Ökölbe szorította kezét. E pillanatban nem csupán kívánta, látta is már lelki szemei előtt a szabadságot. Körülírhatatlanul és mégis élesebben, határozottabban, mint ahogy a telep szélén labdázás közben maga elé képzelte.

Imába foglalják neved

Ő tesz a legtöbbet értünk, hallotta osztálytársaitól, amikor még volt oktatás az iskolában. Ugyancsak ezt hallotta másoktól. Nem Szalim a vezér, mondta számtalanszor a bátyja is, de ő is nagy ember. A legnagyobbak közül való.
A fiú most itt ült a nagy ember előtt és hallgatta.
– A szabadság áldozatokat követel, és nekünk mindenkinél nagyobb áldozatot kell hozni érte. Nem azért, mert mi több szabadságot akarunk másoknál, hanem azért, mert a mi erőforrásaink szűkösek. Nagyon kevés áll a rendelkezésünkre. Az ellenségnek tankjai vannak, repülői, modern arzenálja, de az igazi, a leghatékonyabb eszköz mégis a mienk. A töretlen akarat, az elszántság, az áldozatkészség a mi fegyverünk. Azt pedig nem lehet legyőzni semmivel. Érted, fiam? Semmivel. Az ellenségeinknek bőséges a fegyvertáruk, az igazi hit azonban hiányzik belőle. Ezt ők is érzik és ezért félnek tőlünk. Szegények vagyunk, minket senki sem támogat. Mégsem kételkedhetünk a végső győzelemben. Ha nem ma, ha nem holnap, akkor holnapután vagy egy év múlva ránk fog virradni a szabadság napja.
– Igen – gondolta a fiú –, el fog jönni a szabadság áhított órája.
Ökölbe szorította kezét. E pillanatban nem csupán kívánta, látta is már lelki szemei előtt a szabadságot. Körülírhatatlanul és mégis élesebben, határozottabban, mint ahogy a telep szélén labdázás közben maga elé képzelte.
A fiú tizennégy éves volt, soha életében nem hagyta el a telepet. De valahányszor lakóterületük határán, a gazzal benőtt üres telken labdázott barátaival, és a labda elgurult, néhány percnyi szünet állt be a játékba, elnézett a távolba, ahol tudomása szerint a szabadság földje terült el. Az a föld, amely az övék, s amit most mások bitorolnak. Azok, akik helyette is élvezhetik a szabadságot.
Felnézett a nagy emberre.
Ó, mennyi mindent hallott már róla! És hányféleképpen! Suttogva a szobájuk sarkában, tisztelettel és csodálattal kiejtve nevét. Vagy hangosan skandálva tüntetéseken, féktelen hévvel követelve megjelenését. Hiszen őt várták mindig, akár a messiást. Igaz, nem ő volt a vezér. A Vezért csak kevesek és ritkán láthatták, neki állandóan rejtőzködnie kellett, az ellenség mindenütt vadászott rá. Szalimnak is mindig a nyomában voltak, ámde ő ügyesen kijátszotta üldözőit, s mindig előkerült, ha szükség volt rá. Senki sem tudta, hogyan csinálja. A Vezér volt a vezér, de Szalim volt a félelmet nem ismerő, mindenütt jelenlevő, látható hős.
Szalim, aki most itt ült vele szemben és őhozzá intézte szavait.
– Kevesen vagyunk – mondta Szalim halkan. A fiúnak előre kellett hajolni, hogy tisztán értse a szavait. – Kevesen vagyunk, mégis félnek tőlünk. És tudod miért, fiam?
    A fiú csak sejtette.
Mert mi bátrak vagyunk és hittel harcolunk. Hősök vagyunk, ahogy apáink apja is az volt. Legyőzhetetlenek.
    Szalim a szakállát simogatta, szomorú tekintettel nézett a fiúra.
– Azért, mert egy pillanatig sem hagyjuk szűnni rettegésüket. Nem engedjük, hogy a félelem, akárcsak egy szemvillanásnyi időre is feloldódjon bennük. Mi vagyunk az elnyomottak, mi vagyunk a megalázottak, de ők az űzött vadak. Akiknek nincs, nem lehet egy percnyi nyugtuk sem. Sohasem tudják mikor, hol és hogyan csapunk le rájuk. Vásárlás közepette a bazárban, éjszaka álmukban, egy temetésen vagy amikor éppen mulatoznak. Állandóan és szünet nélkül érezniök kell a veszélyt. Ez őrli fel az ellenállásukat, ez töri meg az erejüket.
    A fiú megfeszítette izmait, hatalmába kerítette a tettvágy.
    – Most, fiam, te fogod mérni rájuk a csapást. Az ellenség falán te fogod ütni azt a rést, ami megnyitja a szabadsághoz vezető utat. Ma, e szent napon, te leszel népünk kiméletlenül lesújtó ökle. Fel vagy rá készülve?
    – Igen, Szalim – mondta a fiú. Szemében csillogott az elszántság. Felemelkedett a székről, ugrásra, csapásra készen.
    – Nem félsz?
    A fiú összeszorította száját, fejének bólintásával jelezte, hogy nem.
    – Nem is szabad – mondta Szalim. – Ha mégis elfog a félelem, gondolj arra, hogy te már ma a határtalan szabadság birodalmába léphetsz. Oda, ahol mindenki egyenlő, ahol mennyei béke és szeretet várja a hősöket. És gondolj arra, hogy imába fogják foglalni a neved. Hozzád fohászkodnak majd a gyermekeiket féltő anyák, a harcba induló férfiak. Te fogod odafentről vigyázni őket.
    A fiú ismét bólintott, hogy megértette. Kihúzta magát, arcát elöntötte a kiválasztottak büszkeségének pírja.
    – Akkor induljunk – mondta Szalim.
    Átkarolta a fiú vállát, s úgy kísérte őt a másik helységbe, ahogy apák szokták fiaikat kísérni az esküvőjükre. Egyszersmind szomorúan és elégedetten.
    A másik szobában ketten vették kezelésbe a fiút. Derekára csatolták a széles övre szerelt robbanóanyagot, majd egy lenge, sűrűszövésű és hosszú kabátot adtak rá, amely hatékonyan és átláthatatlanul takarta az övet. Tavasz volt, sokan jártak hasonló kabátban. Az egyik férfi a kabát zsebére vágott lyukon óvatosan áthúzta az övhöz csatlakozó zsinórt.
    – Ne feledd, oda menj, ahol a legtöbben vannak – figyelmeztette Szalim. – Ahol a legtöbb nő van a gyerekeikkel. A zsinór egyetlen erőteljes rántásával végzel velük.
    A fiút egy mellékúton vitték ki a telepről. Egy zárt és forgalmas bevásárlóközponthoz kísérték
A bejáratnál kezet fogott a kísérőivel. A kézfogásban érezte a biztatást.
    Aztán elvegyült az emberáradatban, s közben szakadatlanul figyelt. A megfelelő helyet kereste. Végül egy játékbolt előtt találta meg, ahol valamiféle kiárusítást tartottak. Sorban álltak az emberek, többnyire asszonyok a körülöttük virgonckodó gyermekeikkel.
    A fiú befurakodott a sorba.
Egy tekintélyt parancsoló, határozott hangú idősebb úr rászólt, rendre akarta utasítani.
A fiú felnézett az idősebb úrra, angyali, ártatlan arccal. Csak a szemében fénylett határtalan gyűlölet.
    Benyúlt a zsebébe, és megrántotta a zsinórt.
    Nem hallotta a robbanást, nem érzett fájdalmat.
    Nem hallotta a jajveszékelést, a gyötrelmes sírást, nem hallotta az átkokat.
    És nem hallotta az imát sem, amit az anyja rebegett el érte.