A gazdasági és társadalmi folyamatokra nem annyira koncentráltam, azok különben is inkább utózöngék voltak: engem a járvány lélektani és szociálpszichológiai hatása érdekelt. Ahogy a fenyegető kór egyszeriben mindenkit szembesít a saját életével, annak esendőségével, és azzal, hogy valójában egy hajszálon függünk mindannyian, még akkor is, ha azt hisszük, hogy mi uraljuk a dolgokat, és mi diktáljuk az iramot. Érdekes volt utánaolvasni és megírni, hogyan reagáltak erre akkor az emberek – és minden bizonnyal ugyanígy reagálnának most is.

Haláldekameron és ts-i

Könyvhétre jelenik meg Benedek Szabolcs Haládekameron című fertőzésregénye. A regényről, és az író lét jelenéról, valóságairól beszélgettünk a szerzővel.  

Onagy Zoltán: Láthatóan rengeteget dolgozol. Csak az utolsó hónapokat nézve: novellák, elbeszélések az Élet és Irodalomban, a Műútban, a Palócföldben, az Esőben, napilapokban is látlak, a tavalyi publikációs listád is terjedelmes, hogyan hát, hogy az idén nem állítottál össze kötetet? Valami nagy dobásra készülsz? Ezer oldalas nagyregény? Azt mondják a hozzáértők, a folyamatos írói jelenlétet évente könyvvel kell megerősíteni.

Benedek Szabolcs: Ugyanezt a folyamatos írói jelenlétet mások grafomániának tartják. Én is kaptam már fejcsóváló megjegyzéseket, hogy minek ennyit írni… Pedig időben nem írok sokat. Naponta kb. egy-másfél órát hajnalonként. Aztán fölébred a család, én pedig a munkahelyemre. Ezeroldalas nagyregényre nemigen gondoltam. Egyelőre legalábbis nem. Annál sokkal türelmetlenebb vagyok, hogy nagyon nagy terjedelemben írjak. Volt már, amit olyannak terveztem, de aztán kiderült, hogy a 200–250 oldal az én világom. Különben lesz könyvem az idén.  Haláldekameron lesz a címe, és a Pont Kiadó adja ki a könyvhétre. Épp mostanság döbbentem rá a hátborzongató aktualitásra – az 1347-51-es nagy járványról szól, amit pestisjárványnak szokás nevezni, de ma már egyre többen úgy gondolják, hogy nem a pestis, hanem inkább egy ismeretlen vírus okozta. A könyv műfaját már nehezebb meghatározni. Mondjuk úgy, hogy történetekből áll össze egésszé. Több, mint novelláskötet, mivel a novellák összefüggnek, egymásba kapcsolódnak; de lehet, hogy lesznek, akik a jellemzőit kevesebbnek tartják a regény kritériumainál, ugyanis klasszikus főhős például nincsen. Azaz főhős, jobban mondva a főszereplő maga a betegség, a kór, a járvány, ami a mongol uralom alá tartozó Kínából a Krím és a Közel-Kelet érintésével az Itáliai-félszigeten keresztül eljutott Európába, megölte a lakosságának felét-harmadát, és máig élő hatásai vannak. A regényeknél oly fontos epikai ívet a járvány útja, terjedése rajzolja ki, illetőleg az, ahogy a történetek szereplői, és rajtuk keresztül az olvasó is egyre többet megtud róla.

OZ: Regényeid legfőbb jellemzője a jelenbe oltott történelem, a rövidprózák viszont szinte kizárólag a mindennapok kisemberét láttatják. A prózád prioritása amúgy a mese, a feszes történetek. Aki Benedek Szabolcsot olvas, véletlenül sem alszik bele a kötetedbe. Hogyan ítéled meg, változni látszik a szövegirodalom és a történetalapú irodalom közti véres, pénzre menő verseny állása?

BSz: Hízelgő és megtisztelő, amit a bele nem alvásról írsz, én ugyanakkor korántsem vagyok olyan nagyon megelégedve minden dolgommal… Nem is szoktam visszaolvasni saját magamat, mert azonnal észreveszem a hibákat. Igen, már a kezdet kezdetén a történetek foglalkoztattak. Akkor jelentek meg az első írásaim, amikor még javában dívott az, amit szövegirodalomnak szoktak nevezni, viszont már akkor is voltak, akiknél lehetett érezni azt, hogy ezt a kettőt lehet ötvözni, szimbiózist létrehozni. Azóta szerintem ez még szerencsésebben változott. A szövegirodalom szépen beleépült a történetiségbe. Én ezt nem versenynek látom, hanem fejlődési ívnek. A szövegirodalom akként hatott a történet alapú irodalomra, hogy igényessé formálta annak nyelvezetét, jelezvén, hogy a nyelv is közvetítő és formáló tényező az irodalomban. Ugyanakkor – s ez is kiderült az 1990-es évek óta – önmagában nem elegendő.

OZ: Életrajzodból idézek fél mondatot: „1996-ban diplomát szereztem a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem Társadalomtudományi Karán, politikatudomány szakirányon. 1996 ősze óta köztisztviselőként keresem a kenyerem.” Ezek szerint minden nap bemész a hivatalba? Ezek szerint valójában politológus volnál? Netán politikus? Szerencsés, kifizetődő választás ez, hogy prózát írsz, ahelyett, hogy a szakmádnak megfelelően a politika környékén keresnél helyet magadnak? Úgy tűnik, mintha a magyar elitet – a politikusokra gondolok – enyhe szellőként sem érinti a válság.

BSz: Közgazdász diplomám van, politikatudományi szakirányi végzettséggel. De soha nem foglalkoztam politikával. Hivatalnok vagyok reggel nyolctól délután fél ötig. S nem is akarnék még „amatőr” szinten se foglalkozni politikával. Szerintem az az egészséges társadalom és fejlett demokrácia, ahol nem jelent napi témát az, hogy most éppen ki van hatalmon, és milyen aktuális szelek fújnak. Kicsit szerintem túl van ez nálunk spirázva mind a politika, mind az úgynevezett közvélemény oldaláról. Nem kéne ezen ennyit rágódni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a közügyek nem volnának fontosak, dehogy is, hanem azt, hogy a közügyeknek nem pártkérdésekről és preferenciákról kellene szólniuk. Szerintem ez nálunk valahol nagyon félrecsúszott, hogy állandóan arról beszélünk, hogy ez a politikus így, az a párt amúgy… Nem kéne ezeknek ennyire, a hétköznapi életünket is befolyásoló kérdéseknek lenniük. Legalábbis egy felnőtt, egészséges társadalomban nem.
 

OZ: Fantasztikus dolgokat olvasok novellásköteted, a Kommunikációs zavar ajánlójában. Azt írja Papp Sándor Zsigmond: "Íme a bizonyíték, hogy a divatáramlatokon kívül is lehet jól írni. Sőt, ott lehet csak igazán" De látok Márton Lászlót, Garaczi Lászlót is. Arra kérnélek, segítendő az olvasókat, akik nem fedeztek fel maguknak, nem vagy fönt a személyes kedvenclistájukon, fogalmazz egy-egy ajánló mondatot a 12 év alatt megjelent Benedek Szabolcs-kötetekről, úgy, mintha nem te volnál, aki mondja.

BSz: Jó, a játék kedvéért próbáljuk meg…
A nagy degeneráció (regény, Seneca, 1997): Hogy is mondaná Pelikán József gátőr? Kicsit kócos, kicsit naiv, kicsit esetlen, de a miénk…

Berényi szerelme (novellák, Seneca, 1999): Ezek a „brutál korszakom” termékei. Amikor ezeket írtam, nemigen találtam a helyemet, és haragudtam sok mindenre. Meg is látszik benne. Megmondom őszintén, vannak benne olyan novellák, amiket ma már kimondottan szégyellek.

Mathias Rex (regény, Filum, 2000) : Az ötlet jó, de tíz év távlatából visszanézve helyenként kicsit otromba és sarkos lett, legalábbis a reakciókból ezt szűrtem le – volt, aki imádta, de olyan is volt, aki szimplán lehazaárulózott miatta. Ma már ezt is jóval szelídebben írnám meg.

Báthory Zsigmond (regény, Kávé kiadó, 2002): Az ötletet itt is jónak érzem, a kidolgozást már sokkal kevésbé. Nem tudom, elő kéne venni, már alig emlékszem rá, milyen is… Bennem se hagyott mély nyomot, másokban se.

Így élt John Lennon (novellák, Dekameron, 2002): Bizonyos mértékben hasonló a Mathias-féle fiktív életrajzhoz. Főleg abban, hogy sokan ezt is komolyan vették, pedig ebben is ott vannak a jelek, hogy csak játék.

Parázsvölgy (regény, Pont Kiadó, 2005): Ezt érzem az első igazi regényemnek, amiben tényleg az van, amit bele akartam írni, és tényleg olyan, amilyennek szerettem volna.

Kommunikációs zavar (novellák, Pont Kiadó, 2006): Ebben már jóval szelídebb és talán kicsit érettebb és bölcsebb novellák vannak, mint a Berényiben.

Rózsakereszt (Pont Kiadó, 2007): Számomra nagyon fontos, sajnálom, hogy többen félreértették, nem értették, ifjúsági regénynek stb. nevezték, ami persze az én hibám is. Annak viszont örültem, hogy másvalaki e regény kapcsán Szerb Antal legjobb tanítványának nevezett.

Budapest vőlegényei (Pont Kiadó 2008): Hasonlóan a Parázsvölgyhöz, ez is olyan lett, amilyennek szerettem volna. Családregény és várostörténet egyben. Kicsit fellengzősen mondva: a történelmi regény határainak feszegetése.

OZ: A „ifjúsági regény” definició közel sem ennyire degradáló. Máig elképedve emlékszem rá, hogy Fekete István fia hosszú harcot vívott Kanadából a szakmával, hogy ne merjék az író műveit ifjúsági regénynek. Érhetetlen. Írj csak egy olyan ifjúsági regényt, mint a Tüskevár. Vagy olyat, mint az Egri csillagok. Mi irritál ennyire a keresztségben, miért hiba, félreértés, ha afelé hajol?

BSz: Természetesen nem a címke zavar, illetve nem zavarna, ha tényleg ifjúsági regénynek szántam volna a Rózsakeresztet, hiszen az egy fontos műfaj. De nem ifjúsági regénynek készült, mint ahogy nem is az, hanem egy kicsit ezoterikus, kicsit misztikus regény sok kalanddal, félig-meddig tudatosan Szerb Antalra és Umberto Ecóra hajazva. Azért, mert valami háromszáz évvel ezelőtt játszódik, kalandos, van benne rejtély, és némi tanulsága is lehet, az még nem föltétlen ifjúsági regény. Ez felületes címkézés szerintem. Én azt reméltem, hogy annak a regénynek olyan tartalma és mondanivalója van, ami kirajzolódik a kalandok mögül. Persze, az már az én fogyatékosságom, ha ez nem egyértelmű – ugyanakkor volt olyan kritika is, amelyik megértette. Az irodalom kettős játék. Ha a befogadó és az alkotó szándékai nem találkoznak, akkor ott van valahol gubanc. Ezek szerint ez esetben nálam is voltak. Ettől függetlenül én szeretem ezt a regényt és fontosnak érzem a magam szempontjából. (http://mek.oszk.hu/06200/06286/).

OZ: Nem láttam az emlegetett kritikát, mégis, hiszed, nem hiszed, éppen Szerb Antal (akinek éppen születésnapja van ma, az elmúlt napokban lehalásztam régen látott munkáit) két könyvére is gondoltam egyszerre, amikor valamiféle íróelődöt kerestem melléd, hogy elképzeljem merre tovább. A két regény A Pendragon legenda és A királylány nyakéke. Szerb hasonló módon lazán, kevés fenntartással bánik a történelemmel, lubickol benne. Tudatos választás, véletlen választás vagy egyáltalán nem választás, puszta létezés, az érdeklődési kör azonossága? Mert ugye nem csak a regények, hanem ugyanúgy, mint Szerb, aki feledhetetlen olasz esszé-bédekkert írt, te is dolgoztál (dolgozol?) a műfajban.

BSz: Semmi tudatos nincs benne. Egészen véletlenül és utólag fedeztem föl afféle elődképemnek Szerb Antalt, és nagyon megtisztelő, ha másnak is ő jut rólam az eszébe. A történelmi érdeklődés nálam nagyon régi keletű, és valahogy úgy adódott, hogy a regény az számomra valamilyen szinten egyből történelmi síkon mozog. A novelláim ugyanakkor mind mai helyszínekkel és szereplőkkel íródnak, nyilván azért is, mert egy novella terjedelme nem elegendő egy történelmi világ létrehozására, másrészt azért is, mert így ki tudom úgymond élni a máról szóló hajlamaimat is… Útikönyv? Igen, sok-sok éve írtam egyet Isztambulról, de az csak egy rövid kitérő volt. Már el is felejtettem.

OZ: Hogyan jutott eszedbe éppen egy világverő járványt főszereplővé tenni? A dolog nagyon izgalmasnak tűnik, különösen, ha közgazdászként a gazdaságpolitikai egész totális változását, a hatalmi viszonyok átrendeződését, a jobbágyhiány keltette munkaerőrés különös, évszázadokra nyúló hatását vizsgáljuk. Miből dolgoztál? Nyilván nem szájhagyományra épül a regény.

BSz: Az ötlet nálam mindig hirtelen és nagyon banális dolgokból pattant ki. Ez pl. úgy, hogy olvastam egy könyvet a halálról, és abban volt egy fél oldal erről a járványról, ami megfogott. Elkezdtem utánaolvasni. Magyar nyelvem alig találtam valamit, úgyhogy külföldi szakirodalomban kutakodtam. A gazdasági és társadalmi folyamatokra nem annyira koncentráltam, azok különben is inkább utózöngék voltak: engem a járvány lélektani és szociálpszichológiai hatása érdekelt. Ahogy a fenyegető kór egyszeriben mindenkit szembesít a saját életével, annak esendőségével, és azzal, hogy valójában egy hajszálon függünk mindannyian, még akkor is, ha azt hisszük, hogy mi uraljuk a dolgokat, és mi diktáljuk az iramot. Érdekes volt utánaolvasni és megírni, hogyan reagáltak erre akkor az emberek – és minden bizonnyal ugyanígy reagálnának most is. Volt, aki a misztériumokba, volt, aki orgiákba, volt, aki letargiába menekült, és volt, aki azonnal ellenséget keresett, és rá fogott mindent. Ezeket próbáltam megírni. Meg azt is, hogy miután a járvány elvonul (mert egyszer minden járvány véget ér), a sokkból föltápászkodva tulajdonképpen lélektani értelemben kezdődik és folytatódik minden ugyanúgy. A következő csapásig. Az ember évezredek óta ugyanolyan, csak hiszi, hogy változik. A történelem egy nagy körforgás.

OZ: A Haláldekameronon ezek szerint túl vagy. Most következnek az íróolvasók. Szusszantasz, írod a novellákat, kelsz hajnalonta, bejársz a munkehelyedre, mi a következő nagyobb falat? Mi a terv? Mi ez a meglebegtetett Tanácsköztársaság?

BSz: A kilencvenedik évforduló kapcsán elkezdtem kicsit utánaolvasni az 1919-es eseményeknek. Különösen az érdekelt, hogy miként tudta egy kicsi, zavaros, de valamiért mégis erős csoport akkor magához ragadni a hatalmat. Nem az ideológiák érdekeltek, hanem a mögöttük és körötte lévő emberek. Persze, nagyon fontos olvasmányélmény volt ehhez például Lukács Györgynek az 1918 végén íródott és a bolsevizmusról mint erkölcsi dilemmáról szóló esszéje. Szóval, most ezen dolgozom. Kicsit rázós, kicsit jégre menős téma, ugyanakkor nem tudok róla, hogy mostanság bárki is feldolgozta volna szépirodalmi témaként az 1919-es eseményeket. Próbálom elkerülni az értékelés csapdáját és bizonyos kényszerű ítéleteket. A cselekmények és a mögöttük lévő emberi mozgatórugók érdekelnek.

Kapcsolódó: Részlet a regényből - http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2025

Benedek Szabolcs Budapesten született 1973. március 18-án.

1996-ban szerzett diplomát a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem Társadalomtudományi Karán, politikatudomány szakirányon.

1996 ősze óta köztisztviselő.
1994 novemberétől folyamatosan publikál különféle lapokban, folyóiratokban.

1998-tól a Népszabadságban és a Magyar Hírlapban, később a Népszabadságra és a Népszava rendszeres tárcaírója.
1999 és 2001 közt az Eső című szolnoki folyóirat szerkesztője, 2009 januárjától újra szerkeszti a folyóiratot.

 Honlapja: www.benedeksz.hu.

 
Szépirodalmi művei:
A nagy degeneráció (regény, Seneca, 1997)
Berényi szerelme (novellák, Seneca, 1999)
Mathias Rex (regény, Filum, 2000)
Így élt John Lennon (novellák, Dekameron, 2002)
Báthory Zsigmond (regény, Kávé kiadó, 2002)
Berettás könyv (Péterfi Andrással; Kávé kiadó, 2002)
Parázsvölgy (regény, Pont Kiadó, 2005)
Kommunikációs zavar (novellák, Pont Kiadó, 2006)
Rózsakereszt (regény, Pont Kiadó, 2007)
Budapest vőlegényei (regény, Pont Kiadó 2008)