erre a gépre rakott át, hogy nyugodt lehessen a teljesítményem felől. Társam egy másik munkakerülő volt, aki ráadásul az italt sem vetette meg. Sokat rejtegettük, mert a melósösszetartás kötelezett. Csuri Bélának neveztük. A becsületes neve Kertész Béla volt. (Társai gyermekkorában csurira: verébre való parittyázás közben lőtték ki a szemét.) Bélával nagyon talált a szó. Hamar kiderítettük azt is, hogy mi módon működhet nélkülünk a gép. A pedáljára felkötöttük azt a kritikus súlyt, ami a lendkereket átlendítette. Várszegi boldogan hallgatta a nagy zuppogást, miközben mi tekeregtünk. Szeptember elején kiderült a turpisság. Várszegi mester minden áron meg akart szabadulni – főleg tőlem. Szerinte én rontottam el a társamat is.
Szép szeptember eleji nap volt. Tízóraiztunk a műhely előtt. Ilyenkor történet történetet ért. Egyszer szólítanak, hogy keres a Gyilkos-tó Kisipari Szövetkezet alelnöke, Baróti Pál. (Volt egy Gyergyóban híres zenekarunk, az Üstökös-14, ő volt a főtámogatónk.) – Gyuri, helyettes tanári hely van Alfaluban. Lejönnél-e? Már hogyne mentem volna. Várszegi csaknem elsírta magát örömében, hogy nem kell ő lépjen. Így töltöttem három gazdag évet Alfaluban. Harmadik felvételimre már valóban felkészülten mehettem. Amikor hazaértem, az ezredes, akire rá voltam bízva, bizonyos Purle Ion csak ennyit mondott: látja, ha segítene nekünk, sikerült volna a felvételije. Ma sem akarom érteni ezt a kijelentést…

– Meg sem értik ezt a mai fiatalok. Mintha egy másik magyar nyelven beszélnél...
– Hogy értsem ezt, Tamás?
– Minden szó ismerős, de maga a jelenség eltűnt a nyelvből.  Hogy rá voltunk bízva „ezredesek”-re, hogy miért sikerült volna a „segítségükkel”, lassan már azt is meg kell magyarázni, ki volt Ceauşescu, ki Sztálin, miért sikeredett tömeggyűlésnyire Csíkszereda főtere... De vissza gyergyószentmiklósi odüsszeádra!
– Ősszel a gyergyószentmiklósi szakiskola igazgatója hívott helyettes tanárnak és a művelődési élet megszervezőjének iskolájához. Még iskolarádiónk is lett. 1974-ig ott dolgoztam. Életem legszebb évei voltak a tanügyben töltöttek. Aztán a szakszervezetek városi művelődési házához hívtak szakirányítónak és könyvtárosnak. 1976-ban megnősültem. 1977-ben Farkas László közgazdász barátommal leültünk egy pohár borra. „Te Gyuri, mondta, így akarod leélni az életed egy komoly szakma nélkül? Jövő hónapban indul egy magas fokú szakképzés. Szerszámlakatos lehetsz. Lassan a család eltartására is gondolnod kell.” Szerszámlakatos lettem.
Nem neheztelsz, hogy az 1989-es eseményeken átugrom? „Titkárnő” voltam január 14-ig. 1990-ben Bereczki Karcsi, aki komám is, felhívott, hogy nem mennék-e a Hargita Népéhez újságírónak, Zöld Lajos ugyanis nyugalomba vonul. Elvégeztem váradon az újságíróit. A HN-től mentem én is nyugdíjba. Szerettem és szeretem az újságírást.
Ezekért nevezhető színesnek az életem, bár csak nagyvonalakban vázoltam, hiszen nem szóltam semmit hitvesemről, fiamról és lányomról, szüleimről, testvéreimről, barátaimról… életem meghatározó elemeiről.
– Verseid nem vidámak – a pásztor "elzuhan", a Hold Krisztus keresztre feszített feje, a nappal pedig "kökörcsin mérgétől vakul"... miért van ez?
– Nem szomorú versek azok. Tényeket közlök. Egyébként „a hegy kitárja karjait, amikor elzuhan” a pásztor. A természet része lennénk…  „Újabb keresztre feszített feje lesz a Hold” – a pontos idézet. Ne feledd, 1990 Marosvásárhelyéről szól az vers.
– "Lapulnak a házak" – írod Borzonti szonettedben. Milyen félelem ez? A régi? Nem jó volt viszonyod a biztonságiakkal... miért kellett félned? Vagy valamiféle új egzisztenciális félelem telepedik a tájra?
– A kötet versei – a Húsvéti vers kivételével – 1989 előtt születtek. Az emberek általában félnek a téltől. (Nekem kedvenc évszakom.) Itt egy napot van nyár – szokták mondani. Ezt érzékeltetem, meg a korhangulatot is, már amennyire sikerült. Nem éltünk minden félelem nélkül. Sokan ez elől menekültek külföldre. A biztonságiakkal rossz volt a viszonyom, emiatt olyan nagy bűnöket nem követtem el, amivel árthattam volna magnak. De a versben megbúvik azért a félelem is.
– "koromból/árnyat fest a béna hal"...
– A környezetpusztítást és hatásait próbáltam érzékeltetni.
– A  környezetpusztítást? Milyen „környezet”-ről beszélsz? Én lennék a sérült, hogy mindenbenből politikumot olvasok ki?
– Kiskapuson utaztunk át 1985-ben. Jártál te ott? Láttad a koromtól meghalt fákat?
– A „béna hal”-ban meg más verseidben is egyszerre több magyar költő nevét asszociálja tudatunk, kik azok, akiket tudatosan vállalsz?
– Arany János, Kosztolányi Dezső, József Attila, Radnóti Miklós, Dsida Jenő, Áprily Lajos, Nagy László, Székely János, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Páll Lajos, Király László, Farkas Árpád, Ferenczes István, Egyed Emese és a fiatalok közül négy-öt, de nevük említésével még várnék.
– Egy utolsó kérdés a költő Bajnához: amennyiben hihetünk Most című versednek, melyben... éppen hó vagy.  Mi leszel, ha elolvadsz?
– Megpróbáltam tisztességesen élni. Életemben egyetlen esküt sem szegtem meg. A hitvesit sem. Senkinek nem tettem rosszat – gondolom. Ez a „gondolom” a gond. Vajon más is így látja?
– Egyetlen köteted jelent meg, de beígérted a folytatást – miről van szó?
– Elsősorban egy interjúkötetről. Jövőben lesz a 20. évfordulója a decemberi eseményeknek. Mindenki másra emlékszik, sőt lehet, hogy másképp – akár ugyanarról a dologról is. Kb. 50 szereplőt szeretnék megszólaltatni. Aztán az elemzők okoskodjanak, magyarázzanak, írják a történelmet kedvük szerint. Az emlékezet nagyon fontos. Lassan elkopik, s akkor nem marad
semmi, csak esetleg kitalált történetek, bár ez már most sincs kizárva. Úgy tervezem, hogy többet is megkérdezek ugyanarról a történésről.
Prózakötetet is szeretnék kiadni, Elmesélések címmel. Emlékeim és a városhoz fűződő történetek fűzére lenne. Októberig összeállhat az anyag, ha Isten is megsegít. Aztán az elmúlt 20 év verseinek a válogatása lenne a harmadik lehetőség.
– S mit ígér a Zsigmond–Bajna duó?
– A vidék tele van értékes emberekkel. Követendő példának a mieinket kell elsősorban állítanunk. Főleg, ha marasztaló szándékkal fordulunk ifjaink felé. Minden föld azé, akik belakják. Nem fényesen, de tisztességesen itt is meg lehet találni az örömet is, a boldogulást is. Szükség van az édes „tereh”-re, ahogy Arany mondaná. A vállalásra, a szabadító, bátorító erőre, ami csak a szülőföldből sugározhat.