Bodor Ádám: Körzeti megbízott - Ferdítette Bárdos József

A fiú, dr. Willendorfi Ádám, negyvenhárom felett, tengerszint alatt, lyukas zsebbel, reggel óta üldögélt a madárfészekben, és távcsővel vizslatta a távolt. Egyszerű, tengerészkék menyasszonyi ruha, barna fátyol, hozzá keménylap, meg valami tűsarkú csizma baracklila műgumiból. Hajtókáján zöld galandféreg, hadd illatozzék. Haját fodrozta a szél. Az itt mindig fodroz. Még a kopaszokat is.

BODOR ÁDÁM

KÖRZETI MEGBÍZOTT

[Ádám csutkája]

A fiú, dr. Willendorfi Ádám, negyvenhárom felett, tengerszint alatt, lyukas zsebbel, reggel óta üldögélt a madárfészekben, és távcsővel vizslatta a távolt. Egyszerű, tengerészkék menyasszonyi ruha, barna fátyol, hozzá keménylap, meg valami tűsarkú csizma baracklila műgumiból. Hajtókáján zöld galandféreg, hadd illatozzék. Haját fodrozta a szél. Az itt mindig fodroz. Még a kopaszokat is.
A fiú nézte a hegyeket. „Hegyek”,gondolta. És tényleg. Egészen olyanok, mint odaát. „Azok nagyobbak”, gondolta.
Valamikor dél felé elrepült mellette egy szarka. „Undorító. Minek az ilyet becézni?” Aztán jött néhány üres sörösüveg. Valami öt vagy kilenc. Megszólították. „Nem jössz velünk? Irány az üvegvisszaváltó. Összejön még egy korsónyi.”
A fiú, dr. Willendorfí Wénhús hallgatott. Bal lábával megvakarta az orrát. Épp csak annyira, azok lássák, most nincs kedve. Csak egykedve van. Dögivel.
Beborult. Egy autó az árokba.
„Honnan ismer az elbeszélő?”
Rosszat sejtett.
„Ez tudja a nevem. Fel fog jelenteni.”
Fölötte elzúgott egy helikopter. „Estére megtudjuk”, gondolta a fiú egy újabb idézőjelpár belsejében. Ezekért az idézőjelekért tisztelte mindenki. Érezték benne a szellemi függetlenséget. Ő olyan, hogy már az ábécét is visszafelé tanulta meg. „Nem fog megalkudni. Mindig az ilyen kis kiegyezésekkel kezdődik. Ma egy gondolatjel, holnap már koronázás!”, mondta egyszer, amikor kérdezték. Most vallotta volna be, hogy hiányzott a gondolatjel az írógépéről?
Becsapódott mellette egy interkontinentális ballisztikus rakéta. Mindent letarolt. Fákat, bokrokat, sört, bort, macskát. Csak a fészek ingott tovább a levegőben. A fiú nem félt. Tudta, róla szól a novella. Amíg az kitart, neki se eshet baja. Elővette az uzsonnát. Ez mindig kéznél volt, ahogy faluhelyt szokás. Kis lazac, kaviár, valami pezsgő szalvétába kötözve. Száraz, mint a stílusa. Újabb rakéták csapódtak be. Újabb bombák. „Na bumm”, gondolta dr. Willendorfi Ádám. „Valami szín kellene ide. Egy oroszlán?” A távolba nézett, mint egy távolba néző. „Az jó sárga”, gondolta később.

[A vadkan]

Eszébe jutott Borcan ezredes, a nagy kan. A vadkantinos mesélte később, hogy az ilyen medvészek ritkán élik meg a kétszáz esztendőt. Meglátják a csonttollút és végük. A szemfülesebbje egyszerűen leköpné az ilyen madarakat, de mi van azzal, aki elvesztette a fülét és a szemét? „Az már nem lehet se szemes, se füles”, gondolta a fiú. „Legföljebb valami bagoly.”
Akkoriban éppen Elvira Spuridon csapta nekem a szelet: rájöttem ugyanis, hogy szélben jobban nőnek a kövi balajkák. Be kell vallanom, Elvira nagyon jó volt szélcsapónak. Csak bejött a raktárba, és rögtön elkezdte csapni.
Néha nálam hagyta a fél lábát, ha kellett, szorongattam. Zömök kicsi lábfeje a nyári szénatakarások után mindig barna volt, mert nem szeretett lábat mosni. Illatosan borult rá az erek lila hálója. Talpa, mint aki mindig lábujjhegyen jár, majdnem rózsaszín volt, kicsit nyirkos, puha és egészen olyan, mint egy talp. Bár néha inkább, mint valami bal hátsó.
Nekem nagyon jól ment az üzlet. Időnként a lengyelek is átjöttek, ilyenkor térfelet cseréltünk, és középkezdés. Spulni Spuridon, a körzeti megbízott segédje mindent sejtett. Ha tudtam volna, hogy ő Elvira férje, minden másképp lett volna.
De akkor jött ez a tunguz nátha. Becsapódott, mint valami becsapódó meteorit. Az ember egyszer csak le akarja köpni, a haver nincs is messze, legföljebb ha két méter. És tessék: nem tudja eltalálni. „Valami célzóvíz segítene”, üzente Borcan ezredes, aki akkor már nem élt. Elvitték a csontot a tollából. Csomagostól. Viszont nem érezte a lábszagot.

[Madva Cirfandli igazsága]

Amikor nyolc és fél év, tizenhárom hónap és negyvenkét nap múlva újra betértem a madárfészekbe, hiába kerestem a toronyórát. A lánc se volt meg. Pedig Madva Cirfandli százados valamikor olyan nagyra volt vele.
– Tudja maga? – kérdezte egyszer. Mert újabban számítógépen írt, és megtalálta a gondolatjelet. Valami Alt 92, vagy mi. És igaza volt. Tudtam. Amikor felkötöttem a dögcédulákat a halottakra, még nem. De aztán odaát, a görög tengerparton. Könnyű volt rájönni.
– Nem tudom – felelte a fiú, dr. Willendorfi Arisztíd. Nem akarta, hogy Madva Cirdfandli beletöltse magát a titkaival. Mint a szovjet elvtársaknak. Az sose jó.
Mentünk szembe a nagy heggyel, a Szent Gellérttel. Hordók gurultak az oldalán, fenyvesek magasodtak. A kora reggeli fényben az ájtatos tátikák halk zsongása békés fénybe borította a vasalódeszkát. Az is sárga volt.
Vittük az életmentő pálinkát. Elöl Madva kisasszony, hátul én. Köztünk a medve és az oroszlán. Tartottam tőlük. Különösen a kisasszonytól. Akkor múlt kilencvennégy. Ebben a korban nagyon veszélyesek a nők, főleg ha megszólal bennük a meztelen igazság.
– Nehogy azt higgye! – mondta Madva Cirfandli, amikor befordultunk a hangos hullákkal teli utcába.
– Eszembe se jutott – mondta a fiú.
– Hát épp ez a baj – mondta a százados kisasszony. – Mit képzel, lehet ezt csak úgy? Vegye tudomásul, hogy előre meg volt beszélve.
A fiú, dr. Willendorfi Ádám, kezében a pálinkával töltött borosüveggel és egy könnyed mozdulattal kilépett a történetből. Nem maradt más, csak az olvasó, aki már azt sem tudta, fiú-e vagy lány. „Mégis jobb a funkcionális analfabétáknak”, gondolta végül. „Azok nem találkoznak ilyen körzeti megbízottakkal.”

Bodor Ádám magyarhangja: Bárdos József