Szép és jó a főszerkesztő és Onagy Zoltán érdeklődése. Ez a pályázat hírnévből is többet érdemel. Megvolt – és ez a fő. Kitörölni ezt nem lehet, folytatni kell a kezdeményezés bátorságát meghatványozva, ha lehet, mert eleinktől (gondoljunk csak Kós Károlyra és az Erdélyi Szépmíves Céh hagyományaira, ahol többek között az ösztönzésnek köszönhetően Szerb Antal irodalomtörténete is megszületett) tudjuk, hogy nincs műveltség irodalom nélkül, és nincs irodalom – különösképpen a mai harácsoláshoz szoktató világban – értő, tudatos támogatás, serkentés, lelkesítés, alkotókra figyelés nélkül.

A pénz engem nem boldogít

– beszélgetés Tar Károllyal –

– Az Irodalmi Jelen 2004-ben meghirdetett regénypályázatán különdíjat nyertél. Azóta eltelt néhány év. Visszatekintve, rangosnak ítéled-e meg a versenyt? Milyen volt a mezőny?
– Az eltelt öt esztendőben csak az IJ-ből közölt részletekből ismerhettem meg néhány pályázó írását, s ebből nem ítélhettem meg, hogy rangos volt-e a pályázat vagy sem. Az a tény, hogy 283-an jelentkeztek a regénypályázaton, a kezdeményezők vitathatatlan érdemét jelentik, amivel egyszer s mindenkorra beírták az Irodalmi Jelen nevét a magyar irodalom történetébe.
 

– Hogyan látod, milyennek ítélte meg a kiírást a szakma, hiszen irodalmi lapokban alig volt visszhangja. Állítólag, egyik rangos kiadó vezetője figyelmeztette szerzőit, ha valamelyik pályázni próbál, többé nincs mit keresnie ott. Ennyire kedvezőtlen fogadtatás ellenére, mi motivált mégis, hogy jelentkezz?
– A szakma nyilvánvalóan irigységgel szemlélte a kezdeményezést. Az anyaországi szokott módon, nem a regénypályázat alkotás ösztönző voltát, nem a kezdeményező önzetlenségét, hanem a „ki ez és mit akar?” sablon alapján elhallgatta a pályázatot. Ha jól tudom, az Írószövetségben sem mutattak be (egy pályázón kívül) pályanyertes munkát.
Jelentkezésem abból a szükségességből fakadt, hogy a skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztésekor szükségét éreztem képességeim valamiféle bizonyításának azért, hogy kétszáznál több munkatársam bizalmát elnyerhessem. Ezért jelentkeztem és nyertem különdíjat a regénypályázaton kívül az Írószövetség és a Várad folyóirat pályázatain is. Ezért igyekszem időnként közölni írásaimból minden magyar irodalmi lapban is. Másodsorban azért is jelentkeztem a regénypályázatra, mert bár Svédországban élek, erdélyi magyar író vagyok. De ugyanazon elbánásban van részem, mint amilyent a regénypályázat kapott. Tizenöt éve, kiadatlan könyveimre, akkor sem vállalkozott a kiadó, amikor egyiket, ezer olvasom aláírásával ajánlottam. A dr. Kós Károly lektorálta Erdélyi mézeskalács című támogatott kiadásra ajánlott könyvem sem látott még nyomdafestéket. És az Erdélyi Szépmíves Céh emlékkönyvét is csak most sikerült részben és kis példányszámban a saját költségemen kiadnom. És hiába mutattam be Erdélyben az Ághegy című skandináviai irodalmi és művészeti lapfolyamon öt-öt számot tartalmazó eddig öt kötetbe kiadott példányait, hiába próbáltam otthon testvéri kapcsolatot kiépíteni más irodalmi folyóiratokkal, hiszen a skandináviai magyar alkotók nagy része erdélyi, ez nem sikerülhetett, mert hiszen kinek kell egy meghirdetetten ingyenes, pénztelen folyóirat barátsága!
 

– A különdíjért 1666 dollárt kaptál, akkori átváltási értéke körülbelül 300.000 forintot volt. Érdemes volt ennyiért eladnod kéziratodat?
– A pályázat nyertesei közül én kaptam a legkisebb díjat – 100 000 forintot –, mert az odaítélők szerint engem Svédországban tejbe-vajba fürdetnek. Ilyen meggondolásból a rendszerváltás utáni időkben írásaimért nem kértem és alig kaptam honoráriumot. Nyugdíjasként – a befogadó ország magam sütötte kenyerén élek – évenként egyszer látogathatok haza, és mellesleg egy ingyenes irodalmi, művészeti és egy ugyancsak családi lapot tartok fenn, szerkesztem, számítógépen tördelem és korrektúrázom barátaim önzetlen közmunkájának segítségével. Irodalmi rádiót – az egyetlen magyar rádió Skandináviában – szerkesztek ingyen. Csupán a bevándorlók svéd nyelvű lapjának főszerkesztőjeként kapok némi aprópénzt. Ezek után azt hiszem fennhéjázás nélkül kijelenthetem, hogy a pénz engem nem boldogít. Különben is nem ezért, hanem fél-magyar unokáim nevelésére hagytam ott 1995-ben szülővárosomat, s hogy odajutottunk, hogy Kányádi , Szabó Lőrinc és mások verseit fordítják svédre, svéd verseket pedig magyarra – ők az én gazdag „mecénásaim.”
 

– Az eredményhirdetés óta elolvastad-e a díjazottak regényeit. Véleményed szerint, igazságos döntés született-e?
– Sajnos nem jutottam hozzá. A magaméból küldtem barátaimnak, író- és szerkesztő társaimnak, ismerőseimnek, szerkesztőségeknek, fűnek, fának. Az Irodalmi Jelen elismerő kritikáján kívül, alapos véleményt tartalmazó írásra tudtommal senki sem vetemedett. Hogy megkönnyítsem jóakaróim és ellenségeim dolgát, nemrég  a Szerenád dobra cintányérra és más ütőhangszerekre című regényemet lemezre olvastam és terjesztem ugyanúgy, ahogyan az Ághegy Könyvek sorozatában megjelenteket is.

TAR KÁROLY
(Transsylvanicus, Dombi Károly, Koppány Zsolt, Ligeti Pál)

író, szerkesztő, 1935. augusztus. 30-án született Kolozsváron. Apja Károly, cipész munkás, anyja, Király Vilma, édesipari munkás. Felesége, született Paizs Margit, szakképzett könyvtáros (1938–1994). Gyerekei: Koppány Zsolt (1964–1982), Zsuzsanna (1967) foghigénikus.
Tanulmányai: fémipari technikum (1948–1952), Kolozsvár; St. Gheorghiu Akadémia, újságíró szak (1961–1963), Bukarest; Pedagógiai Főiskola (1967–1971) Marosvásárhely; Sajtóvezető képző (1972–1974), Bukarest.
Dolgozott lakatosként, műszaki rajzolóként és tervezőként, l958–68: a kolozsvári Igazság napilap munkatársa. 1968-ban kilép a laptól és fél évig a Helyipari Vállalat technikusa, 1968–1970: az utolsó magyar nemzetiségi közművelődési felügyelő Kolozs megyében, 1970-től az Ifjúmunkás rovatvezetője, publicistája, az Ifjúmunkás Matinék újraindítója, az Ifjúmunkás Zsebszínház egyik alapítója, 1987–1988: a Napsugár és a Haza Sólymai irodalmi gyermeklapok főszerkesztője. 1989-ben, lánya Svédországba menekülése után leváltják, hat hónapig az fővárosi Előre megtűrt munkatársa, majd betegnyugdíjba kényszerítik. 1990-ben a Kolozs megyei RMDSZ szervezőbizottságának vezetője, a Szabadság napilap egyik alapítója, külső munkatársa, megszűnéséig a Szabad Európa Rádió tudósítója. 1991-ben az Erdélyi Szépmíves Céh újraalakításának egyik önkéntes szervezője és törvényes beiktatója, a Magyar Nemzet tudósítója, az Erdélyi Kiskönyvtár alapítószerkesztője, 1993-tól az Erdélyi Napló főmunkatársa, 19941995: az ESZC intézője, a Céh fiókjainak alapítója.
1995 végén, fia, szülei és felesége halála után, svéd–magyar unokái nevelésére Svédországba megy. 1997-től megszűnéséig, a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége Anyanyelvünk Alapítványának kurátora, könyvsorozatának elindítója (Vallomások az anyanyelvről, Glória Kiadó, 1999, Kolozsvár; Tar Károly: Svédországi magyarító szószedet, Debrecen, 2004)). 1998-tól a Lundi Lap alapítószerkesztője, a Lundi Lap Társaság alapítója, 1999-ben a kolozsvári Krónika tudósítója, a Magyar Liget, a dél-svédországi magyarok családi lapja http://hhrf.org/magyarliget) és az Ághegy http://www.hhrf.org/aghegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyam alapítója és szerkesztője, 2002-től a lundi rádió magyar adásának alapítószerkesztője, a Lundi Magyar Kulturfórum titkára, 2005-től a bevándorlók svéd nyelvű lapjának az Övergränser főszerkesztője, az Ághegy-Liget Baráti Társaság tiszteletbeli elnöke, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. 2007-ben az Ághegy hangos kiadásának, az Ághegy Rádió alapítója és szerkesztője.
Tagja a Román, a Magyar és a Svéd Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
2002-ben, a Magyar Írószövetség irodalmi pályázatán különdíjat, 2006-ban, a Várad folyóirat Horváth Imre pályázatán különdíjat, 2006-ban az Irodalmi Jelen regénypályázatán Szerenád dobra, cintányérra és egyéb ütőhangszerekre című munkájáért különdíjat kapott.
A magyar művelődésben végzett munkájáért 2003-ban a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki.

Forrás: http://hhrf.org/aghegy/tarkaroly

Regényei

Köszönöm, jól vagyok
Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969.

Nyári mese
Feleki Károly borítójával és rajzaival. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, l981.

Az ismert katona
Első kiadás: Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1985. A fedőlapot Feleki Károly készítette.
Második cenzúrázatlan, javított kiadás. A fedőlap Pusztai Péter fotógrafikája. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002.

Bög Viola Társaság
Három utazás regénye. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1995.

Bíró György aliász Kutya nekifutásai és kutyagolásai a mindig rózsás sportpályákon és a babértalanul is egyetlen életben
Megjelent az Erdélyi Kiskönyvtár sorozatban a regény négy fejezete: (Koppány Zsolt) NIS Kiadó, Kolozsvár, l993. Erdélyi Kiskönyvtár - 3.

Kutyatár
Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2005

Szerenád dobra, cintányérra és más ütőhangszerekre
Az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjat nyert regény.
Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2007

Ezenkívül írt gyermekkönyvet, riportköteteket, fordított, írásai antológiákban jelentek meg.