Fekete tulipán, rózsaszín tulipán satöbbi... - Interjú Marno Jánossal

...avagy a nihilizmus beteges hiánya. Riport Marno Jánossal, akivel egyik kedvenc helyszínén, a pingpong-teremben beszélgettem, távol a tábor aktuális zajától. Egy kellemesen visszhangzó helyiség ez, ahol a „tábor” szó is másképp hallszik, s az ipiapacs sem gyerekjáték. Pulóvert vesz, mert fázik, és fázik, hogy belemelegedhessen.

Fekete tulipán,

rózsaszín tulipán

satöbbi,

avagy a nihilizmus beteges hiánya. Riport Marno Jánossal, akivel egyik kedvenc helyszínén, a pingpong-teremben beszélgettem, távol a tábor aktuális zajától. Egy kellemesen visszhangzó helyiség ez, ahol a „tábor” szó is másképp hallszik, s az ipiapacs sem gyerekjáték. Pulóvert vesz, mert fázik, és fázik, hogy belemelegedhessen.

Marno János szeminaristái körében. [Fotó: JAK]

– Gondolom, szívesen vállaltad el a felkérést a szeminárium megtartására.

– Nagyon. Nagyon szívesen.

– Lehetnek-e az embernek magával szemben előzetes elvárásai, mikor egy ötalkalmas költőszeminárium megtartására készül?

– Azért komplikált erre válaszolnom, mert az elvárásom nyilván az, hogy jó passzban legyek. Én nagyon lámpalázas vagyok ilyenkor, hogy vajon eléggé magamnál leszek-e ahhoz, eléggé fitt leszek-e ahhoz, hogy meg tudjam csinálni, hogy kaland legyen. Engem tényleg csak ez izgat, hogy kaland legyen. És hogyha már kaland, akkor az azt jelenti, hogy ugye élvezzük... Egyébként én zömében mindig valami felfedezés bűvöletében vagyok éppen. Vagy nem. Vagy annak a hiányában. És eltűnődtem azon, hogy ilyenformán a szeminarista ki van téve annak, hogy a költészetet, az arról való elmélkedést afelől fogja megkapni, amilyen passzban éppen én vagyok. Én nem egy tanár vagyok, akinek van egy feladata, ami előre nagyjából megszabott, és akkor azt továbbítja a diáknak. Nekem az izgalmat kell prezentálnom, hogy eleven legyen a dolog, de azért az illető gyerekek-emberek ne legyenek teljesen kiszolgáltatva annak, hogy én ad hoc avatom őket bele valamibe.

– És ennek a beavatásnak, ennek a beavatkozásnak hol kell meghúzni a határait?

– Ez nekem is mindig közben merül föl, hogy meddig mehetek, és ezt alaposan megtapasztalhattad, hogy eléggé kedélyfüggő.

Beszél... [Fotó: Hegedűs Ágota]

– Na de mit tehet a szemináriumvezető akkor, ha egy számára unszimpatikus, vagy érdektelen szövegről kell mégiscsak véleményt formáljon?

– Én nem akarom megtenni azt, hogy elmismásolom, abba belenyugodva, hogy hát ő úgyis dilettáns, vagy tehetségtelen, és akkor végül is itt vagyunk öt napot, hát Istenem, kit érdekel, érezze jól magát, mindenki érezze jól magát, mert azért ezt szokták csinálni, szerintem. Valami módon arról értesítenem kell őt, hogy a saját paradigmájában, amit csinál, abban milyen az a minőség, helyén van-e, rendben van-e, érdemes-e azt neki. Ezt ennyire tematikusan azért nyilván nem közlöm. De azért sejtetem vele. Kísérletet teszek arra, hogy ha mégannyira is belerögzült már, belekövesedett, belemeszesedett abba a praxisba, amiben van, valahol ezt egy kicsit lebontsam, hogy hátha valami nyílást talál afelé, amit én is fontosnak tartok. Ez nem egyszerűen pedagógiai attitűd nálam, hanem költészetfilozófiai kérdés is. Nekem nincsen olyan, hogy költészet. Talán túlzás, hogy ezt is szóba hozom, de nekem az, hogy vers: nincsen ilyen. Mondhatja bárki azt, hogy verset írt, és én meg azt mondom, hogy szerintem nem, és inkább vers az, amit én csinálok. Tehát ez egy hatalmi kérdés, szerintem nem objektív, abszolút nem objektív dolog. Hogy jön ahhoz az elit, hogy ő kimondja, hogy ő ipiapacsolta a verset, egyáltalán a poézist és egyáltalán az esztétikát? Na most ennek a problematikájába én nagyon szívesen belevonok mindenkit. Azt élvezem, amikor a legkülönbözőbb kvalitású, praxisú, múlttal, vagy tehetséggel rendelkező emberek ennek a problematikájába be lesznek vonva. És szerintem ez fölszabadító.

– És mi a helyzet fordítva? Érdemes-e leplezni az esetleges rajongást?

– Na ez más. Hát látod, hogy én nem nagyon tudom leplezni. Olyan iszonyatosan megörülök neki, amikor valahonnan valami nagyon erős anyagot érzek, hogy lehet, hogy néha túlzásba viszem. Lehet, hogy ezzel zavarba hozom az illetőt. Vagy frusztrálom a többit. De valami módon mégis azt tapasztaltam, hogy sikerül az egészet olyan diskurzusban lebonyolítani, hogy legalábbis szemlátomást nem frusztrálódnak túlságosan az emberek.

– Elvárod-e a szemináriumon résztvevőktől, hogy ellenpontozzanak téged?

– Persze, de ez nem az életkoromból következik. Már kamaszként is ilyen voltam, tudom, hogy nagyon szuggesztíven tudok érvelni. És azt szeretném ilyenkor kivédeni, hogy ne uraljam le a terepet, mert az zavar. Megpróbálom nógatni a többi résztvevőt, és ha a vita elindul, akkor én jobban tudok moderátorként viselkedni, hogy az esetleges éleket leszedjem. De hát ez, úgy látom, hogy ez el is oszlik. Egyébként ez tényleg olyan érdekes, az volt a tapasztalatom, hogy ha több ember körbeül, nem az történik a fölolvasó esetében, hogy kvázi megszégyenül a közönség előtt, hanem sokkal inkább, mint hogyha a terhelés eloszlana.

...és beszélni kér [Fotó: Hegedűs Ágota.]

– Mennyire szerencsés, hogy ha ez a terhelés ilyen gyakorta eloszlik? Mennyire jó az, hogy ennyi szeminárium szerveződik? A fogékony, jó érzékű tizen-, huszonéveseknek ugyanis könnyen meg lehet tanítani, hogy hogyan működhet a költői nyelv, hogyan lehet viselkedni egy versben, és ők aztán elkezdenek működtetni egy olyan költészetet, ami többször híján van a tartalomnak. Nem kellene-e olykor magukra hagyni a fiatalokat?

– Tegnapelőtt egy átkozottul tehetséges sráccal beszélgettem órákon keresztül erről. És ő ezt fölpanaszolta. Teljesen egyetértettünk, hogy az ő generációjuknak az a problémája, és történetesen neki különösen, hogy iszonyúan tehetséges, ráadásul nagyon jó megjelenésű, és azonnal a legpozitívabb visszajelzéseket kapta. És tulajdonképpen ezzel a talaj ki van húzva alóla. Honnan veheti így elő a szenvedésanyagát? Honnan az ördögből varázsolja? Tehát neki még plusz gondja lesz az is, hogy a költészetét tartalmasítandó, valahogy pluszba szenved. Azon gondolkoztam, mert ezen baromi sokat tűnődtem, hogy énnekem vajon hasznomra volt-e az, hogy egy olyan rendszerben nőttem föl, ahol szinte tökéletesen semmibe vettek. És nem igaz, hogy csak politikai okokból, hanem egyszerűen leuralták a terepet. Tehát ez egy attitűd. De valahogy most az az érzésem, hogy ezen én azért nagyon sokat vesztettem is. Nem merném azt állítani, hogy a fiatalok rosszabbul járnak, mert ők eleve támogatva vannak. Egyszerűen más természetű lesz a költészetük... Tudod, ez olyan, amikor valakinek a szemére vetik, hogy te csak azért beszélsz, mert beszélhetnéked van. Na de ilyenkor nem jön rá az ember, hogy az a legfantasztikusabb a költészetben, hogy esetleg a főmotiváció az, hogy beszélhetnéke van?

– Ezek szerint tehát bizonyos szempontból üdvözlendő, hogy van egy erősen fatikus jellege az újabb költészetnek? Nemcsak nyelvében, hanem szerveződésében, a csoportosulásokat is ideértve.

– Igen. Én ezt nem akarom most úgy föltüntetni, mint hogyha szerintem ez problémátlan volna, és nem opponálnám az én történetemmel, inkább csak úgy, hogy bizonyos tekintetben nehezebb az ő dolguk, mint nekem volt. De hát ebben odáig elmennék, hogy amikor én a ’70-es években egyszer-egyszer próbálkoztam az Élet és Irodalomban, vagy valami más folyóiratban publikálni, olyan vádakat kaptam, hogy „mi ez? mi köze ennek a tradícióhoz? hol van ebben ez a hagyomány, az a hagyomány?”, és nevesítették, hogy „miért nincs benne Illyés Gyula?”, vagy az ördög tudja, mi, és én zavarodottan álldigáltam, hogy „neki tényleg az a kritérium?”. Mintha minimum Csokonait kellene ismernem, és előrehaladva az egész magyar irodalmat, hogy én följogosítva érezzem magam arra, hogy verset írjak. És nem volt mellettem senki, aki azt mondta volna, hogy „te Janesz, ez hülyeség; hát írj úgy, ahogy akarsz, és kész; majd vagy tetszik, vagy nem”. Most ezeknek a gyerekeknek a tradíció ilyen értelemben láthatóan nem probléma. Ami probléma, az szerintem egészen más természetű, talán az, hogy a költészetet egy kész ideának tekintik, egy elvárásnak, aminek meg kell felelniük. És ez a csoportosság is nagyon érdekes, mert az én esetemben, a körülményekből következően nem volt csoportosulás. Nem lehetett. Voltak avantgárd, neoavantgárd barátságok, kapcsolatok, de ilyen, hogy költészeti csoport, ami most hirtelen kiderült, hogy nálunk nagyon sok van, nem volt. És ez viszont tényleg különös, hogy ha adva van mondjuk egy csoport, és velük valami interjú folyik, akkor a kérdések is ilyenformák, hogy „kit tekintetek meghatározónak az idősebb nemzedékből? mit gondoltok fontosnak? miért vagytok együtt? mi tart össze benneteket?”. És akkor olvasva a verseiket, és ez szembetűnő, hogy ezek egymást dresszírozzák. Hogy ezek elvárják egymástól, hogy mindenki eredeti legyen, de azt már, hogy ez miben áll, azt a közösség szabja meg. Mondhatnám azt, hogy megvan ennek az ovis jellege, hogy ez lesz az a csoport, amelyiknek a törzsi jelvénye a tulipán, s akkor ezen fölül ott lesz, hogy ki milyen tulipán. Fekete tulipán, rózsaszín tulipán satöbbi. A Tulipán őrs. Ez viszont érdekesen játszik vissza az általam horrorként megélt időszakra, amit a Csillebérci úttörőtábort jelentett... És az zavar még, hogy ezek a fiatalok nem mernek például pesszimisták lenni. Nem mernek rosszkedvűek lenni. Nem merik azt a kérdést föltenni, hogy mi a szarért élek? Van-e értelme az életemnek? Tehát a nihilizmusnak ez a beteges hiánya. Mindenki pozitív. Ezt nem tudom.

– Hogyan fogadnád, hogyha megalakulna a Marno őrs?

– Na most, ugye, ez egy bizonyos mértékig megtörtént, a telepesek elfogadtak. Valószínűleg a Telep esetében is vannak ambivalenciáim. Ők nyilván önmagukat is generálva, meg hogy mondjam, menedzselési szempontból is arra ügyeltek, hogy ez egy elit társaság legyen. Van ebben valami, amit nem is szeretek. Egy ilyen elitizmus. Na most ezek az újabb ovis csoportok, akik megalakultak, láthatóan egyrészt sokkal demokratikusabban gondolkoznak, mentesebbek az ilyen sznobériáktól, másrészt viszont jönnek itt a mintákkal (nem akarok magyar neveket mondani), hogy „mi vagyunk a Bob Dylan-csoport, és mi a Bob Dylan költészetét szeretjük”. És akkor egyszerűen jól érzik magukat. Ezek komfortcsoportok. Hogy én hogy viszonyulnék ahhoz, hogy engem egy komfortcsoport reveláljon és zászlajára tűzzön, vagy legalábbis az ikonjai közé soroljon, arra nem tudok válaszolni, de félek attól, hogy örülnék neki, mert örülök, hogyha bárhol elfogadnak, és ez az én gondom. De lehet, hogy volnának rossz érzéseim is, hogy ez egy teljes félreértés.
 

MHM