HV: Azért a kánont nem csak a belvárosi fiúk csinálják, nem olyan gonoszak ők, és ha azok lennének, akkor is sokösszetevős folyamat ez. Így túl összeesküvés-elmélet ízű. Egyébként a könyvhéten beszélgettem két belvárosi fiúval, nekik bejött. Kérdés, hogy ha majd a titkos BV gyűlésükön beterjesztik a többi BV elé az esetet, a többiek is rábólintanak-e. 

Az oszmán pasa és a magyar főúr egyaránt gengszterfőnökök

Skype-beszélgetés Horváth Viktorral, a Török tükör írójával

Onagy Zoltán: Könyvheti regény a Török tükör?
Horváth Viktor: Igen, könyvheti, listás - úgy tudom. Nekem sosem volt olyan listám.
OZ: A listák nálam munkahelyi ártalom. Könyvhétre a kiadó szervezett mindenféle találkozókat az olvasókkal?
HV: Szervezett Pécsen, Budapesten, volt dedikálás is.
OZ: Hogy fogadtak? Az olvasók. Az én könyvheti tapasztalataim kizárólag nyomasztóak. Ezt nem azért tűzöm hozzá, mert lényeges, hanem ezért, mert jó volna látni az egyensúly miatt, hogy írókolléga erőtől és jókedvtől duzzadva, írói létében megerősödve mászik elő az aktuális Könyvhét romjai alól, miközben a kereskedők soha nem látott forgalomról harsogják a győzelmi jelentéseket.
HV: Nem duzzadok most éppen.  De az olvasók jól fogadtak. A kiadó standjáról az összes könyv elfogyott, mindenki azt mondta, hogy hallották a rádióban, és el vannak ragadtatva - én örültem. Kérdés, hogy mit szólnak, ha végigolvassák. Ugyanis a rádiós feldolgozás véget ért valahol a regény első ötöde táján.
OZ: Erről én is tudok, mármint a sikeres rádiós fogadtatásról. És jut eszembe, ha néhány tízezer ember odafigyel az órára, le ne maradjon a 13:05-ös kezdetről, ha megint másik néhány ezer előkutatja az archívumból, az vajon nem elég inspiráló erő az emeregy (hgrrr) számára, hogy azonnal nyomja a folytatást? Vagy netán üzletpolitikai érdek, nehogy megvásárolatlanul élvezkedjen az olvasó a rádió mellett? Ezt is érteném. Mit tudsz róla?
HV: Semmit. Az mr-nek nyilván másra is kell a hely, azokat is hallgatják a népek - nem hinném, hogy befolyásolják őket üzletpolitikai szempontok.
OZ: A Jelenkor kiadó üzletpolitikai szempontjaira gondoltam.
HV: A Jelenkornak nyilván jó, ha sokan hallgatják a rádióban. Egyébként a Jelenkor minden gondja ellenére nem arról híres, hogy cápaként vetődik a nagy üzleti lehetőségekre. Bocs, a cápa nem vetődik. Akkor mit csinál?
OZ: Nem mintha közöm volna hozzá, de a kevés rentábilis, vagy annak tűnő kiadót az amerikai üzleti szemlélet jellemzi. Persze a nagy kiadó nagyot bukik, ha nem figyel. Amúgy pedig a cápa vetődik.
HV: Nekem úgy is jó, ha vetődik, nincs szebb egy finom képzavarnál. Nem látok bele a Jelenkor anyagi dolgaiba, nyilván próbálnak támogatásokat szerezni a kiadványaikra, ahogy a többi nem elsődlegesen piacorientált cég is. Igen, ők kicsik, de ettől nagyok: kisipari módon, mívesen szerkesztik a könyveket - még sehol nem tapasztaltam ilyen körültekintést és gondosságot.
OZ: 2004-ben megjelent az Át című regényed. Milyen tapasztalatokat szűrtél le a megjelenést követő évben? A távolodó alkotó jobban rálát a tárgyra. Mit láttál, ha visszanéztél a regény idejére?
HV: Az Át után nem szűrtem le tapasztalatokat. Alig törődtem vele, és a kiadó sem sokat törődött vele. Aztán később, a középkoros köteteknél láttam, hogy ez fontos - olyan, mint a gyerek: nem elég, hogy jó, miközben csináljuk, utána is gondoskodni kell róla.
OZ: A kiadó figyelme nem csak ennyi, hanem munka közben is fontos. Az ember nem mondja - mert nem mondhatja belefáradva a harmadik elvetélt változatnál -, hogy jó lesz ez így, mert látja maga előtt a szerkesztőnő csodálkozó szemét. Fontos, nagyon fontos a szerkesztő, az első olvasó, hogy egyszerre az ő szemével is lássuk a félkész anyagot. Hm? Rájöttél erre?
HV: Rá. De már a szerkesztő(nő) előtt rájövünk. Mikor a végére értem, odaadtam mindenféle embereknek, leginkább nem szakmabelieknek, hiszen normális ember a civileknek ír, és ők megmondták. Azokon a pontokon, ahol több ember is ugyanazt mondta, biztos, hogy valamit csinálni kellett - ahol tudtam, megcsináltam. Aztán jöttek a szerkesztők: Csordás Gábornak volt pár ötlete (utasítása), némelyikkel vitatkoztam, aztán beláttam, hogy igaz, aztán megcsináltam, és jót tett. Olyan apróságok ezek, amelyek kicsi beavatkozást jelentettek, de az egész szövegre jól hatottak.

OZ: Kezdjük az elején, ne kapkodjuk el. Tehát 2004 végére lecsengett benned az Át. Az első megjelent regény. Elolvastál néhány reakciót (én egyet ismerek, ha az enyémről írják, káromkodom, mint a vízfolyás.). Már nem reméled, hogy a regény megreformálja a kortárs epikát. Mit csináltál ekkor? 2004 végét írjuk. Öt éve.
HV: Azt a nagy ÁTformálást amúgy sem reméltem. Nem tudom, melyik cikket olvastad, én 3-4-et láttam, többnyire jóságosak voltak (legjobban a Metal Hammer cikke tetszett).  Ja, hogy mit csináltam: phd ösztöndíjat kaptam, közben trubadúrokat fordítottam egy antológiába, aztán a télen írtam egy regényt, egy Hoffmann-imitációt, azt is odaadtam pár embernek, volt, aki lelkendezett, de az mindig gyanús, és tényleg, akik korábbról megbízhatónak tűntek, azt mondták, hogy nem elég jó, és nem is volt elég jó, most már látom. Viszont át lehet írni, annyit megér, mert jó az ötlet.
OZ: Tehát egy pillanatra nem álltál le. Öt éve negyvenkét éves voltál. A negyven fölötti férfi rendszerint komoly ember, vállalkozást vezet, netán megbecsült tag valahol, megállapodott családapa, ha nincs szerencséje, akár nagypapa is, aki a lakásfelújítással, ablakszigeteléssel, egyetemista gyerekei pénzelésével foglalkozik. Öt éve milyen család állt mögötted?
HV: Mögöttem nem igazán állt semmi - mondjuk, mellettem, vagy valahol állt, most is áll. Elváltam, így van családom, három gyerekkel, a legnagyobb érettségi után szakácsnak tanul, a második fiam egyetemista, a lányom gimnazista. A fenti lehetőségek közül leginkább a nagypapaság fenyeget, a lakásfelújítás, a gyerekeim rendes pénzelése, a vállalkozás és az ilyesmi alig.
OZ: Azt szeretném megérteni, miért ír az ember? Tudsz segíteni ebben?
HV: Mert jó. De még gondolkodom.
HV: Nem is biztos, hogy jó. Néha alig várom, hogy vége legyen.
HV: Narkó. A teremtés illúziója. Ezek jó ötletek?
OZ: Kevés. Azon agyalj, azt fogalmazd meg, míg jövök, minthogy pénzt keresni is jó, dugni is jó, a dobostorta is jó, hát még a kétnapos babgulyás,mégsem képes betölteni az élet minden porcikáját.
HV: Persze, a dobostorta is remek, de az sem kell mindig - de hát írni sem kell mindig, bakker.
OZ: De ha ír, ha nem ír az ember, a figyelem, a leskelődő kígyó szeme minden percét betölti. Ezt miért vállaljuk?
HV: Én nem vállalok semmit, nem veszem észre, hogy a kígyó leselkedik. De igazad van, attól még nyilván leselkedik - hát akkor azért csináljuk, hogy etessük a kígyót. Mindenkinek van ilyen kígyója, van, akié a régi bélyegeket akarja, van, akié a nőket vagy a férfiakat vagy a pénzt. A Jóistennek is biztos van, ő a főkígyó, vadássza a többit. De azért nyilván néha észrevesszük a dögöt, pl. ha meg akarunk írni valamit, ilyenkor nincs mese, a nyakunkba kell venni, és finoman irányítgatni. Vagy durván. A lényeg, hogy azt egye, amit mi akarunk - mi ketten, vele.
HV: Te miért csinálod?

OZ: Már bocsánat, én kérdezek, ha szabadna emlékeztetni. Ha volna némi érzékem a rációhoz, régen belevágtam volna a leánykereskedelem, vagy akár az élelmiszerbiznisz minden időben prosperáló valamelyik ágába. De akkor igen, közelítsük a Török tükröt a ráció felől. Látom, akcsében még aránypárokat is képes vagy felállítani (mennyi egy paripa, mennyi egy szőrös kucsma, mennyi a napszám), nézzük akkor innen, de forintban. Mikor kezdted, mikor fejezted be a Törököt, hány nap munka fekszik az 560 oldalas regényben? Ne órában, bár a tanári óradíjad jó viszonyítási alap volna, adja magát, kalkuláljunk napszámban. A drégelypalánki málnaszedő napszámos 3000-4000 forintot kap egy műszakra. Számoljunk.
HV: Nem lehet egyszerűen átváltani, azóta az árucikkek értékarányai egymáshoz képest eltolódtak - pl. ha birkát veszünk, akkor egy akcse ma 1000 Ft, ha korszerű kiskaliberű ágyút, akkor csak 400 - látod, a high-tech egyre olcsóbb; a szőrös süveg a minőségtől és a márkanévtől függően valahol a kettő között lehet. A napszám, igen, úgy néz ki, hogy a napszámnál is úgy 800-1000 lehet a váltószám, ha kvalifikálatlan vagy. Viszont ezt akkor nem terhelte jövedelem adó, tb. és nyudíj járulék. Ami a leánykereskedemet illeti, akkor is attól függött az ár, hogy örökbe akartad-e a leányt, vagy csak bérbe, csak a két ár között kisebb volt a különbség, mert az örökbe megvásárolás ma illegális, akkor meg legális volt, és ugye, ami tilos, az mindig drágább, ráadásul az illegális kereskedelembe benyomul az alvilág. Mindjárt írok még kicsit az alvilágról is!
OZ: Alvilágról és irodalomról, a kettő összefüggéseiről, ha kérhetem.  És a kérdésre nem látom a választ: ha napszámba jártál volna - kvalifikálatlan napszámba természetesen, a kevésbé népszerű író többnyire nem kvalifikált a porondon - mennyit kerestél volna az idő alatt, amit a regénnyel töltöttél. Hozzávetőlegesen.
HV: Kb. 1500 akcsét. Ebből vehettem volna egy tűrhető lovat.
OZ: A regénnyel töltött idő per tűrhető paripa? Versenyló?
HV: Az alvilági viszonylat sem mérhető a maiakhoz - mai nézőpontból egy oszmán vezető és egy magyar főúr egyaránt gengszterfőnökök voltak. Balassi Bálintról a gimnáziumban szerényen csak azt tanítják, hogy mekkora költő és hazafi volt, azt nem, hogy imádta a házasságszédelgést, a nőrablást, a rosszhiszemű ingatlan-elbirtoklást, az útonállás és a rablás pedig rendes elfoglaltsága volt. A kirohanós Zrínyi Miklós és Dobó István ügyei, pedig messze felülmúlták a legnagyobb vonalú országgyűlési képviselőink üzelmeit. Aha, és az írás. Ezt ki kell számolnom, várj.
OZ: Úgy emlékszem - saját török kútfő, én is készültem török regényre, éppen Balassi Bálint a főszereplő - az Oszmán Birodalom csak aztán válik maffiózó parancsnokok, agák és pasák paradicsomává, miután a birodalom túlnő az optimális határán, miután a hitterjesztés háttérbe vonul, és az adók behajtása válik főszereplővé.
HV: De hát, Zoli, mai mértékkel egy optimálisan működő birodalom főemberei is maffiózók voltak, nem?
OZ: Talán mégsem ennyire gorombán. Mondjuk, beugrik a heroikus Kossuth, és az ő fiatal hivatalnokként beszedett és elkártyázott adópénzei, emiatt kénytelen menekülni Felvidékről, nem árt feltenni a kérdést, mettől meddig maffiázzuk le, mettől meddig tapsikolunk ájultan pártvezetőinknek, politikusainknak. Legszerencsésebb, ha mindkettőtől tartózkodik az ember, üldögél, nézelődik. Ha politikustól kap ösztöndíjat, nem veri nagydobra. Ha nem kap, azt inkább.
HV: Lóverseny akkor nem volt - hátasló. Persze, ezt úgy számoljuk, hogy közben nem kellett ennem, ruházkodnom, stb.
OZ: Tehát a paripánál tartunk. Megkerested volna egy paripa árát, ha átlagnapszámmal fizetve napszámba jársz. Hány kiadásnak kell elfogynia a Török tükörből (ugyebár erről beszélünk folyamatosan) a szerződésed szerint, hogy megvehesd a jó hátast?
HV: Várjál, azt sem tudom pontosan, hogy hány % van a szerződésemben.
OZ: Ez jó. És jellemző.
HV: Halálba gyötörsz a kalkulációiddal.
HV: Úgyis képtelenség. 3000 példány nálunk siker. Nem lehetek elég sikeres a lóhoz.

OZ: Még mindig az a kérdés, miféle célja lehet az okos homo sapiensnek, milyen ködös elgondolásai, elképzelései az életről, amikor úgy dönt, író leszek, ha törik, ha szakad. Ha kirúg a feleségem, itt hagy és viszi a három gyereket, ha kikötik a villanyomat, bármi történik, író akarok lenni Magyarországon!
HV: Nem pont így történt, nem rúgtak ki, és a három gyerek is megmaradt nekem, ugyan nem velem laknak, de soha nem csináltuk azt a kéthetenkénti láthatást. Tehát: nem döntöttem úgy, hogy író leszek, csak csináltam, amit csinálhattam. Ha eldöntöttem volna, akkor már régen ebből élnék, jobb lett volna eldönteni. Ha most eldöntöm, még nem késő? Egyszer küldtem valami novellát egy jó lapnak, visszaírt a szerkesztő, hogy kedves HV, amit ön csinál, az ízlésünk szerint nem irodalom. Igaza volt, ritka ízléstelen darab volt, de akkor gondoltam, hogy jé, hiszen tényleg nem az az ambícióm, hogy irodalmat csináljak, hanem az, hogy szövegeket - ez általánosabb: 1 épületnek vagy festménynek is szövete van.
HV: Most látom, ez így jó: Kedves HV, ízlésünk szerint az ön SZÖVEGE nem irodalom
OZ: Szegény irodalmi folyóiratok, és az ő felkent szerkesztőik rendesen meg vannak lőve az elfogadott irodalmi ízléssel, nekik se könnyű. Két jellemző dolog jut eszembe erről. Az egyik, Tersánszky esete a kortárs magyar irodalommal. Na, ő tényleg a napszámos munka elől menekült a novellisztikába, az őrült kisregénytermelésbe. Osztott, szorzott, író lett. A másik, ami még rímel is, Gárdonyi, és ahogyan a kortárs irodalom, a kánon kiiktatta őt, pedig a legolvasottabb írók egyike a múlt század elejétől. Ha bejössz a semmiből a Török tükörrel, eladnak belőle X szer X ezret - anélkül, hogy a kánonteremtő belvárosi fiúk igent mondanának rá - mész a lecsóba, mint Gárdonyi.
HV: Azért a kánont nem csak a belvárosi fiúk csinálják, nem olyan gonoszak ők, és ha azok lennének, akkor is sokösszetevős folyamat ez. Így túl összeesküvés-elmélet ízű. Egyébként a könyvhéten beszélgettem két belvárosi fiúval, nekik bejött. Kérdés, hogy ha majd a titkos BV gyűlésükön beterjesztik a többi BV elé az esetet, a többiek is rábólintanak-e.
OZ: Végre egy jó hír.
HV: Hogy pedig Gárdonyi kívül került a BV kánonon, az nem csoda. Egyáltalán nem píszí. Black&white világ, a törökök emberevő szörnyetegek, a magyarok égi félistenek, az egész világ a szerző posztromantikus nemzeteszménye szerint forog - a 16. századi magyarok nem értenék, mire gondol a szerző.
OZ: A regény 1901-ben jelent meg, az 1948-as fordulat évéig senki nem gondolta volna, hogy a romantikus (posztromantikus) nemzeteszmény embertől és Istentől elrugaszkodott alapvetés volna. Gárdonyit se értenék, téged sem értenének a 16. századi magyarok, de a múlt századelőn, a felvirágzás korában a nemzeti érzésre ugrott az olvasó. Ma mire?
HV: Ma talán nagyobb a diverzitás. Ugrik a nemzeti érzésre (vö. pártstruktúra), ugrik az aktuális irodalomelméleti paradigmák alá dolgozó irodalomra - ez mondjuk két szélsőség, és felsorolhatatlan, hogy mi minden van közte. Egyáltalán: akármire ugrik is, az nem a betűk közegében létezik. Nem? Az irodalom mára kisművészet lett, mint pl. a szobrászat. Most keresi az ennek megfelelő viselkedési repertoárt. Még nem igazán találta meg, nem volt annyi ideje, mint a képzőművészetnek, és ezért a művelői néha kissé szerepzavarosak. Majd.
OZ: Ez legyen a vége. Remek. Pont. Kösz.