Díva Budán - Találkozás Palya Beával
Budán, a Duna parton, egy kávéház teraszán várok Magyarország dívájára, a hölgyre, akinek hangja olyan, mint az angyalok csengettyűi, akinek szemei olyanok, mint smaragdok a messzi Keletről, s aki néhány hónapja a Carnegie Hallban énekelt. Előbb érkezik a szél, mintha a tenger, vagy az óceán felől jönne, nem is a Dunáról fújna felém, aztán megérkezik ő is: Palya Bea, és beszélgetni kezdünk. Közben, mintha hárman lennénk: a tengeri szél, az énekes, és én. Mindhárman hallhatóak vagyunk a hangfelvételen, amit közben készítettem, mégis – mivel nemcsak a szél, hanem Palya Bea is énekelt – úgy döntöttem, hogy felrakom a felvételt, mert akinek van füle hallja.
Hogymiről is beszélgettünk mi hárman?
Díva Budán
(Fotó: wst)
Találkozás Palya Beával
Nem csak arról, hogy "mindenkinek van egy álma, s van ki énekli, van ki megírja cikkben." Hanem arról is, hogy milyen volt Amerika, New York, utána pedig a Csendes Óceán. Arról, hogy Palya Bea életében két fontos határkő van mindig: az új album létrehozása és elkészülte, és elutazni a tengerre.
Adria, Atlanti- és Csendes-óceán, mindegyikről úgy beszélt, mintha ott üldögélnénk a partján, mintha a szél, amely a Dunáról fújt felénk, egyenest a héttenger szele volna. S a díva, éppen úgy hullámzik, remeg, bukik alá a mélybe, s emelkedik, mintha a játékos tengeri szellők valamelyike volna.
Elképzelem a régi hajósokat, az öreg Európa és az Új Világ között, akiknek vitorláiból gonosz álmok hátán érkező sellők kilopták a szelet, s akkor egy dal ölelésében megérkezik mégis az életet, a további utazást meghozó lágy, játékos, de erős szellő. Ilyen Palya Bea, ilyen új erőt adó, új lendületet nyújtó díva, akinek a haja, szép hosszú barna haja gesztenyevirágokkal volt teliszórva midőn megérkezett a kávéház teraszára.
"Ezzel vidítottam fel magam" – mond a díva, s rögtön belekezdünk, a magnó még nincs bekapcsolva, s olyan mintha egy nagyon rég megkezdett beszélgetést
folytatnánk, mintha sosem is hagytuk volna abba.
Palya Bea nem csak magáról, hanem alteregóiról is beszél, a nőkről, a szülésről, a női összefogás fontosságáról, a családról, a falujáról, mindezek kiemelkedő fontosságáról, korábbi lemezeiről, munkatársairól, s legújabb lemezéről, az Egyszálénekről, melynek bemutatója hamarosan lesz (Új Színház, 2009. május 17. vasárnap, este 8 óra). A díva, aki arról beszél, hogy úgymond "nem trendi" amit csinál, valamiért mégis szeretik, és hogy ez neki nagyon nagy csoda és igen jó élmény. Miközben kint ülünk – a teraszon –, kalapot akar nekünk eladni egy öregember, aztán csak mosolyogva tovább ment, midőn Bea mondta, hogy nem állna néki jól. A pincérlány nagy habos kávét hoz most neki, és sűrű áfonyalét, majd két arra járó hölgy ránk köszön, magas sarkú cipellőben budai delnő kopog el, delet harangoznak a közeli templomban, s a héttengerek szele újra és újra belemarkol hajába, hangját szerteszórja. Mindez hallható a felvételen, s nem akartam kivágni, vagy megszerkeszteni. Ez az alig háromnegyedóra, így ahogy van, talán elárul valami nagyon fontosat egy kis hölgyről, aki nagy díva lett, de mégis megmaradt őszintének, tisztának, lendületesnek, bohónak, és sugárzóan szépnek. Miközben énekel, a haját úgy hordja a szél, hogy a gesztenyevirágok szerteszállnak Budán, mind-mind egy kis boldogság-szikra, átviszi a folyó felett, át a pesti körutak, utcácskák felett, van, mi itt marad, van, mi kiröppen messzi vidékekre. Van abból a boldogság-gesztenyevirágból, mi itthon marad a rőt Kárpátok alatt, s van bőven, mi szerteszáll a Bolygón. Az, ami itt marad, az Bea magyar éneke, amely mind a miénk, legigazabb nemzeti kincsünk, mert egyszerre huncut és csillogó, egyszerre mélyen megrendítő és gyermekien tiszta. Ha nekünk lenne kincsestárunk, s kinyitnánk ajtaját, akkor ott nem földi aranyat lelnénk – ebben alighanem egyetértünk –, hanem verseket, festményeket, és dalokat, s midőn a nagy páncélajtó csak résnyire megnyílna, elsőként a díva hangja szaladna szerte a világban, hirdetve hazánk felmérhetetlen gazdagságát szellemi és talán lelki javakban. Ezeket a javakat meg kell becsülni, értékelni, szeretni, odafigyelni reájuk. Éppen ezért fontos Palya Bea munkája, mint amikor Weöres Sándor Psychéjét énekelte el. Ő úgy mondja, hogy a "kapcsolódás" fontos, én ezt már segítségnek értelmezem, de tulajdonképpen mindegy is, hiszen mindenkinek lehet álma, van, aki énekli, van, aki cikkben-költeményben-novellában írja meg. S vannak, tudom, hogy vannak, akik ezekhez az énekekhez és írásokhoz úgy tudnak "kapcsolódni", hogy örülnek, hogy értik, hogy felemeli őket. Nékik főleg, de azoknak is, akik nem gondolnák, hogy ilyenek, ajánlom Palya Bea új és régi albumait, koncertjeit, héttengerek szeléhez hasonlatos hangját.
Ott ültünk Budán, a Duna parton, Magyarország dívájával, akinek hangja olyan, mint héttengerek szelének zúgása, akinek szemei olyanok, mint téli éjszakában a fekete macskáké, s aki néhány nap múlva újra Budapesten fog énekelni. A szél lassan alábbhagy, mintha a tenger, vagy az óceán kiengesztelődne a Dunának hullámzására, mely tovaadja énekét Palya Beának. A beszélgetés véget ér, előbb a szél hallgat el, aztán én indulok Pestre – hazafelé. A felvételen itthon elébb mérgelődök, majd mégis úgy döntök, érdemes közzétenni, mert minden hallható rajta. Ha tehát van kedvük csatlakozni, s megbocsátják nékem e felvétel kávéházi hangulatát, tessék, jöjjenek és hallgassák meg, mit duruzsol a csak kezdetben erős szél, miről beszél és énekel Palya Bea Budapesten.
Weiner Sennyey Tibor
Beszélgetés Palya Beával:
Palya Bea énekel:
