Arccal a Napvárosnak – interjú Orcsik Rolanddal
"Tiszában fürdök, a Sárgán. Nemsokára az újvidéki Patti Smith koncertre megyünk a Feleségemmel. Amúgy nem ajánlok semmilyen programot senkinek sem, mindenki úgyis azt csinál, amit akar: összeesküvés-elméleteket gyárt, kampányal, szerelmeskedik vagy könyvet olvas."
Arccal a Napvárosnak
Interjú Orcsik Rolanddal
Orcsik Roland Faludy- és Sinkó Ervin-díjas költő, a Rozsdamaró és a Holdnak, Arccal című kötet szerzője, aki jelenleg Szegeden él. Az irodalom jelenéről, terveiről és lírájának néhány meghatározó motívumáról kérdeztük.
Nem régen egy rádióinterjúban azt kérdezték Weiner Sennyey Tibor kollégánktól, hogy miből él egy költő, mire ő iróniába hajló természetességgel azt válaszolta: költészetből. Némileg módosítva a kérdést: hogyan élsz a költészeten kívül, mivel foglalkozol még amellett hivatásszerűen?
A szláv tanszéken tanítok, tanársegédként. Ez a világ egyik legjobb állása, ajánlom mindenkinek.
Számos helyen találkozhatunk kritikáiddal is. Miért tartod fontosnak, hogy kritikusként is folyamatosan publikálj?
Engem az irodalomban az egész érdekel, nemcsak a versírás. Azért kezdtem el kritikát írni, hogy folyamatosan jelen lehessek az irodalmi folyóiratokban. Mivel nem tudok és nem akarok naponta verset írni (van más pótcselekvésem is, például néha szotyizok), szükség volt még valamire, ami biztosítja a nyelvvel való bütykölést és a jelenlétet. A fordítás mellett a kritika volt az, ami ezt lehetővé tette számomra. És persze nem utolsósorban: voltak olyan könyvek, amelyekre szerettem volna felhívni a figyelmet. Ritkán írtam olyanokról, amelyekről eszem ágában sem volt írni, hogy ezeket kizárólag pénzért csináltam. Illetve szerettem volna megtanulni a negatív kritikai beszéd retorikáját. Mert nincs ínyemre a durr bele hang, illetve az ugyancsak ész nélküli vállveregetés familiaritása. Mindemellett meggyőződésem, hogy aki ír, kritikusan gondolkodik, mert a saját munkáira is egy idő után mérlegelve tekint. A kritika mozdítja elő benne a fejlődést, az érlelődést. Aki képtelen erre: jobb esetben balfácán, rosszabban diktátor.
Nehéz egyetlen esztétika mentén besorolni a legutóbbi, Holdnak, Arccal című köteted verseit. Egy olyan tendencia azonban kirajzolódhat, amely a Nyugat nemzedékeihez tartozó beszédmódnak, a csengő-bongó rímeknek fordít hátat. Másrészt viszont elkötelezett avantgárdnak sem nevezhetnénk a kötet szerzőjét. Hogyan jellemeznéd a saját esztétikádat (akár mint kritikus)?
Nem szeretnék a saját műveim esztétizátora, szintetizátora vagy kritikusa lenni. Minden vers valahol kritika, kritikus gondolkodás a versről, éppen ezért fölöslegesnek tartanám, hogy külön a verseimről szóló okoskodással pózoljak. Ellenben technikai dolgokról szívesen fecsegek: a csengő-bongó rímekkel valóban nem tudok mit kezdeni, főleg a Kosztolányi-féle túldíszítettséggel. Ugyanakkor nem áll távol tőlem a rím, mint eszköz. Már az első kötetemben is használtam. Sok lehetőség van benne: zene, játék, hangulatfestés, jelentésbontás, paródia stb. S ha már Kosztolányi szóba jött: ő igazi rímmester, függetlenül a néha számomra elviselhetetlen cikornyájától. A hagyományos versforma kifejezetten jót tesz, segít észrevenni és elsajátítani a vers organikus működését. Ugyanakkor az öntetszelgő virtuózkodástól kiráz a hideg: ez olyan, mintha arra kényszerítenének, hogy egész nap heavy metal gitárszólókat hallgassak, cicanadrágban és weszkó csizmában szorongva egy gyerekszobában. (Tisztelet a kivételnek - Sepultura: Roots.) Az avantgárd is idegesítő, amikor a minden áron újat szajkózza, s az önjelölt Csubakkákkal elhiteti, hogy költők. Túl szűk kategóriák ezek. Ezért inkább arra figyelek, hogy számomra és mások számára hiteles nyelven szólaljanak meg a munkáim, akár tradicionális, akár formabontó eszközökkel.
A kötet meghatározó rétegét alkotják a Garfield-versek, melyek a folyóiratbeli megjelenések alapján talán teljesen összeforrtak imázsoddal (te lettél a garfieldos költő). Milyen lehetőséget nyújtanak ezek a szerepversek, melyeket a lírai én saját bőrében, bundájában nem tud elmondani?
Ezt elsősorban Garfieldtól kéne megkérdezni. Én csak annyit tudok mondani, hogy nagyon jó érzés volt segítségével nyíltan felvállalni a legegoistább érzéseimet is, és persze kirötyögni az agymenést, amely néha eluralkodik rajtam.
A Rozsdamaró című kötetedhez képest a Holdnak, Arccal verseidben kifinomultabbak lettek a játékaid, kevésbé direktek az utalásaid. Elegánsan megoldott politikai reflexióid is megtalálják helyüket a kötetben (Kampányalás), gyakran európai szintű problémákra is cizelláltan világítva rá (Peepshow). Mennyire kell kidugnia a fejét a költőnek az elefántcsonttoronyból, és „közös dolgainkról”a líra keretei között beszélni?
Ameddig a feje kifér.
A versbeszélőid mindkét kötetedben nyelvileg is két kultúra közt sodródnak, mint ahogy neked is anyanyelved egyrészt a szerb, apanyelved pedig a magyar. Mi vezetett végül ahhoz, hogy a szépirodalmi szövegeid jelentős (vagy teljes) részét magyarul írod?
Magyar iskolákba jártam, magyar nyelvi közegben éltem, amikor elkezdtem írni. Ez nem volt tudatos döntés, hanem evidencia, amelyet sohasem kérdőjeleztem meg, annak ellenére, hogy édesanyám szerb, s ha így nézzük: az anyanyelvem nem magyar. Vagyis: apanyelven írok.
Szegedhez is elég szoros szálak fűznek 1992 óta, amikor egyetemistaként a városba érkeztél. Mi köt a Napvároshoz, ami miatt nem rohantál nagyobb babérokra törni Budapestre?
Itt kevesebb a kutyaszar, szellősebbek az utcák, emberibbek a viszonyok, közel van a határhoz, és akárcsak Becse, Szeged is Tisza-város. Ettől függetlenül, Budapest nagyszerű metropolis, igazi európai jelenség – magyaros tudathasadással. Viszont nem sétálnék bele most abba a csapdába, hogy Budapestet szembeállítsam az idealizált vidékkel. Hülyék és irodalmi mitugrászok mindenütt vannak, gondoljunk csak bele: Szegeden egy olyan író nyerte nemrég a város irodalmi díját, aki Ilia Mihály besúgója volt és menthetetlenül dilettáns, még távolról sem olyan tehetség, mint Tar Sándor. A szegedi díszpinty nevét most csak azért nem írom le, mert tisztában vagyok azzal, hogy a negatív reklám is reklám.
Mikorra várható a következő kötet megjelenése, és mennyire számíthatnak másra az olvasók a Rozsdamaróhoz és a Holdnak, Arccal című kötetekhez képest?
Az alaptónus változatlan. Lesz benne egy narratív szál: a Budapesten is karmesterkedő Gustav Mahler életét és zenéjét járom körül, minél több szempontból. Ilyet még nem csináltam, úgyhogy nagy öröm most az írás. Persze, ezt is igyekszem úgy megoldani, mint az idézeteket: az is élvezhesse, aki nem tud és nem akar semmit sem tudni Mahler zenéjéről és életéről. Vagyis a konkrét életrajzra utaló versek mellett olyan is lesz, ahol Mahler zenéje inkább inspirációs forrásként, semmint célként szolgált. A verseknek saját erejük van, s csak annyiban lehet érdekes a kötet, amennyiben ez az erő az olvasó számára megmutatkozik, ha ez nincs meg, akkor nem segíthet az egészen sem Mahler, sem Ördög, de még az Atyaúristen sem. Szeretném, ha legkésőbb 2011-ig „kibújna a szög a zsákból”.
Kiket olvasol szívesen a kortárs költők közül, és miért éppen őket?
Tandori Dezső sok potyaverse ellenére mindig tud elementáris meglepetést okozni, legutóbb az Alföldben, asszem Truffaut-os Jules és Jim volt a vers címe, elképesztő! Akárcsak Tolnai Ottó Január című tölteménye. Csehy Zoltán vaskos strófái. Kemény István Kis majom verse totális. Böndör Pál Átváltozások, illetve Borbély Szilárd Halotti pompa kötete szintén nagyon erős. Láttam, hogy megjelent Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című könyve a zEtnánál, már régóta vártam. A sok fiatal poéta közül most Nemes Z. Márió ravasz, nagyon ravasz költészetét kanalaznám ki a kondérból, kíváncsian figyelem lírája pók-mozgását, képes teljesen behálózni, ám ha nem vigyáz: a háló könnyen elszakad. Akárcsak a számomra rendkívül vonzó horvát Branislav Oblučar és szerb Siniša Tucić költeményeiben. Legaktuálisabban viszont Balázs Imre József fognyomait tanulmányozom: érdekes rágásminták…
Mivel töltöd a nyarat a munka mellett? Milyen programokat ajánlanál olvasóinknak?
Tiszában fürdök, a Sárgán. Nemsokára az újvidéki Patti Smith koncertre megyünk a Feleségemmel. Amúgy nem ajánlok semmilyen programot senkinek sem, mindenki úgyis azt csinál, amit akar: összeesküvés-elméleteket gyárt, kampányal, szerelmeskedik vagy könyvet olvas.
