Irodalmi Jelen

“Memóriám eldugott polcairól emelek le egy-egy félretett üzenetet” – Beszélgetés Szőcs Gézával

2009. január. 16. - 16:43

A költészet szüntelen, hatalmas hullámveréshez hasonlíthatóan bombáz bennünket ezer meg ezer üzenettel. Közel ötven éve már, hogy elkezdtem félretenni, megőrizgetni belőlük hol ezt, hol azt. Nyilvánvalóan kisebb, mondhatni elenyésző részüket. Ez a rovat lehetővé tette, hogy memóriám eldugott polcairól leemeljek egy-egy ilyen félretett üzenetet.

"Memóriám eldugott polcairól emelek le

egy-egy félretett üzenetet"

– Beszélgetés Szőcs Gézával

Beszéd a palackból című, legújabb kötete kapcsán –

– Beszéd a palackból, miért pont ez lett a címe az Irodalmi Jelenben megjelenő esszérovatodnak? Egyáltalán hogyan indult ez az egész, már első pillanattól rovatban gondolkodtál?
– A palack fogalmához két markáns elvont értelmű képzet társul a közképzeletben. Egyik: a palackba zárt szellem. Esetünkben, nyilván, nem az ezeregyéjszakás dzsinnre kell elsősorban gondolnunk, hanem az emberi alkotó szellemre.
– És a másik képzet?
– A palackba zárt üzenet képzete. Az üzeneté, amelyet valahol valaki útjára bocsát, és kiszámíthatatlan, hogy kifogja-e valaki, s ha igen, mikor és mit fog megérteni belőle. Ez a két gondolat kapcsolódott össze szándékom szerint abban a kifejezésben, hogy beszéd a palackból. Kifejtve: az emberi szellem egy üzenete, amely valamilyen okból még zárt vagy félig zárt, alig-hozzáférhető állapotban várja, hogy megtalálják és megfejtsék.
– Esszéalanyaid – és itt most nem csupán a most kötetben megjelent válogatásra gondolok – igen színes palettát alkotnak. Vannak közöttük befutott nevek, a magyar- és a világirodalom nagyjai, de olyanok is, akiket a feledés homályából hoztál vissza, és olyanok is, akik most bontogatják szárnyukat. Viszont minden esetben egy-egy ismeretlen vagy kevésbé ismert költői üzenetet veszel nagyító alá. Te keresed a témát, netán a téma talál meg téged, hogyan történik mindez, hiszen nem lehet könnyű hónapról hónapra újabb és újabb ínyencséget letenni az olvasó asztalára?
– A költészet szüntelen, hatalmas hullámveréshez hasonlíthatóan bombáz bennünket ezer meg ezer üzenettel. Közel ötven éve már, hogy elkezdtem félretenni, megőrizgetni belőlük hol ezt, hol azt. Nyilvánvalóan kisebb, mondhatni elenyésző részüket. Ez a rovat lehetővé tette, hogy memóriám eldugott polcairól leemeljek egy-egy ilyen félretett üzenetet.
– Ezt úgy kell érteni, hogy memóriád polcairól leemeled a témát, majd utána jön a kutatómunka? Mert azért ennek nyomai majd minden írásodban tettenérhetők.
– Nyilván, utána jön a feladatnak az a része, amikor elő kell keresni a konkrét textust, például, hogy vajon milyen kiadványban találkoztam is valaha mondjuk Nigjar Hanim költővel. Ezt föl kell idézni valahogy, amíg rá nem jössz, hogy ennek és ennek a folyóiratnak a száz évvel ezelőtti valamelyik számában. És akkor vagy átnézel öt-hat évfolyamot a Széchényiben, vagy addig töröd a fejed, amíg az is elő nem jön, hogy kinek, melyik egykori barátodnak a dolgozószobájában láttad a kiadványt. Vagy él még az illető, vagy nem, az is lehet, hogy elköltözött, az is, hogy eladta, elvesztette vagy kölcsönadta pont azt, amit keresel – ha egyáltalán van emléke az egészről. Ha minden működik, akkor jön az igazság pillanata, a szembesülés: vajon jól emlékeztél, vajon tényleg érdemes Nigjar Hanimmal foglalkozni? És ha úgy látod, hogy igen, nekiülsz megírni a palackot.
– Az utóbbi hónapokban mintha kissé alábbhagyott volna a lendület. Hiányzik az ihlet, netán belefáradtál, vagy éppen más dolgokon, esetleg más rovaton gondolkodsz?
– Nem az ihlet hiányzik, hanem talán a visszajelzés. Hogy van értelme ezzel foglalkoznom. Hogy akik szeretik a verset, élvezettel lapoznak a rovathoz és hónapról hónapra várják, igénylik a folytatását. Most, hogy kötet formájában is megjelent ez a válogatás, talán jobban lemérhető, sikerült-e az, ami szándékomban állt a rovat elindításával. Együttesen odafigyelni a szellem és a lélek beszédére egy elszürkülő világban, kuriózumokra, rejtett értékekre találni és ennek örömét megosztani.
– Milyen konkrét visszajelzésre vársz? Kinek a visszajelzése lenne számodra mérvadó, fontos? Az olvasók csak a legritkább esetben ragadnak tollat, ülnek a billentyűzet elé, hogy szerzővel megosszák tetszésüket, véleményüket, netán nemtetszésüket – bár ez utóbbi gyakrabban késztet reakcióra.
– Ezt a sorozatot legfőként a költészettel éppen ismerkedők, azzal magukat viszonyba helyezők számára képzeltem el, vagyis elsősorban diákok számára, gimnáziumi vagy egyetemi diákokra egyaránt gondoltam. Nos, még egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy egy osztály, vagy irodalomtanár, vagy diákok egy csoportja olyanfajta érdeklődést tanúsítson, hogy felvessék egy beszélgetés igényét valamelyik, általam érintett (vagy akár fel sem vetett, de nekik fontos) témával kapcsolatban, a költészetről, vagy csak egy költőről, vagy csak egyetlen versről…
Nem a saját ráfordított időmet érzem kárbaveszettnek elsősorban, hanem a költészet által közvetített értékek súlyvesztését (és ezzel kapcsolatban a világ elszemélytelenedésének a folyamatát) látom mind aggasztóbbnak.
– Azok, akik visszajelzés nélkül is szívesen olvasnák, mikorra számíthatnak egy újabb „Palackra”?
– Erről sem lehet leszokni, mint annyi mindenről, vagyis folytatni fogom már a közeljövőben a sorozatot.
– Verseket írsz, fordítasz, de belekóstoltál a prózába is, nem idegen tőled a színház és a film sem. Mégis, melyik műfajban érzed magad leginkább otthon?
– Legnagyobb vonzását mindig a filmnek éreztem, de leginkább magától értetődő számomra a versbeli önkifejezés.
– Mi motivál, amikor egy új területen próbálod ki magad? Miért fontos ez számodra?
– Nem tudom. Nyilván a kíváncsiság motivál, de hogy mitől ilyen hatalmas erő a kíváncsiság? Erre én is nagyon kíváncsi volnék.
– A 90-es években aktív szereplője voltál a romániai, erdélyi politikai életnek. Most milyen a viszonyod a napi román/magyar politikával?
– Helyzetem kívülálló, érdeklődésem elméleti.
– Hogyan született a kiáltványod Königsbergért? Mi indította el, és hogyan áll most ez az ügy? Egyáltalán mit vársz tőle?
– Mindig rosszul éltem meg, ha kitüntetett értékeket láttam pusztulóban, elfelejtve, tönkremenve, megtaposva, elásva. Vagy ha valamit nem hagytak a maga törvényei szerint létezni, működni, életben maradni. Lehet, hogy amit Erdéllyel kapcsolatban éltem meg, azt vetítem rá mindenre. Nem tudom. De Königsberg anakronisztikus, bizarr, abszurd sorsa és helyzete talán enélkül is foglalkoztatna. Először inkább elvont, költőinek minősülő gondolatként merült föl bennem, hogy Európának vissza kellene kapnia egyik szellemi fővárosát, egy közös uniós–orosz protektorátus formájában, egy csúcsszínvonalat megvalósító egyetemmel léte központjában. Később ebből konkrét javaslat született. Oroszul is megjelent, néma csend volt rá a válasz. De legalább nem őrjöngés.
– Gondoltál további lépésekre? Lennének hozzá partnereid?
– A partnerek – szövetségesek, társak, együttvélekedők – száma nem igazán számottevő. Úgy tekintem, mint téli álmát alvó, hibernáló ideát, amely egyszer majd életre kel, talán nélkülem, az én részvételem nélkül. De biztosra veszem, hogy egyszer majd megvalósul.
– Erdélyi íróként milyen volt a fogadtatásod Magyarországon? Gondolok itt az írótársadalomra.
– Vannak írók, akik szeretnek, és vannak, akik nem. Vagyis ugyanaz a helyzet, mint bárhol a világon. De akik szeretnek vagy nem szeretnek, nem azért teszik, mert erdélyi vagyok. Hanem mert olyan vagyok, amilyen vagyok.
– De hát erdélyi vagy, nem?
– Persze. De nem ebben a minőségemben szeretnek vagy sem. Nem minden erdélyi egyforma, és nem mindenki, aki egyforma, erdélyi.