Tiltott Ábrázolások és Irodalom 2.

"GJ:: Te, ez nekem már interjúnak tűnik...; OZ: Hehe. Le akarsz feküdni?; GJ:: Le.; OZ: Jó éjt!; GJ:: Szia. Majd holnap." - így fejeződött be a beszélgetés első része (http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/928). A holnap másfél hetet jelent, mert előbb Géczi munkája, később heveny influenzám fosztott meg bennünket a társalgás lehetőségétől. 

Tiltott Ábrázolások és Irodalom 2.

(Tiltott Ábrázolások és Irodalom 1. http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/928)
 

Onagy Zoltán: Az elmúlt tizenkét évben huszonhárom könyved jelent meg. Versek, gyerekversek, esszéregények, mesék, prózakötetek. A tudományos értekezéseid ebben nem is szerepelnek. Nem szedi szét az olvasóban az alkotó képét, ha ennyi műfajban megmutatja magát?

Géczi János: Várjunk egy pillanatra ezzel a számmal, s nézzük meg mi áll a statisztikád mögött! Megjelent két régen megírt, a versek közül kiválogatott gyerekverskötet és két, kiállításhoz kötött, katalógusként funkcionáló képvers kiadvány. Megjelent a Tiltott Ábrázolások Könyve négy kötete külön-külön hat év alatt, s tavaly az átdolgozott, rövidebbé alakított, végső alakjára formázott regény. Megjelent négy verskötetem, amelyből az egyik a korábbiakból válogatás. S ezen kívül további négy, esszé- ,és prózaválogatás. Ha eredeti műveket számolom össze, akkor nem több munkát hozott ez a hosszú évtized egy nagyregénynél, három - jobb időben egybe kötött - sovány verskötetnél, és egy esszékollekciónál. Továbbá egyetlen, az egyetemi létezés eredményeként alakuló monográfiánál, amelynek fejezetei, művelődéstörténeti korszakok szerint tagolódnak kiadványokká. Sajnos, ha az ívszámot tekintem, akkor ugyancsak szegényesnek látható ez a termés. A legjobb éveiben többet kellene alkotnia egy értelmiségi embernek, de nyilván nem jó helyre születtem, és nem jó helyen zajlik az életem. Ha a példányszámot nézem, akkor még siralmasabb a helyzet: e könyvek összesen sincsenek tízezernél több példányban.
Kérdezheted, miért oly fontos nekem, hogy a könyveim megjelenjenek? Mindenek előtt, mert olyan alkat vagyok, aki könyvműről könyvműre lépked tovább. Ez említett kiadási példányszámok mellett nincs is ezzel, azt hiszem, semmi baj - bátran írom tovább azt, akár mássá is, amit tegnap még befejezettnek gondoltam és néhány száz példányú nyomtatásra adtam át.  Az irodalmi életünk skizofrén: részben az irodalmi folyóiratokhoz részben a könyvekhez kötődik.  Az irodalmi lapokkal többnyire megfelelő a kapcsolatom, kérik s hozzák a munkáimat. A könyvkiadókkal, már amelyikek környékén zajlik a kortársi kanonizáció, nem sok kapcsolatom működik, mondjuk úgy, ebben okolható lennék magam is. Nem vagyok hűtlen természet, az a néhány kis kiadó, amely szerzőjének vállal, a maga módján minden lehetséges dolgot meg is tett értem.
Kérded, ez a sok mű nem szedi- e szét az olvasóban az alkotó képét? Gondolom, nem. A verseket olvasó gyerekek majd utóbb találkozhatnak a műveimmel, ha most megragadtam őket. A válogatások pedig arra szolgálnak, hogy az időközben felnőttek kezébe kerüljön régebbi írásaim java. A kitartó felnőtt olvasóim pedig megszokták a sokműfajúságomat, s ők nyilván csak az új műveimet lapozgatják. Szerintem egy élő alkotó örül annak, ha ennyire széles palettán lehet jelen (már ha a terjesztők éppen engedik) az árudákban.

OZ: Harmadik hete figyelem a mindennapjaidat. Elképesztően sűrű életet élsz, tele úttal, eltűnésekkel, vizsgáztatással, előadással, hivatalos intézendővel. Ilyen életvitel mellett van időd olvasni (szépirodalmat)? És  ha igen, mit olvasol? Melyek a "levevős" könyveid, ahová bármikor visszatérsz, és íróból-költőből mit olvasol?

GJ: A Skype jóvoltából valóban azok közé tartozol, akik a napjaim minden számítógéppel töltött perceit érzékelhetik. A januárok ilyen hektikusak: egyetemi hallgatóimat vizsgáztatom, több városban is, s ehhez illeszkedik minden történés. Az év hónapjai azonban többnyire lassúak, felkészülés az előadásokra, egy-két rövidebb, szakmai utazás, hogy idén merre készülök, már tudom, a magánéletem eseményei, havonta látogatom a szüleimet, ritkán el-elmegyek egy irodalmi eseményre, többször színházba, moziba, kiállításokra. Valóban, éves, havi és heti periódusok szabályozzák az életemet, s már tudom előre, mit csinálok, ha hibátlanul alakul a sorsom, egy év múlva. Régi szövegeket naponta forgatok, kortárs irodalmat keveset olvasok, az igényeimhez képest különösen. Öt-hat folyóirat, néhány irodalmi-művészeti honlap, s kötetek. Most ami éppen kinyitva van, az Borbély Szilárd verskötetei, Villányi Laci utolsó kötete, Tolnai Ottó nagyszerű Grenadírmarsa és Christoph Ransmayr Kalligramnál megjelent regénye. Elalvás előtt és éjszaka, ha felébredek (újabban fél négykor van egy óra olvasóidőm), éppen Paszternák és Baka verseit olvasom, s mikor ezt, mikor azt.

Sok alapkönyvem van, ez már a korral jár, utazásaimon is ott van nem egy. A nyaraké pedig az olvasói lubickolás, van, hogy naponta elolvashatok olyan lassú élvezettel, akár egy teljes művet is.

OZ: "Kérdezheted, miért oly fontos nekem, hogy a könyveim megjelenjenek?" - kérdezem is. Mert arról értesültem, hogy nem kaptok, vagy nem vesztek fel honoráriumot a könyvekért. Zalán Tibor sem. Ezt egyrészt nem értem, másrészt meg se tehetném. Minthogy abból élek, amit írok. Ezek szerint egyértelmű, hogy ti vagytok az ok, hogy olyan nehéz tárgyalni a kiadókkal, mert eltötyögnek, megélnek az NKA és egyéb támogatásból, aztán hogy mi a könyvek sorsa, nem érinti őket. Írni, elkapni egy történetet, hangulatot, jó. Az író tudja, érzi, mi az, amiben ül éppen, tudja azt is, mennyire ér a "tárgy" belsejébe, piszkálgatja, netán könyékig, vállig bejutott.  Még azt is tudja kb., amikor befejezte, hogy közel ért-e a tervhez. A gond és a baj a kiadókkal kezdődik, aztán a könyv megjelentével, az író-olvasó találkozók kényszeres kínjaival, időveszteségével, sablonhegyeivel. Ezek szerint én valami módon rosszul szocializálódtam, amikor úgy szoktam meg, hogy a könyv és a köztem lévő kapcsolat azzal, hogy lezárva, megszűnik. "Könyv menj, éld az életed!" - én pedig másba kezdek. A könyv, a regény, az elbeszélések számomra nem gyerekeim, hanem termékek, mint a kosárfonó kosara, akinek mindig tele a feje ötlettel, hogyan legyen a következő.

GJ: Magamról tudok beszélni, és igyekszem pontosan válaszolni, mert érteni vélem kérdésedet. A könyv számomra sosem volt termék, több is, kevesebb is annál, azaz kissé értékesebb és jóval értéktelenebb. A Vadnarancsok óta nem vagyok jelen sem az irodalmi közéletben, sem a társasági életben. Egzisztenciámat függetlenítettem attól, hogy éppen közölnek avagy közölnének-e vagy sem. Nem azért írok, hogy az eredményéből megéljek, a publikáció kényszerei, az irodalmi élet elvárásai, az írói kényszercselekvések befolyásai alól igyekszem kivonni magamat. E művészemberi szabadság, a maga kockázataival együtt, amelyhez így jutottam alkotóilag is hasznos, engedi, hogy saját természetem szerint alakuljon az életem, a munkálkodásom és ne darabolódjak szét. Nem zavar persze, ha valaki a sajtó, a könyvkiadók, a ’pályatársi’ támogatások, az ösztöndíjak, az események, a megjelenések és a bér együttese által kialakított kényszerpályán mozog, stb., láttam már ízléses gúzsban táncolást is.
Természetesen, honoráriumot én is kapok, lehet, néha többet, mint más, lehet, éppen kevesebbet. De a rendszerváltás óta nem nézem meg a szerződésemben, mert megtehetem, hogy mekkora összeg üti a markomat. És van olyan is, s kérdésed erre utal, mert a barátaimhoz való tartozást azzal tudom demonstrálni, hogy a kiadójuktól nem fogadok el könyveken túl készpénzt.

OZ: Keménynek tűnik, mert akár úgy is érthetném, hogy Ady, netán Krúdy, de mondhatom Kosztolányit vagy Karinthyt, de a fél – élve maradt – Nyugat-garnitúrát, hogy "ízlésesen táncoltak gúzsba kötve". Az irodalom, az írónak lenni: gúzs. József Attila azt mondja "de énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem, s hozzám szegődik a gyalázat". A társadalmi környezet pedig megoldja a maga gúzsait. Duplán. Tehát a "függetlenített" irodalmi lét elegáns, és az "írni" maga úri passzió?

GJ: Most kapsz a képedre, várj csak. Úgyhogy jobb, ha békésebb kérdést adsz...

OZ: Van békesség, bennem csupa békesség lakoz'. Éppen most oktatott ki egyik ifjú kollegám, aki súlyosan eltévesztette magát, hogy mi az esszé, mi az irodalom, mi a politika, mert ő huszonvalahány évesen tudja. Nálam mindenképpen jobban tudja. És akkor itt egy kiegészítő békességes átvezető kérdés: mi az irodalom?

GJ: Nem érdekel az a kérdés! Valóban ilyesmit akarsz?

OZ: Persze nem, hülyeség.

GJ: Sajnálnám, ha úgy alkalmazod a kijelentésem érvényességi körét, ahogyan teszed, meglehet, magad számára akár a félreértés luxusát meg is engedheted. Azonban azt állítom: te egy konkrét, az író-újságíró szakma emancipálódásában fontos időszakot állítasz előtérbe, s mintha kevésbé látnád értékelhetőnek azt a sokféle literátorszerepet, amely, hogy több változatot ne említsek, egyikében mondjuk Catullus, a másikában Dante, a harmadikban a reneszánsz Rabelais volt, nem is szólva arról, ami Goethe, Vörösmarty, vagy a nekem oly kedves Füst Milán számára jutott, s azt sugalmazod, hogy az akkori és a jelenlegi irodalom, irodalomban élés, irodalom, mint alkotó önmegvalósulás a ’megélhetés’ szempontjából, azaz a alkotáshoz szükséges függetlenség megteremtése oldaláról azonos. Nos, így, szerintem még csak össze sem vethető.

OZ: Nem mentem vissza a reneszánszig, bár Dante (is) megérne egy kanyart, Füst Milán egy másikat. És talán nem ártana meg lejönnünk a kérdéskörről, mielőtt összekapunk. Egyetlen dolgot tettem szóvá, a pénz megléte és hiánya irodalmi kontextusban, mert számomra fontos tényező, láthatatlan mélységekig érint, és tehetetlen vagyok, és ha tehetetlen vagyok, szorongok tőle, ami ártalmas, mint tudjuk. Térjünk vissza inkább a nagy regényhez, a húsz éve készülő, most lezárt (ideiglenesen lezárt?) Tiltott Ábrázolások Könyvéhez. Miért ez a címe? Mit nevezünk a XXI. században tiltott ábrázolásnak?

GJ: A Tiltott Ábrázolások Könyve első darabja 1991-ben, első könyve pedig, könyvecske formájában 2001-ben jelent meg. A cím mindenekelőtt arra a reneszánsz pápai gyakorlatra utal, amely listával segített az egyházi alkalmazásban álló alkotók segítségére, megmondva mindazt, amit nem szabad képileg ábrázolni, de ugyanilyen listák léteztek arról is, miről nem szabad olvasni, azaz a rendszer kegyeit, juttatását, sőt, ha csupán a türelmét is élvezők számára írni, sőt gondolkodni sem volt célszerű. Efféle tiltások a zsidó és az iszlám hagyományban szintén megtalálhatók, nem csak a keresztény világ sajátossága - sőt, rátalálunk a szabályozó rendszerekre bármelyik kultúrában avagy bármilyen gondolkodási algoritmusokban. De a tiltások ott vannak az alkotókban, az életkörülményekben, az anyagi közegben is. Számomra a nyolcvanas években egzisztenciális és gondolkodási válságok sora adatott, ezek átgondolása, következményeinek írói feldolgozása kezdődött e lassú, nap mint nap feladatot adó munka során. És utoljára szembesülni kellett azzal, hogy a kritikusaim olyannyira elmélet-függőek, hogy tőlük a művek árnyalt értékelésében, s annak segítségével történő további munkámban ugyan sosem fogok segítséget kapni, s hogy írótársaim többje egyszerre csak letért a saját pályájáról. Függetlenségem a korábbiakhoz képest még nyilvánvalóbbá vált, hát vettem egy nagy lélegzetet, és amolyan mozaikkészítőként a magam kövecskéi segítségével elkezdtem egy több panelből összeálló tabló elkészítését. A végső változathoz két éve érkeztem, s akkor kerestem kiadót, s a Gondolatra úgy találtam, hogy munkakapcsolatom korábban nem volt velük.
A regény még 20. századi - de szerkezetében, hogy eltávolodott mind a volumen, mind a kódex-sajátosságok által meghatározódó regény-formától, és egyfajta hálószerkezetre hajaz vélem, az univerzum konstrukciójához közeledett, szándékom szerint már 21. századi.

OZ: Látom, Tóth László Ister kiadójánál négy kötetben egy ugyanilyen című (Tiltott Ábrázolások Könyve) regény megjelent a kilencvenes években. Mi a különbség az Ister-féle TÁK és e mostani közt?

GJ: Látszólag csupán 8 szerzői ív.  Ennyivel kevesebb a végleges formájúnak szánt regény első része, a korábbiakénál. És kevesebb, sajnos, egy térképpel is, amely azért nem készült el, mert Györgydeák György (aki az első könyvváltozathoz megrajzolta, s egykor így is jelent meg) meghalt. Eredeti terv szerint a regényolvasó, ha nem lenne kedve magától bolyongani a szöveg labirintusában, vagy ha elunta ezt a lassú, középkorias, a szöveg fölötti meditációval terhelt olvasási módot, s ha A pontból B pontba szeretne eljutni, a választható, a fragmentumok/fejezetek érintését bemutató útvonalakat egy térkép segítségével tervezhette volna meg. Ennek a szerzői támogatásnak a lehetősége, hogy grafikus kollégám meghal, Gyurival együtt elporlad.
Idők folyamán nem csupán apadt, de bővült is a regényszöveg. Leginkább a töredékességet mutattam be a lehetséges formai eljárások némelyikével, stilizáltam, s egy-két kisfejezet beiktatására is sor került. Erre a szövegváltozatra volt szükségem, mivel több év írás után elkészült az TÁK 5. része, az Anekdota, amely hamarosan napvilágra is kerül, amely ugyancsak arról beszél amiről a TÁK olvasható része, ha immár a történet, egy (vagy két, vagy három) hős, egy életsors segítségével, hogy sem saját történet, sem saját hős, sem saját élet nem lehetséges.

OZ: Amikor legutóbb (illetve egyszer összesen) Esztergomban láttalak, óriási gyűjtésben vettél részt a rózsa népi hagyományai címszó alatt. Akkor nem értettem pontosan, talán most sem, tájanként felmérted az ország rózsa-hagyományait, rózsával kapcsolatos legendáit, történeteit?

GJ: Amikor elkezdtem a Tiltott Ábrázolások Könyve és az Ezer veszprémi naplemente verseinek írását, akkor azt hittem, hogy ezer (azaz sok) nap elég lesz ahhoz is, hogy áttekintsem a rózsa kultúrtörténetét. De rosszul terveztem, a versköteten kívüli könyvek jóval több életidőt igényeltek. A rózsa harmadik kötete a napokban jelent meg, s a maradék két részéhez, az iszlám illetve a felvilágosodás növényhistóriájához, ha tudna hozzá időt teremteni bárki is, adjon, mert szükségem lenne két-három évre. Az első szövegváltozatok ugyanis készek, különböző szaklapokban napvilágra is kerültek. Hogy miért éppen a rózsa? Nagyon kevés olyan élőlény akad az európai civilizációban, amely szinte a kezdetek kezdetétől jelen volt, s továbbá minden térségének, művelődéstörténeti korszaknak szüksége mutatkozott ilyen-olyan használatára. A rózsa ezek egyike: egyszerre táplálékforrás, gyógyító szerek anyaga és szakrális eljárások része, azaz civilizációs élőlénynek tekinthető. Emiatt, hogy oly sok jelkép részévé is vált úgy az antikvitásban, mint a (nyugati és keleti) keresztény és iszlám korszakokban - úgyhogy magam megpróbálom elmondani ennek a növénynek, és a belőle táplálkozó jelképeknek a történetét, s persze rózsaszempontból az európai civilizáció hasadásai során kialakuló újabb és újabb alakzatairól is van mit szólnom.

OZ: Egyáltalán nem olvasok verseket, szerintem a vers a munka megúszásának egyik erős felekezete.

GJ: Mármint, aki verset olvas, az akarja megúszni a munkát? Vagy az, aki verset ír?

OZ: Aki írja.

GJ: Bunkó író!

OZ: Na tessék. Hát lehet veled kulturálisan diskurálni? Nem igaz, hogy nem olvasok verset. Csak nem szenvedélyem.

GJ: Akkor beszélhetünk tovább...

OZ: Volt néhány kérdésem, de egyik se jut eszembe, végigrobotoltam eddig a napot, és jól kiverted őket a fejemből.

GJ: Gondolkozz. Jöhetnek a végső, csavart kérdések.

OZ: Mondod néhány hete, hogy időről időre bepánikolsz, mostanában kiváltképp a gyorsan telő idő miatt. Úgy kell érteni, hogy öregszel?

GJ: Ezen gondolkodnom kell.

OZ: Rövid legyél, mert már most leérünk a Duna-partra, mondj valami tréfásat, mert puszta előkészítő kérdés.

GJ: Az öregedésről csak annyit, hogy néhány éve rendszeresen sportolok, mert csak így tudok megfelelő terhek alá állni. Amúgy ennek a kornak is van sok felfedezésre váró sajátossága - ebben kezdtem bele magam is, mást nem tehetek.

OZ: Azt hiszem, nekem is ideje volna megfontolnom. De. És tovább: az irodalom minden placcán szakember vagy. Szerkesztéstől az úgynevezett alkotásig. Ráadásul folyamatosan fiatalemberek közt mozogsz, tanítványaid közt. Ebből adódóan az utóbb eltelt tíz-tizenöt évben nem alakult ki körülötted valamiféle "fiatal írók köre", akik felviszik véleményezésre kezdő írásaikat, te pedig bölcsen és türelmesen terelgeted őket az irodalom hómezőin, beajánlod szerkesztő barátaidnak? Megjegyzem, ez az út egyenesen vezet az öröklétbe, mert első mesterét soha nem felejti az íróféle, így csinálta Kormos, Ördögh, előtte Gál István. A fiatalok, különösen a kezdő írónők kifejezetten fiatalítják az embert.

GJ: Természetesen évről évre érkeznek tanítványok, s köztük sok-sok nyilvánvalóan tehetséges ember is akad, de nem szeretnék se íróiskolát alapítani, sem pedig azt, hogy személyes ismeretség révén velük mentsem át magamat a jövőnek.

OZ: Mi a Rózsamonográfia zárása? És lezárható egyáltalán?

GJ: Az eddiginél még nagyobb szabadság hiányzik - amelyet már nem én adhatok meg magamnak. Néhány év, hogy csak a rózsáimmal foglalkozzak, amelyet nyilván nem lehet lezárni, csak bevégezni. S ráadás lehetne néhány vers, s talán egy esszéregény. És ami legjobban hiányzik: a délvidék, a tengerével együtt, ahol mindezekkel nap mint nap bíbelődnék.

OZ: Ok. Kösz. Délután összerakom. Most vasárnapi ebéd. Ha nem megyek, cirkusz.

GJ: Jó étvágyat!

GJ: A délutánt megvárom, aztán megyek én is a dolgomra.

OZ: Jó. Igyekszem nem ledőlni ebéd után...

**************

Az interjú első része: Tiltott Ábrázolások és Irodalom 1. http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/928)