Székelyföldön mindig élmény találkozni az olvasókkal. Annál nagyobb rejtély számomra, hogy az erdélyi könyvterjesztők legtöbbje miért nem hajlandó gyakorlatilag egyetlen példányt sem átvenni a könyveimből. Ha máshol keresném az okokat, úgy nézne ki, üldözési mániám van. Úgyhogy nem spekulálok, ha valahova hívnak, oda szívesen elmegyek, ennyi.

Interjú Szőcs Gézával

Szőcs Géza (Marosvásárhely, 1953. augusztus 21.) író, költő, politikus.
   A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen végez magyar-orosz szakon. 

   1974 és 1977 között az Echinox című háromnyelvű diáklapot szerkeszti. 1976 és 1981 között az Igazság című napilap irodalmi munkatársa.

   1981-82-ben Tóth Károly Antallal és Ara-Kovács Attilával az Ellenpontok című szamizdat kiadványt szerkeszti, aminek következtében a román államvédelmi hatóság (Securitate) többször letartóztatja.

   1985-86-ban a kolozsvári Irodalomtörténeti és Nyelvészeti Intézet kutatója. 1986-89 között Genfben újságíró, 1989-90-ben a Szabad Európa Rádió budapesti irodavezetője, 1989-től a Magyar Napló munkatársa.
   1990-ben visszatelepül Kolozsvárra, ahol újságírói-szerkesztői munkája mellett politikai szerepet is vállal: 1990-91-ben az RMDSZ főtitkára, 1991-1993 között politikai alelnöke. 1990-1992-ben szenátorrá választják, majd 1996-1998 között a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületének elnökségi tagja lett.

   Az Irodalmi Jelen munkatársa.

   Onagy Zoltán: Ma május tizennyolcadika, hétfő reggel van. Tegnap este fél nyolckor „Kővár Eszter Sára estje: Szőcs Géza verseire írt kompozíciók a Nádor teremben”. Nyilván a figyelmetlenségemnek köszönhető, de azt hittem, ez a műfaj rég megszűnt. Az utolsó kapcsolódó emlékem a Reinitz-megzenésítette Ady-dalok Nagy Endre Kabaréjában. Azért a Kabaré nem a Nádor terem. A Nádor terem tökéletes akusztikájú koncertterem, látványnak sem akármi. Egyáltalán lehet párhuzamot vonni a múlt századforduló költői, megzenésített költeményei és az elmúlt harmincöt év versei és viszonyai közt?

   Szőcs Géza: Szó és zene szerves összeforrása abban az új minőségben, amelyet dalnak nevezünk, nagyjából éppen egy évszázada hasadt meg. Kivételekről beszélhetnénk, de körülbelül száz éve indult el a zene is és a költészet is olyan irányokba, amelyek felől nézve addigi, klasszikus érintkezési felületeik legnagyobbrészt értelmetlenné váltak, kiürültek és felszámolódtak.
 
   OZ: Még este szétnéztem a verseid közt, hátha kitalálom, melyeket választották a zeneszerzők, és akkor azt is képes volnék kigondolni, milyen megfontolásból, de nem ismerem egy-egy zenész szempontjait, tanácstan vagyok. Az érdeklődő olvasó kaphatna egy listát, hogy tudjuk? Tudomásod szerint hány versed kapott komponális öltözetet?

   SzG: Fejből és hiányosan: Demény Attila és Selmeczi György írta a legtöbb dalt a szövegeimre, Selmeczivel egy operát is írtunk, ebben hangzik el az a sziréndal is, amelyet Kővári is énekel. Farkas Ferenc kilencven körül járt már, amikor két versemre dalt komponált. Márta István, Csemiczky Miklós, Vajda János, Gyöngyösi Levente, Szigeti István, Könczei Árpád, a Nagykárolyból Izraelbe elszármazott Léb Ernő dalai hasonlóképpen elgondolkodtató tükröket tartottak elém, Orbán György szabadon átdolgozta két versemet, jól tette, zseniális dalok születtek azokból is, mint ahogy legtöbb műve zseniális. Aztán még sokak improvizáltak dalokat egyik-másik strófámra, egyszerű gitárkísérettel, Csutak Istvántól Sebő Ferencig, ezeket nem is mindig jegyezték le, a pillanatnak szóltak. Összefoglalva: mint tíz zeneszerző írt összesen harminc-negyven Szőcs Géza dalt, s most olyasmit mondok, aminek legtöbbjük bizonyára nem örülne, ha hallaná: nekem ezek a dalok egyformán izgalmasak. Olyanok, mintha fordításban olvasnám a verseimet, álmélkodva, hogy ugyanaz a tartalom, ugyanaz az üzenet hányféleképpen fogalmazható meg…   

   OZ: Az az érzésem, hogy a legérzékenyebb és legmotiválhatóbb fiatal generációkat eltaláló zenés vers szerepét átvette a pop, a rock, eredetileg a beat, de a dalszövegírókat talán mégse nevezzük költőnek. Lehetséges, hogy feltámasztod poraiból a műfajt? A saját megzenésített versekkel kapcsolatban a tervek közt nem szerepel esetleg a CD? Engem kíváncsivá tett. 

   SzG: A művésznő ezzel az összeállítással már évekkel ezelőtt színpadra lépett, azóta persze bővült ez is, újabb zeneszerzők nevével, illetve dalaival. Valóban volt egy CD tervünk, Bubik István mondta el a verseket az Új Színházban, utána Kővári Eszter énekelte el őket, a stúdiót egy Koroknai Tamás nevű menedzser vezette, de ez a stúdió nemsokára csődbe ment, legalábbis megszűnt, és a felvételeknek nyoma veszett. Bubik szegény egy téli este a négyes főúton, amit halál-útként ismernek, nemsokára életét veszítette s talán emiatt is valahogy nem ambicionáltuk a lemez újratervezését… Ami nagy mulasztás, nem magam miatt, én ráérek, de egy énekesnő húsz-harminc éves korában nyilván más művészi teljesítményt nyújt, mint később, Kővári pedig most nagyszerű hangi adottságokkal rendelkezik és lenyűgöző munkát végzett. Megérdemli, hogy a legnagyobb dicséret hangján beszéljünk róla. (De ha gondolod, hogy elfogultnak és visszatetszőnek hat, hogy dicsérni merem a verseimet előadó művészt, hagyjuk ki e mondatokat.)

   OZ: Harminc éve jelent meg még Romániában a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című köteted, engem huszonkilenc éve kísér költözéseken, jégverésen, rendszerváltáson át, jól bírja. Nyolcvan nyarán vettük a kolozsvári központi (vagy hogyan is hívták) könyvesboltban egy Kádár János nevű erdélyi író Rondó című kis prózakötetével együtt. Elhűltem az erdélyi irodalomtól, magyarul se prózában, se lírában nem olvashattunk hasonlóan izgalmas szövegeket. Milyen a viszonyod a régi verseidhez? 
 
   SzG: Egyik legnagyobb élő költőnk nemrég újraírta egykori híres kötetét. Nem átírta, hanem mindegyik akkori vershez írt egy újabbat. Az új kötet pedig nemhogy „nem szólt” ugyanakkorát, mint negyven éve, holott legalább felerészben ugyanaz volt, hanem egyáltalán észre sem vette senki. Pedig az újabb versek sem voltak rosszabbak, mint a hajdaniak. Azt hiszem, egy verseskötet megszületése és fogadtatása, netán sikere, éppolyan rejtélyes dolog, mint az, hogy mikor tör ki egy forradalom. Ugyanazok az emberek ugyanazon viszonyok között, és valamiért még sincs „forradalmi helyzet” sem hétfőn, sem kedden, de szerdán már az van… Ez tanulság arra nézve, hogy ne próbálkozzunk sem elnyújtani, sem megismételni vagy megsokszorozni a pillanatot, tartsuk tiszteletben, hogy egyszeri és meg nem ismételhető.

   OZ: És az új szövegekhez? Különös pletykát hallottam a forradalmi lelkülettel naplót író Limpopo nevű strucckisasszonyról szóló regényedről. Nevezetesen azt, hogy a szakértő zsűri által zsűrizett regény egy regénypályázaton a legjobb harmincba se került be, 2007-ben aztán megjelenteti a Magvető, egy év múlva a regény megkapja a Romániai Írószövetség díját. Különös fordulatok rövid időn belül. Hogyan érezted magad, amikor kiderült, az első rostán se került át? Egy Szőcs Géza nevű író, költő mennyire biztos a saját szöveg érvényességében?

   SzG: Saját szövegeink saját értékelésünk szerint mindig hibátlanok vagy majdnem azok – ha nem így volna, senki nem írna. Mindenki azt gondolja, úgy „kell” írni, ahogyan ő ír. Nyilván, ha nem így gondolná, akkor nem pont így írna vagy egyáltalán nem is írna. A kérdés a recepció, a fogadtatás, a befogadás, az elfogadás, a visszautasítás, a visszhang, a kritika. Ha a szerző elismerő véleménnyel találkozik, ez megerősíti önképével, önértékelésével, művével kapcsolatos feltevéseit. Ám ha értetlenséggel, negatív kritikával találkozik, ez nem saját magával vagy írása értékével kapcsolatban bizonytalanítja el, hanem a kritikus, a zsűritag, netán az olvasó hozzáértésével kapcsolatban. Vagyis: anélkül, hogy tudtam volna, kik bírálják el a beküldött pályázatokat, pontosabban: hogy kik végzik az előzetes rostálást, az volt a véleményem róluk, hogy nem értenek hozzá. Nyilván, ha díjazták volna a regényt, azt gondoltam volna: lám, milyen bölcs ítéletű, hozzáértő emberek kezében van a döntés.

  OZ: Szombaton Háromszéken jártál, Árkoson, a Szentkereszty kastélyban Bogdán László moderálásával bemutattátok az új könyvet, az Amikor fordul az ezred című, Farkas Wellmann Endrével közösen írt – regényt?, önéletírást?, dokuregényt?,  – minek neveznéd? A könyvismertetők elég homályosan fogalmaznak. Mire készüljön az olvasó, ha eldönti, megveszi a könyvet?

   SzG: Ahogyan az életem sem számít szokványosnak, úgy ez a könyv sem sorolható be a megszokott műfaji keretek koordinátái közé. Legközelebb talán a naplóhoz és az önéletíráshoz áll, de a témákat és a kérdéseket, vagyis az egésznek a szerkezetét nem én határozom meg, hanem aki a könyvet kezdeményezte, vagyis Farkas Wellmann Endre. Így aztán ebben a lazán strukturált halmazban talál az olvasó titokként kezelt történelmi tényeket, keserű anekdotákat, hajdani fényképfelvételeket, leveleket. Mivel sok dokumentum is olvasható a szövegtestben, egyeseket az egész dokumentumregényre emlékezteti. Én amiatt mondtam szívesen igent a könyvre, mert szokás azt mondani rólam, hogy harminc éves korom körül eltűntem, kicserélődtem, megváltoztam, eldalmahodtam. Nos, magam is kíváncsi voltam: mivel is foglalkoztam én 1982 és 2007 között? Amellett, hogy verseket, drámákat, regényeket írtam, vagyis amellett, hogy ember voltam, remegő, daloló… Füst Milánnal szólva pedig azt a címet is adhattuk volna ennek a könyvnek, hogy Ez mind én voltam egykor… Visszatérve a kérdéshez: regénynek semmiképp nem nevezném, mégha egy regényesnek számító élet lenyomata is. Mindazzal, ami egy élet néhány évtizedébe – pontosabban, ezeknek az éveknek közéleti, politikai, végső fokon azonban mindig morális imperatívuszaiba, a rájuk adott válaszokra – belefér. Végső fokon igen keskeny szegmens ez, sem költői vagy írói életem nem fér bele, sem a magánéletem… vagyis, aki ezekre kíváncsi, ne ezt a könyvet olvassa.

   OZ: Olvasom, hogy a szervezők buszt rendeltek, indítottak a kastélyba, hogy az érdeklődők kijuthassanak. Milyen volt az est, hogyan érezted magad? Hogyan a közönség?
   A magyarországi magyarföldön szocializálódott pályatársakat – gondolom – kiveri a víz egy ilyen információtól: különjáratot íróolvasó találkozóra? Abszurdum. A hazai gyakorlat – bár persze a szerző függvénye – ügyes szervező mellett tizen-huszon érdeklődő, ami elég lehangoló. Esemény, közönségcsalogató esemény a kötetbemutatód Erdélyben?

   SzG: Székelyföldön mindig élmény találkozni az olvasókkal. Annál nagyobb rejtély számomra, hogy az erdélyi könyvterjesztők legtöbbje miért nem hajlandó gyakorlatilag egyetlen példányt sem átvenni a könyveimből. Ha máshol keresném az okokat, úgy nézne ki, üldözési mániám van. Úgyhogy nem spekulálok, ha valahova hívnak, oda szívesen elmegyek, ennyi.

   OZ: Az árkosi Szentkereszty-kastély nem idegen terem számodra. Ha jól tudom, éppen itt és éppen te indítottad el a ma legaktívabb erdélyi írócsoportosulást az Előretolt Helyőrséget 1996 májusában. Milyen érzés egy egész nemzedék mentorának lenni?

   SzG: Ha a nemzedék sikeres, vagyis sok jó költő sok jó verssel bizonyítja, hogy megérdemelte a bizalmat, ez nagyszerű érzés. Nekem ez már több mint harminc éve szenvedélyem: ifjú pályatársak kéziratait olvasni. Azt hiszem, eredetileg nem is akartam semmi más lenni, mint egy irodalmi folyóirat szerkesztője. Ha ezt a lehetőséget megkapom, vagy meghagyják nekem 1979-ben, talán a legbékésebb és kispolgáribb életet élném azóta is.

   OZ: A harmadik közeli esemény újsághíre: „A Bécsi Európai Akadémia nagydíjával tüntették ki Szőcs Géza költőt. Az 1962-ben alapított szervezet évtizedek óta évente egy alkalommal kitüntetéssel jutalmazza Közép-Európa politikai és szellemi életének kiválóságait.” Írói, vagy politikusi minőségben érdemelted ki a díjat? Mi hangzott el a díjátadón?  

   SzG: Az indoklásban a közös európai szellemi terek létrejöttéhez való hozzájárulásomról van szó – nyilván, a díj nem független attól, hogy idén a rendszerváltások kerek évfordulója van, a huszadik. Én a penzingi Laudon-kastélyban, ahol a díjat átadták, arról beszéltem, hogy míg akkoriban a szabadság volt a meghatározó érték számunkra, addig mára már világossá vált, hogy értelmetlen egy olyan világot tervezni, amelyet nem a szeretet határoz meg.

   OZ: Igen, a laudációt követő beszédedből is ezt a mondatot idézi a sajtó: „Csak akkor maradhat Európa az, amire eddigi teljesítménye predesztinálja, ha bízik önmagában és hisz a szeretetben.” Mire gondoltál? Európa öregszik, Európa etnikai és gazdasági gondokkal küzd, kisebbségei az eddiginél is súlyosabb bajban, lásd Ukrajnát, Szlovákiát. A szeretet jézusi tanításának a vége többnyire, ezt bizonyítja a történelem, hogy Pilátus mossa kezeit. Ahogy nő a szegénység, úgy csökken a szeretet működőképessége, lépnek előre a farkastörvények, a kenyérharc, az életben maradás, de legalább talpon maradás kötelező alapvetése. Az ember szeretettel aligha etetheti a gyerekeit, ha mégis, éhesek maradnak. Előbb kenyér kell az asztalra, aztán jöhet a szeretet.

   SzG: Igen, csakhogy Európát – most nem Afrikáról beszélünk – ma nem az a veszély fenyegeti, hogy nincs betevő falat a gyermekeknek, hanem az önzés, az elbutulás, a kisszerűség, a közömbösség és a böszmeség. A szakrális és a metafizikus értékek visszaszorulását követte az intellektuális, a morális és az érzelmi értékrend összezavarodása majd elgyengülése, a kultúra általános válsága. Erős kultúra nélkül nincs erős társadalom. A mostani világválságot sem gazdasági okok idézték elő, hanem egy már számba sem vett értéknek a hiánya, amit úgy nevezünk, hogy bizalom.

http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2324