Az internet kegyetlen világ, itt nem működik az, amit néhány könyvkiadónk előszeretettel alkalmaz, mármint a mögöttük álló média támogatásával bárkiből toplistás írót faraghatnak. A népszerűséget itt kattintásokban mérik, és aki nem érdekes, annak a weboldalára nemigen kattintgat rá senki, és nem is veszi föl a kedvencei közé. Aki pedig az írásra alapozza a netes jelenlétét, könnyednek, szórakoztatónak, esetleg merészen újszerűnek kell lennie.

Kortárs irodalom, kortárs internet

Majoros Sándor 1956-ban született a jugoszláviai Ómoravicán (Bácskossuthfalva). Első kötete A visszhangkísérlet 1989-ben jelent meg az újvidéki Fórumnál. 1990-ben megkapta rá a legjobb elsőköteteseknek járó Sinkó-díjat, később a legjobb vajdasági magyar prózakötetért járó Szirmai-díjat. 1991-ben kitört a balkáni háború, áttelepült Magyarországra. Volt gondnok, technikai referens, népművelő, a Kortárs Kiadó, a Magyar Napló szerkesztője, rovatvezető az Új Magyarországnál, szerkesztő a Szabad Földnél. 1994-ben jelent meg a Távolodás Bácskától című novelláskötete. Azóta több kötetet publikált: Kirándulás a Zöld-szigetre, Meghalni Vukovárnál, Emberrel esik meg, Akácfáink sokáig élnek. Megjelenés előtt áll a Tranzitszálló című kisregénye. A kortárs irodalom és az internet pillanatnyi helyzetéről beszélgetünk.

   „Lényegében azzal foglalkozom, amivel mindig szerettem is volna. Ennek az írás a legfontosabb részeleme, de mivel úgy-ahogy sikerült elsajátítanom a webes szakmát, szerkesztő lehetek anélkül, hogy egy főnök vagy cégtulajdonos szeszélyeit kéne követnem. Öt évvel ezelőtt indítottam el a saját honlapomat (www.regenytar.hu), ami kezdetben tényleg csak rólam szólt, de nagyon hamar átalakult internetes portállá, és ma már ezernél is több különféle terjedelmű és műfajú publikációt tartalmaz, közöttük regényeket is. Igazi szenvedélyemmé vált ez a munka.”
   Most zártunk le egy beszélgetést új kisregényedről, a Tranzitszállóról, a fent idézett szöveget csak mellesleg tűzted oda. De nyilvánvalóan miatta folytatódik a diskurzus. Hogy azonnal nem kérdeztem vissza, ez annak köszönhető, hogy leesett állal néztem.
   Úgy kérdezlek, mint aki most talált fel a netre, irodalmi portált tervez, te vagy a tapasztalt webes szerkesztő, aki ismeri a dolog forszát, kipróbálta hatékonyság tekintetében innen is, onnan is.

   Onagy Zoltán: Melyek voltak az első lépések a webes munkáidban? Kötelező-e a programozást ismerni ahhoz, hogy az ember ilyen kalandba belevágjon?

   Majoros Sándor: Nekem a science fiction adta ehhez az alapot. A holdutazás idején voltam kamasz, és akkor úgy látszott, hogy a tudomány meg fogja váltani a világot. A sci-fi ezt a törekvést ideológiai alapon támogatta meg. De amikor Rachel Carson megírta a Néma tavaszt, és rádöbbentette az emberiséget, hogy a technika lényegében elpusztítja a természetet, ez a műfaj hirtelen köpönyeget váltott, és a veszélyt megjósoló próféciák szószólója lett. Ellenben az a mitológia, amit a műfaj nagy klasszikusai (Asimov, Clarke, Bradbury) megteremtettek, akkor már a saját útját járta, és ez engem egyfajta nosztalgiával visszautalt abba a korba, amikor ezek a félelmek még nem léteztek. A valóságteremtő tudományos-fantasztikus irodalom lényegében a nyolcvanas évek közepétől, nagyjából a csernobili atomkatasztrófa idején elvesztette a létjogosultságát, mert a hatásvadász rémisztgetésen kívül nem maradt semmi az eszköztárában. Nekem még az idealizált, tiszta korszaka jutott, és ez magától értetődő természetességgel lódított a számítógépek felé. 
   Erősáramú elektrotechnikai végzettségem van, ami csak annyiban rokonítható az informatikával, hogy a mikrochipeket és a villanymotorokat is elektromos áram működteti, de legfeljebb annyi közük van egymáshoz, mint egy bírósági ítélet szövegének a legmívesebb novellához. Az a régi, izgalmasan érdekes science fiction mégsem engedett messzire kerülni ettől a körtől, és amikor a nyolcvanas évek vége felé lehetőségem adódott, rögtön vettem egy Commodore 64-es masinát. Teljesen nulláról indultam vele, de pár hónap múlva már több saját készítésű, BASIC nyelven írt játékprogram tulajdonosa voltam. Egy focimenedzser játékomra máig büszke vagyok. A gép nemcsak a meccset játszotta le, hanem figyelt a játékosok formájára, a fejlődésükre, a begyűjtött sárga lapokra, sőt játékos piac is létezett benne, és mindezt 22 Kb memória felhasználásával, mert a Commodore 64-esnek ekkora volt a programozásra használható, tényleges memóriakapacitása. A játékállás mentésére és betöltésére már nem jutott hely, de a program ezzel együtt is remekül működött.
   Mostanában, ugyancsak autodidakta módon, a php nyelvvel foglalkozom, és úgy találom, az elv itt is ugyanaz, ami a BASIC-ban volt. Szinte mindent a logika működtet, ehhez csak jó ötletek kellenek, és egy kis merészség, hogy képesek legyünk elrugaszkodni a talajtól, amire főként akkor van szükség, ha az elképzeléseink nagyon eltérnek a divatos trendektől. Aki olyan weboldalt szeretne, ahol a szövegek és a fotók vannak túlsúlyban, pillanatok alatt legyárthat magának egyet valamelyik ingyenes tárhely szolgáltatónál, és már pakolhatja is rá a tartalmait. Ehhez még alapszintű programozói tudás sem szükséges, csak ki kell választani a kész sablont, és hajrá. A küszködés akkor kezdődik, és akkor kell beleásni magunkat a szakkönyvekbe meg a programozói fórumokba, ha rendhagyó szolgáltatásokat tervezünk. A Regénytáron (www.regenytar.hu) például már régóta fontolgatom egy irodalmi névgenerátor üzembe helyezését, ami elsősorban a pályakezdő íróknak nyújthat segítséget abban, hogy hőseiknek az írás karakteréhez illeszkedő nevet találjanak. A dolog úgy működne, hogy a figura jellemvonásainak begépelése után a modul automatikusan legyártana egy hozzá licencelt nevet, amit a felhasználó kizárólagos jogkörrel használhatna. Tudomásom szerint ilyen sehol nincs még a világon, és bár elsőre talán megmosolyogtatónak tűnik az ötlet, nem is annyira az. Évekig zsűriztem a Sárvári Diákírók prózai szekciójában, és azt tapasztaltam, hogy a fikciós névadás ebben az életkorban még megoldhatatlan probléma. 

   OZ: Mire kötelező odafigyelni az első lépések megtétele során?
   MS: Az első weboldalamat még a múlt évezredben készítettem, és bár azóta több tucat honlapot gyártottam, igazán csak a saját terepemen, a Regénytáron vannak tapasztalataim. Ez kezdetben nagyon egyszerű, statikus oldalacska volt, az én személyes dolgaimat tartalmazta. Már akkor is tudtam, hogy ezzel a módszerrel nehézkes lesz frissíteni, de törekedtem a folyamatos megújulásra. Aztán rájöttem, hogy az ilyen steril írói honlapoknak nincs sok értelmük, mert az irodalom nem az a műfaj, amely köré fan klubok szerveződhetnek. Külön téma lehetne, hogy miért, de hogy így van, azt nehezen lehet elvitatni. Úgy látom, az sem igazán segít, ha az író követi a divatot, és elszánt bloggyártásba kezd, mert a legjobb, legérdekesebb blogokat sosem szépírók írják, hanem ügyes, rugalmas és többnyire fiatal újságírók, esetleg politikusok.
   Az internet kegyetlen világ, itt nem működik az, amit néhány könyvkiadónk előszeretettel alkalmaz, mármint a mögöttük álló média támogatásával bárkiből toplistás írót faraghatnak. A népszerűséget itt kattintásokban mérik, és aki nem érdekes, annak a weboldalára nemigen kattintgat rá senki, és nem is veszi föl a kedvencei közé. Aki pedig az írásra alapozza a netes jelenlétét, könnyednek, szórakoztatónak, esetleg merészen újszerűnek kell lennie. Köztudott, hogy három flekknél hosszabb összefüggő szöveget monitorról senki sem szeret olvasni, ami átléphetetlen akadályt gördít a netre kapaszkodó kortárs irodalom elé. Akinek nincs valamilyen eladható terméke, esetleg divatos szolgáltatása, jobb, ha beletörődik: az internetes jelenléte nem lesz több egyfajta prospektusnál.
   A legújabb felmérések azt mutatják, hogy az olyan egyéni, kis portálok, mint amilyen a Regénytár is, hosszabb – rövidebb időn belül lemorzsolódnak, vagy pedig beszippantja őket valamelyik nagyobb gyűjtőhely. Néhány évvel ezelőtt találtam egy hírt, ami arról szólt, hogy egy angol gyerek a saját készítésű garázshonlapján meghirdetett egy bulit, aminek anyagi fedezetét az önként jelentkező hirdetőktől várta. Máig sem értem, miként érte el, de talált egy ilyen spontán hirdetőt. Nálunk napi 40-50 ezer egyéni látogató alatt esély sincs olyan bevételt hozó reklámfelületre, ha mögötte nem rokon, barát vagy ismerős áll. De aki új honlapot indít, ritkán gondol ilyesmire. Az egyik leggyakoribb hiba az, hogy az emberek többsége túldimenzionálja magát. Tavaly az egyik barátomnak készítettem egy igen csinos portált, vagy húsz rovattal. Eredetileg egy nagy látogatottságú, különféle témákkal és területekkel foglalkozó webhelyet álmodott meg, ami elméleti szinten működött is, ám a gyakorlat nagyon gyorsan megmutatta, hogy a rovatok kb. kétharmadára senki sem kíváncsi. Az egész portált le kellett volna egyszerűsíteni, de inkább hagyta, hogy netes kísértettanyává váljon, és lefogjon egy darabot az ilyen romokkal jócskán teleaggatott virtuális térből. Ekkor örültem igazán, hogy én ehhez képest kicsiben kezdtem, és amikor megláttam, hogy a saját dolgaim mellett például olvasónaplót is lehetne működtetni, ilyen irányba bővítettem a honlapomat. Ma már egy viszonylag gyakran frissített kritika rovat is működik a Regénytáron.

   OZ: Hogyan nézzen ki egy érdekes weboldal? Milyen esztétikai és egyéb követelménynek kell megfelelnie?
   MS: Az egészben az a legszebb, hogy itt aztán korlátlan a szabadság. A barokkos túlcizelláltság és a száraz minimalizmus gond nélkül megfér egymás mellett, inkább az oldalak szerkezetével van baj, és ez különösen a közösségi portálokra érvényes.
   Az egyik ismerősömtől nemrég ellopták a táskáját, de amikor a banknál megpróbálta letiltani a kártyáját, szinte beleveszett a befektetési és kölcsönfelvételi ajánlatokba. Nagyjából ugyanez volt a helyzet a telefontársasággal is, a szolgáltató honlapján nem talált olyan menüpontot, ahol jelezhette volna, hogy a mobilja illetéktelen kezekbe került. Mindez erősen fölveti az ilyen közösségi szolgáltatást nyújtó oldalak (bankok, telefonszolgáltatók, posta, stb.) egységesítését, vagy inkább szabványosítását. Borzasztóan zavaró, hogy miután úgy ahogy kiismertünk egy ilyen portált, a másik hasonlóra átlépve elölről kell kezdenünk az egészet. Ugyanez a helyzet a flash animációkkal, meg az intrókkal: nincs irritálóbb annál, ha az oldal telis-tele van mozgó, vibráló ablakokkal, pláne ha ezek csak szeszélyből vannak ott. Ami engem illet, én az egyszerűség híve vagyok. Minek bonyolítsuk túl azt, ami egyébként is bonyolult? Még a netes korszak előtt szerkesztő voltam egy napilapnál, ahol speciális újságkészítésre szánt szoftvert használtunk, és ennek fekete volt a háttere. Naponta több órán keresztül kellett bámulnom ezt a felületet, ami úgy húzta a szemem, hogy munka után hosszú ideig csak kóvályogtam. Emiatt a sötét alapon világos szövegekkel is előítéletes vagyok. Fotókkal és grafikákkal nagyon szép az ilyen tipográfia, de ha olvasni kell, kész gyötrelem.
   Számomra a BBC honlapja egyfajta etalon: egyszerű, tiszta, jól átlátható. Ha rajtam állna a netes felületek szabványosítása, akkor ezt a portált venném alapul, és mindent ide vezetnék vissza. Mostanában éppen a vöröses-lilás korszakukat élik, ami már nem annyira tetszik, de ez ízlés kérdése, és az oldal erényeit nem kisebbíti. Egyébként az internet javarészt a vizualitásról szól, és elképzelhetetlen részt venni benne képszerkesztési ismeretek nélkül. A legjobb blogszöveg is csak grízes tészta lekvár nélkül, ami ugyebár megfojtja az embert. Aki maga szándékozik működtetni a honlapját és külső segítség nélkül vág bele, nem árt, ha előbb a digitális képkészítés titkaival is megismerkedik. Tudnia kell, hogyan optimalizálja az illusztrációkat a monitoros megjelenítésre, és hogyan szabja át a kívánt méretűvé, hogy azok a weben is jól mutassanak. Mindez pedig erősen felveti a tyúk és a tojás kérdését, vagyis hogy az internet aligha válhatott volna azzá, ami, ha nem indul szédületes fejlődésnek a digitális fényképezés, de lehet, hogy ezt az internet gyors térhódítása inspirálta. Annál a bizonyos újságnál, amit az imént emlegettem, a fotósunk egy filmes csúcsgéppel dolgozott, és már vagy harmincéves szakmai tapasztalat állt mögötte, ám a digitális fotózáson csak nevetett. Azt mondta, még legalább tíz év, mire ezek a gépek átlépik az 1 megapixeles álomhatárt. Ez 1999-ben volt, amikor én már kezdetleges honlapokat fabrikáltam.

   OZ: Milyen kulturális téma vonzhatja egy weboldalra az olvasót? Hogyan döntöd ezt el, ha a szexet és a politikát – a két vezető érdeklődési kört –  eleve kerülöd?
   MS: A Regénytáron (www.regenytar.hu) kezdettől fogva az igényes szórakoztató irodalomnak próbálok teret szorítani. Erről nagy vitáim voltak a barátaimmal, mert szabályosan megtámadtak a „szórakoztató” jelző miatt. Azzal érveltek, hogy ez a nívótlanság és a ponyva megtestesítője, vagyis egy magára valamit is adó írónak vállalhatatlan. Hiába bizonygattam, hogy én olyasféle szórakoztató irodalomra gondolok, mint amilyen a Mester és Margarita, vagy a Száz év magány, végül mégis legyőztek és ez a jelmondat nem került ki a honlap fejlécére.
   Mégis megpróbálom ezt az utat járni. Nem tartom szerencsésnek, ha egy bizonyos szerkesztési stílust elméletekkel támogatunk meg, de az internet kapcsán muszáj kimondani, hogy ez másféle közeg, mint amilyen a nyomtatott sajtó, vagy a könyvekben őrzött irodalom. Már a nyelve is egészen sajátságos, mert úgy tűnik, lerázta magáról a lingvisztika merev szabályait, és szédítő evolúcióba kezdett. De sokkal fontosabb, hogy a neten adott a kommentelés, vagyis egy adott írás továbbvitelének, új dimenziókba helyezésének lehetősége. Innentől pedig logikus, hogy az olvasót is jobban érdeklik azok a témák, amelyekbe ő maga is belekapcsolódhat. Ez pedig eleve vesztési pozícióba sodorja az irodalmat, mert az attól különleges, hogy ezzel a láncra fűzött, továbbgondolásos módszerrel sosem folytatható. De ha már az egyetemes világkultúra csaknem minden alkotóeleme megtalálta a maga tégláját az interneten, az irodalom miért lenne kivétel?
   Az igazán nagy kihívás az, hogy rájöjjünk: milyen módon és formában élhet meg a regény a világhálón. Ennek az egyik kísérleti terepe éppen az idén ötéves Regénytár, a maga több mint ezer publikációjával. 
 
   OZ: Ha igazi, élő portál, akkor feltételezi az online érintkezést, a mobil felületeket, ami azt jelenti, az olvasót bevonjuk a szerkesztésbe. Hogyan lehetséges ez?
   MS: Útnak indítottuk a közösen írható regényeket, ami abban különbözik a többi, hasonló jellegű próbálkozástól, hogy a szövegekért virtuális honoráriumot fizetünk, amivel a Regénytár szerzőinek munkái közül lehet válogatni. Megfelelő számú virtuális fizetőeszközért például letölthetők az évkönyveink, vagy azok az írásaink, amelyek nyomtatásban nem láttak napvilágot. Ezt a játékot precízen kidolgozott szabályok támogatják, nagyon egyszerű működési elvvel. Az ötlet létjogosultságát az is bizonyítja, hogy már két befejezett, bárki asztalára lehelyezhető regényünk van, amelyek – egy kis utóigazítást követően – hamarosan szélesebb körben is elérhetővé válnak. Óriási eredménynek tartom ezt, mert ebbe a kísérletbe nálunk nagyságrendekkel nagyobb olvasottságú weblapok is belebuktak, talán mert komoly, elhivatott irodalmat kívántak teremteni, ami ezzel a módszerrel ugyebár lehetetlen.
Emellett tavaly elindítottunk egy tehetségkutató pályázatot is, ami a dimenzióinkhoz képest jelentős sikerrel járult. Még ha nem is feszítette szét a Regénytár jelenlegi kereteit, egyike volt azon kevés irodalmi és képzőművészeti pályázatoknak, amelyen a nyertesek pénzdíjat is kaptak. Jelenleg Képzelt művek kritikái név alatt fut egy pályázatunk, ahová stílusgyakorlatokat lehet küldeni, olyan műbírálatokról, amelyek vizsgálódási tárgya nem létezik. A szerkesztést ennél demokratikusabban nem tudom elképzelni, mert arra ott vannak a szabadon alakítható fórumok, amikre ugyebár megint más műfaji kötelezettségek vonatkoznak.

   OZ: Öt éve indítottad a honlapot, és öt év alatt nem hogy önfenntartóvá vált, hanem eltartja a portál gazdáját, téged is. Mi a titka?
   MS: Ez az állítás erős túlzás, főleg ha kifejezetten anyagi vonatkozásban értelmezhető. Szó sincs semmiféle gazdasági értelemben vett haszonról. Közvetve tart el, mert ezen a kísérleti terepen tanultam meg a webes felületekről mindazt, amit más területeken hasznosíthatok. A Regénytár legnagyobb hozadéka számomra csakis az, hogy amit ide írtam, az rögtön megjelenhetett, és a statisztikákból azt is megtudhattam, hányan voltak rá kíváncsiak. Annak ellenére, hogy sosem törekedtem az oldal széleskörű népszerűsítésére, szép lassan kialakult körülötte egy olvasótábor, ami a nagy hírportálok látogatottságához képest nevetségesen csekély, de az irodalmi folyóiratokéhoz képest igenis jelentős. Számomra ez azt bizonyítja, hogy a Regénytár szűkös lehetőségei ellenére is megérett a portál elnevezésre.
Nagyon tetszett például, amikor egy ismerősöm elújságolta, hogy az ELTE-n valakinek a laptopján fölismerte a főoldalunkat. Ezek csak apróságok, de megerősítenek abban a hitben, hogy folytatni kell, ameddig csak lehet. Úgy tűnik, tartalékaink is vannak. Nemrég, egy szerencsés véletlennek köszönve rábukkantam egy 1938-ban jogutód nélkül meghalt albán származású író, Rahim Berisha három regényére, amelyek mintha a Regénytár számára lettek volna kitalálva. Az eredeti szöveget kicsit meg kell majd újítani, de ezek a harsány humorba ágyazott, eseménydús kalandregények azt az igényes szórakoztató irodalmat reprezentálják, ami nagyon hiányzik a virtuális térből. Remélem, hogy a Regénytár hézagpótló szerepet fog betölteni ezen a téren is.