De egyébként, amit mond, az igen, igaz, valóban ilyen groteszk módon látom a világot, és valóban arra vagyok kíváncsi, hogy az ilyen határhelyzetekben hogy működik az ember, hogy működik a nyelv, a komikusság és a tragikusság határán, a sírás és a nevetés határán. Ezt mondják groteszknek ebben az európai szóhasználatban. Engem ez érdekel, valószínűleg alkatilag is ilyen lehetek, mert máshogy ezt tartósan nem lehetne csinálni.

A szavak mágiája

Interjú Parti Nagy Lajossal

„ki nem nyugodhat egy lován”

Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj  nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?
(Szívlapát – részlet)

Szubjektív: Ha nem bánja, kezdjük úgy, ahogy az amerikaiak is csinálják: földrajzi kötelékeket keresnék. Ha jól tudom, Szekszárdon született, és Pécsett is élt 13 évet. Az egyik versében azonban városomként mégis Budapestet emlegeti. Akkor végül is melyik városhoz kötődik?

Parti Nagy Lajos: Ugyan Szekszárdon születtem, de oda csak szülni vitték át anyám egy Tolna nevű – akkor még – faluból, több közöm nincs is Szekszárdhoz. Az apám katonatiszt volt, és helyezgették egyik helyről a másikra. Éltem még Kaposváron, Fehérváron. Amikor Fehérváron érettségiztem, onnan eleve Pécsre akartam főiskolára jönni, mert nekem nagyon fontos volt ez a város, pedig szinte soha nem voltam előtte ott. Engem ott közölt a Jelenkor nevű folyóirat először. Pécsett 13 évig éltem, de hát közben a szüleim már rég Pesten éltek. Az akkori feleségem, minden barátom, tehát rengeteg minden kötött Pesthez. De nem vagyok pesti, tehát én nem jártam itt soha például iskolába. Pécs nagyon fontos a számomra, Pest nagyon fontos a számomra, meg Berlin – ahol szintén éltem egy ideig. Ezt a három várost, talán ezeket tudnám említeni, mint földrajzi kötődést. Meg a Balaton felvidéket.

Szub: Ha már Magyarország tájainál tartunk, akkor a Szívlapát című vers alapján kicsit társadalomkritikusnak tűnik néha egy-egy megjegyzés a versben. Azt szeretném megkérdezni, hogyan kötődik a hazájához?

PNL: Az egy nagyon bonyolult kötődés, ami az embert a saját hazájához fűzi. Nagyon erős, nagyon szoros, és ezért tele van olykor indulattal, tele van keserűséggel. Nincs értéke annak a kötődésnek, amiben nincsenek erős, heves érzelmek oda-vissza. És mondjuk egy olyan városhoz, mint Budapesthez – aztán majd folytatom a hazával –, nem lehet máshogy viszonyulni, csak egy ilyen gyűlölve-szerető viszonnyal. A németben ez a Haßliebe kifejezés nagyon pontos erre. Egyszerre szörnyű és egyszerre nem tudnék meglenni nélküle. Valószínű, hogy az ember a hazával is így van. Úgy érzem, hogy a haza számomra egyre inkább az anyanyelvet jelenti. Tehát hogyha meg kéne határoznom, hogy mi ennek a dolognak a közepe a számomra, akkor nem azt mondanám, hogy a tejjel mézzel folyó nem tudom én micsoda, hanem azt mondanám, hogy a nyelv. Amit viszont állandóan viszek magammal, akkor is, ha nem vagyok Magyarországon. Húsz éve még azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy én létezni tudjak, itt kell éljek az államhatárok között. Most már ezt nem gondolom, természetesen más választásom nem lévén, itt fogok élni. Nem mindig boldogan attól, ami ebben az országban történik. De ez most zárójel.
A haza az egy nagyon bonyolult dolog. És én ebben a versben úgy fejezem be, ahogy József Attila a hadd legyek hűséges fiad befejezéssel (Parti Nagy versének befejezése: „hadd legyek hűs” – a szerk.). Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a legőszintébb a magam számára, hogy ha egy ilyen distanciális viszonyt tart az ember a saját hazájával. Tehát attól, hogy a hazám, attól én még nem tudok mindent elfogadni, ami történik, de akkor is a hazám, hogyha egy csomó dolog nem olyan benne, ahogy én szeretném. A haza, ez egy nagyon leterhelt kifejezés. Ezekben a közép-kelet-európai nyelvekben ezek a szimbolikus kifejezések iszonyú terhet kapnak, és bele is roppannak. Nagyon nehéz – németül aztán végképp nagyon nehéz – a hazáról beszélni. Majdnem hogy azt mondom, hogy nem is illik. És magyarul is nagyon meg van terhelve. Ugyanis minden politikai képződmény, a komolyabbtól a csürhéig és a söpredékig, a szájára veszi és megcsócsálja, és érti a maga önös érdekei vagy az elmeháborodottsága szerint. És ezért kell erről beszélni, a hazáról, a hazaszeretetről, de ezt elég nehéz definiálni, és főleg nem lehet kötelezővé tenni senki számára azt, hogy miként viszonyuljon a hazájához.

Szub: Ha már a viszonyulásnál és a megfogalmazásnál tartunk. József Attila a Dunánál című versében leírja, hogy ő származásánál fogva a keveredésből és ebből az egész történelmi útvesztőből próbálja megtalálni saját magát. Hogy eszerint határozná meg, hogy ki ő valójában. A Szívlapát című versében ön az „anyám szájából édes volt az étel” sort átalakította: „lírám szájában édesül az étel”. Tehát úgy gondolja, hogy nem származásánál vagy adottságoknál fogva lesz egy haza vagy egy fogalom szép, hanem az alapján, hogy mivé tesszük, vagy hogy mit mondunk el róla egyáltalán?

PNL: Igen. Nagyjából igen. Tehát nem eleve, ezek a fogalmak, ezek a viszonyok, ezek kialakulnak, ilyenné-olyanná-amolyanná nevelődünk. Tehát végiggondolás nélkül… Vannak ilyen nagyon erős parancsok, hogy szeresd apádat és anyádat például. Hát ezt ugyan lehet mondani, meg lehet tanácsolni és javasolni. De azért fejvesztés terhe mellett nem lehet mindenkit kötelezni arra, hogy mindenestül szeresse a szüleit, mert van eset, amikor a szülők nem mindegyike és nem mindig érdemli ezt meg. Ez a hazával sokszorosan így van, vagy a népemmel, vagy a nem tudom én micsodával. Sok-sok különféle emberből és azok különféle életszakaszaiból áll. Tehát az ember nem teheti meg, hogy ne kerüljön viszonyba azzal a közeggel, amelyből – most patetikus leszek – vétetett. De hogy mi az a közeg. Most, ha Magyarországról beszélünk, tehát én félig sváb vagyok. Félig meg – ha úgy tetszik – magyar. De hogy ebbe a magyarba még mi sorolódik bele, mondjuk a Kárpátaljától a nem tudom miig, azt föl se sorolom. Mindig megmosolyogtat, amikor Budapestet úgy definiálják, hogy Budapest és a budapestiek. A Kárpát-medencében a legvidékibb város Budapest. Gyakorlatilag mindenki vidékről, innen-onnan-amonnan származott bele. És nem csak vidékről, hanem különböző országokból. Ha valaki megnézi a bécsi telefonkönyvet, a nevek harmada cseh illetve morva. Merthogy ugye Bécset a cseh-morva kőművesek építették fel, hasonlóképpen, mint ahogy Budapestet a német, sváb, osztrák, ruszin, galíciai telepesek. Tehát amikor valaki nagyon magyarozik, akkor az elég nevetséges, csak arra kell emlékeztetni, hogy hányféle nemzetből, vagy hányféle nyelvből, nációból áll össze ez a dolog. Az a nagyon-nagyon ingékony dolog, amit magyarságnak neveznek. Van ilyen, de nem kell olyan nagyra lenni tőle.

Szub: Ennek ellenére mégis a hazáját nevezi meg vezérfonalként. Ez csak a versre vonatkozik?

PNL: Hát ez inkább a versre. Konkrétan itt a versben inkább ez picit ironikus. És pusztán annyit jelez, hogy van egy menete a versnek, a vers részeit az kapcsolja össze, hogy mindegyik a hazához kapcsolható, vagy a hazáról szól. És amikor az ember egy kitérőt tesz az egyik részben, akkor a következőt így kezdi, hogy hazám, te szép vezérfonál. Ez egy picit ironikus, de ennyit jelent inkább. Tehát nem gondolom azt, hogy engem mindenestül meg kéne hogy határozzon. Természetesen nagyon meghatároz, hiszen már csak a nyelv miatt is rettentően meghatároz ez a térség, ahol én létezem, hiszen az én anyagom itt van, itt van az utcán. Majdnem hogy ad absurdum azt mondom, hogy egy szobrász, ha teheti, akkor ne menjen el Carrara közeléből. De mondom, amit már mondtam, hogy nem gondolom azt, amint huszonöt éve, hogy nem tudnék másutt élni. Így van ez a hazával.

Szub: Akkor evezzünk kissé könnyebb vizekre. De még mindig az otthonnal kapcsolatban, bár egy kicsit más értelemben. Rengeteg műfajban alkotott, például drámát, verset és még gyermekmesét is írt. Van egy olyan műfaj, amiben jobban otthon érzi magát, mint a többiben?

PNL: Nincs. Mindegyikben otthon kell legyen az ember, ha belevackolta magát egy bizonyos idő után. Annyit mondhatnék, hogy én elsősorban inkább költő vagyok. És ez nem jelent semmi egyebet, mint hogy a kondícióim vagy a reflexeim vagy a képességeim inkább nyelvi természetűek, és inkább a sűrítés felé (az egyik legfontosabb attribútum a költészetben a sűrítés) viszik az én szövegeimet. Tehát inkább így értem, hogy alapjáraton, alapvetően én költő vagyok. Azért mondom magamról, ha kérdezik a foglalkozásomat, hogy író, mert ebben benne van minden más. A költő az egy nagyon speciális dolog. De nem érzem otthonosabban magam egyikben vagy másikban. Mindegyiket én írom, mindegyik abból a világból van, amit végül is én szűrök magamon keresztül, vagy szűrök ki a környezetemből. Nem érzek olyan nagy különbséget. Technikai, szakmai, poétikai különbségek vannak, de ez nem olyan nagyon nagy. Ez kicsit olyan, mint amikor van egy képzőművész, aki olykor installációt csinál, olykor térben gondolkodik, és mer plasztikában is gondolkodni, aztán rajzol, utána fest. Azért a képzőművészet tele van ilyen alkotókkal. Ez nem egy olyan nagyon különös dolog. Inkább az a ritka és a különös, hogy ha valaki egész életében csak egy műnemben dolgozik. Mondjuk csak verset ír. Alig-alig találni ilyet.

Szub: De lehet azt mondani, hogy a verseket teljesen másképpen kezeli, mint a prózai műfajokat?

PNL: Nem, nem. Mert?

Szub: Még az érthetőségről volt szó, rövidített olvasmányok, mai nyelvezet, addig a versek, bár tele vannak mai utalásokkal és szójátékokkal, mégis néha 14 és fél éves fejjel kicsit nehezen érthetőnek találom egyiket-másikat. És úgy gondolom, hogy az utalások és a felhasznált dolgok ismerete nélkül nehéz is megérteni őket, mint például a Szívlapátot a József Attila versek ismerete nélkül.

PNL: Igen, de ez egy picit a műnemnek is a sajátossága, tehát hogy nehezebben fölfejthető. Amivel én szívesen eljátszom a költészetben, az a tradíció, és a tradíciónak a rontása, változtatása, újra összerakása. Ez nagyon sok allúziót enged meg és követel, ezért nehezebben fejthetők fel ezek a szövegek. Ennek ellentéteként mondjuk eléggé rímes, ritmusos, dallamosak, tehát másfelől van egyfajta zeneiségük, ami talán közelebb viszi az olvasót a versekhez. A próza az más. A prózai mű mindig könnyebben olvasható. Pláne hogyha a történet határán van, ha egy picit történetet is mesél. Tehát ezt én inkább műnemi sajátosságnak gondolom, mint az én karakterem sajátosságának.

Szub: Ennek ellenére, ha egyszer megír egy verset, akkor pont ezek miatt a háttérutalások miatt, ha valaki esetleg félreértené, azt hogyan kezelné? Vagy a vers önálló életre kel, miután kiadja a kezéből, és mindenki azt kezd vele, amit akar?

PNL: Igen. Önálló életre kel, és mindenki azt kezd vele, amit akar, én is azt kezdek vele, amit akarok később. Én is adott esetben nagyon máshogy értem évekkel később, mint akkor, amikor megírtam. És az egy megtévesztő dolog, hogy nekem van jó néhány olyan háttérinformációm, ami esetleg másnak nincs meg. Nem kell hogy meglegyen. Egy műalkotás, amikor nyilvánosságra kerül, onnantól fogva egy köztárgy. Ki-ki úgy érti, ahogy akarja. Ha nagyon extrém módon érti, és ennek nagyon extrém hangokat is ad, akkor esetleg blamálja magát vele, vagy nem, akkor ez már az ő dolga. Ez nagyon fontos, pont az olvasói bátorság miatt is, amit mondtam. Igen, mindenki kezd vele, amit akar. És engem ez nem zavar. Mert az egy nagy tévedés, hogy az irodalomértés az olyan, mint a rejtvényfejtés. Hogy az író mindenféle ravasz kis rejtvényt eldug a szövegében, és akkor az okos olvasó vagy okos tanuló ezeket mind megfejti, és amikor minden egyes vízszintes és függőleges meg van fejtve, akkor ott áll előtte az eredmény, mint a keresztrejtvényé. Ez egy tévedés. Nincs ilyen. Az a vers, amelyik ezt nemcsak megengedi, talán el is várja, az nem vers, hanem egy dilettáns ördöglakat. A csoda ezekben a versekben pont a megfejthetetlenségük. Pont az, hogy mindig minden olvasó valami mást is ki tud venni belőlük. Nem azt mondom, hogy radikálisan mindenki máshogy érti. Nehéz lenne a Pilinszky János Apokrifjét egy ilyen vidám, piknikezős versnek érteni. Nem ilyen extrém különbségekről beszélek. De mi igenis az életkorunktól, a képzettségünktől, a műveltségünktől függően máshogy értjük ezeket a szövegeket. És ez nagyon jó. Ez az, ami az irodalmat és a művészetet a maga luxus módján nélkülözhetetlenné teszi. Nem formulázható, mindig marad titok. Egy jó szöveg mélyén mindig marad valami megfejthetetlenség. És ezt bátran el kell vállalni, nekem is, az olvasónak. Hogy nem tudok meg róla mindent, de most engem ez érdekel benne.

Szub: Mégis segítene nekem az egyik ilyen rejtvényt megfejteni a versben? Nem értettem pontosan, hogy a két szék között gyémánttengellyel és a lóval mit kezdhetnék…

PNL: Ez úgy fejthető fel… Pont ez a vers, ez a Szívlapát, ez azért nehéz, mert egy csomó olyan klasszikus sor van benne parafrazeálva, ami, ha valakinek egyáltalán nem ugrik be, akkor elég kevés marad meg a versből. Az egyik ilyen, hogy József Attilának van az a mondása, hogy kell hogy vers írassék, mert különben elgörbülne a világ gyémánttengelye. És a vers maga, ez a rész, amiről beszéltünk, abból a szójátékból indul ki, hogy József Attilánál a román az egy népnév, én pedig a románt mint a regény nevét használom. És ebből a játékból, arról van szó ebben a részben, hogy az ember ír verset, ír prózát is, hol van az ember maga ezek között a dolgok között. És a nem nyugodhat egy lován. Ugye van az a mondás, hogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni, két szék között a pad alá. Ezek a mondások vannak itt összetorlasztva és összefésülve ebben a szövegben. Ha itt lenne a szöveg, meg ha lenne több időnk, akkor ezt szépen ki lehetne bontani. De azt hiszem, hogy az egész versnek a sugallata alapján, ez, ha definitíve nem is érthető, azért sejthető, hogy valami ilyesmiről van szó. Jó az, ha valaki a sejtéseinek utána tud menni, pláne filoszként vagy bölcsészként ezeket a homályos utalásokat megpróbálja felfejteni, de még akkor is marad elég a versben.

Szub: Ha már a versek mögötti embernél tartunk, egy utolsó kérdéssel zárnám le az interjút. Nekem az ön verseiről mindig Salvador Dali festményei jutnak eszembe. Mert ott tapasztaltam ezt legutoljára, hogy egyébként hétköznapi elemeket környezetükből kiragadva felhasználnak, és új jelentéssel látnak el. Úgy, hogy azok tökéletes összhangban legyenek. Valódi funkciójuktól viszont teljesen megfosztják őket, és a végén megint nem értem, hogy miről van szó. Talán művészként valóban mindig így látja a világot, vagy ez egy szándékosan felvett stílusjegy?

PNL: Valószínű, hogy így látom a világot, másként nem tudnám ezt a stílust tartósan vagy – amennyire lehet mondani – hitelesen képviselni. Azt gondolom, hogy minden művészetnek viszonyulnia kell a hagyomány már meglévő műveihez is, a valóság már meglévő elemeihez, és azt tudja elmondani a világról, hogy én ezeket az elemeket hogy teszem másként egymás mellé. Az irodalomban már nagyjából mindent megírtak, és mindennek az ellenkezőjét is megírták. A nyelven, a magyar nyelven is mindent elmondtak már.
Nem nagyon van olyan szókapcsolat, amit még ne mondtak volna el. Ami nóvum tud lenni benne, vagy érdekes tud lenni, az az, hogy én hogyan tudom ezeket egyfajta új hitelességgel egymás mellé tenni. Az össze nem illő elemeit a valóságnak.
Van ez a Lautréamont nevű 19. századi költő, akit a klasszikus avantgardisták, a szürrealisták például elődjüknek vallottak, és neki van ez az elhíresült mondása, hogy „szép, mint egy varrógép és egy esernyő találkozása a boncasztalon”. Tehát össze nem illő dolgok különleges találkozása.
Nagyjából egészéből a modern művészet jórészt erről szól. Hogy ezeket az elemeket az ember a maga módján összerakja, és ezek különféle jelentéseket indukálnak. Mindegyik olyan, hogy világosan felfejthető, az író azt akarja mondani, hogy össze nem illő dolgok, hogy a világból valami kiveszik, valami kificamodott, minden egész eltörött, hogy most Ady Endrét idézzem, máskor pedig ezek ilyen homályos érzeteket keltenek csak fel. Van, hogy a Dalinál is nagyon direkt a dolognak az értelme. Az ilyen sztárfestményeknél, mint például az Órák, ezt pillanatok alatt meg lehet fejteni, már amennyire. És vannak nagyon szép kicsi munkái, ahol viszont nagyon homályosak ezek. Én ezeket szeretem inkább, ahol nem egészen világos. Tehát amikor nem allegóriákban beszél a művész, hanem szimbólumokban.
De egyébként, amit mond, az igen, igaz, valóban ilyen groteszk módon látom a világot, és valóban arra vagyok kíváncsi, hogy az ilyen határhelyzetekben hogy működik az ember, hogy működik a nyelv, a komikusság és a tragikusság határán, a sírás és a nevetés határán. Ezt mondják groteszknek ebben az európai szóhasználatban. Engem ez érdekel, valószínűleg alkatilag is ilyen lehetek, mert máshogy ezt tartósan nem lehetne csinálni.

 Kocsubej Alexander

Parti Nagy Lajos (1953): költő, drámaíró, író, szerkesztő, kritikus

Művei: Angyalstop (versek, 1982), Csuklógyakorlat (versek, 1986), Szódalovaglás (versek, 1990), Se dobok, se trombiták (tárcanovellák, 1993), Esti kréta (válogatott versek, 1995), Ibusár - Mauzóleum (színművek, 1996), A test angyala (kisregény, 1997), A hullámzó Balaton (novellák, 1999), Hősöm tere (regény, 2000), Fényrajzok (2001), Grafitnesz (versek, 2003), A fagyott kutya lába )novellák, 2006)
Díjai: Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (1996), Magyar Irodalmi Díj (2004), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2005),  Kossuth-díj (2007), Szép Ernő-jutalom (2007), Prima Primissima díj (2007)

Helyszín: Alternatív Közgazdasági Gimnázium: http://akg.hu/

Szubjektív c. magazinja: http://akg.hu/szub/