Boldog Zoltán: A közös nyughelyre olvasás - (Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva)
Szimpatikus szellemidézés Fenyvesi Ottóé, aki Halott vajdaságiakat olvasva (versek, átköltések, másolatok) című verseskötetével egy antológiát nyújt át az olvasónak, melyben lírai olvasmányélményeibe sűríti a Délvidék nagyjainak irodalomtörténeti arcvonásait és szövegdarabjait, szigorúan átszűrve mindazt a lírai én újraértelmező játékán. Az automatikus írást idéző szabad versszerkezetek a spontán olvasnónapló megjegyzésszerű jegyzeteihez közelítik az egyes ciklusokat, melyek szabad alkotásmódját maga a kötet könnyen követhető felépítése ellensúlyozza.
A közös nyughelyre olvasás
Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című verseskötetéről (zEtna, Basiliscus, 2009)
„Nyaljátok ki a szívem!”
(Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva)
Az egy-egy vajdasági író nevét viselő ciklus elején rövid irodalomtörténeti kapaszkodók segítik a vajdasági irodalomban kevésbé otthonosan mozgót, melyek viszont enciklopédiává alakítják a kötetet. Vékony, könnyen olvasható enciklopédiává, mely az adatok után meggyőzően bizonyítja, hogy miért jelentős a ciklussá bővülő szócikk, amely a több mint egy évtizede reneszánszát élő Csáth Géza szövegeinek újraolvasásától Juhász Erzsébetig terjed, és összesen 22 délvidéki sorsot idéz meg.
Ahogy a fenti mottó kiragadott mondata is mutatja („Nyaljátok ki a szívem!”) a kötet író olvasója provokatív párbeszédre készül egy olyan korszakban, amikor „szarnak a versre, válságban a líra”. A szellemidézés így akár feleslegesnek is tűnhet („Késő van már mindenre.”), de éppen a líra válságán túllépő gesztus teszi Fenyvesi olvasónaplóját az egyszerű párbeszédnél jelentősebbé: a trenddel szembe menő tiszteletadássá, amely vállalja a személyességet.
A szubjektivitáshoz tartozik az a felvállalt aránytalanság, amely az egyes szerzőknél sértődésre adhatna okot, ha éppen élnének, de a lírai én nem próbálkozik feljebb tornászni a karakterszámot, hogy Dettre Jánosnak ne csak két oldal jusson Csáth Géza tizenegyével szemben. A megidézett vajdaságiak egyébként is megbonthatatlan családként élnek a lírai énben. Dettre János megidézi a rákkal küszködő Kosztolányit, míg György Mátyásnál ő tűnik föl ismét, amint „altatót kevert a levesbe”. Így válnak a rövid irodalomtörténeti bevezetők, a ciklusba sűrített sorsmozzanatok egy összvajdasági sors építőelemévé, melyek néha láncszerűen kapcsolódnak egymásba (öngyilkosság öngyilkosságba), vagy éppen egymáshoz való viszonyukban válnak átértékelhetővé („Dettre altatót kevert a levesbe, ő nem [György Mátyás – B.Z.], ő elment a lágerbe.”
A halott vajdaságiak szövegeivel, az olvasás keltette benyomásokkal foglalkozó verselő egyre erőteljesebben figyel a szerzőre, a szerző mögött megbúvó emberre, akit néha a szövegtől elszakadva is próbál újraalkotni: „Próbálok beléd képzelni vérnyomást, csontot, alvadt rögöket, mandulát, / nyirokcsomót, rekeszizmot, levegőt.”. Az olvasás több ponton emlékezéssé alakul, és főleg ilyenkor érezhető, hogy egy költő lírai naplóját lapozgatjuk, amihez helyenként talán semmi közünk. Bepillantunk olyan emlékek közé, belehallgatunk olyan párbeszédekbe, amely a lírai én magánügye. Nagy szavakkal még azt is mondhatnánk: Fenyvesi Ottó felnyitja a vajdaságiak közös kriptáját, miközben éppen a szemünk láttára alkot nekik méltó nyughelyet a kötet terében.
A halottak közti séta néha eldönthetetlenné teszi, hogy ki beszél valójában egy szövegben: a lírai én hangja kommentálja az emlékeket, vagy esetleg médiumként maga a halott író szavai elevenednek meg? Így kerül feszültségbe egymással a Kázmér Ernő nevéhez kapcsolt ciklus néhány sora („úgy elhúznám a csíkot innen / úgy elfelednék mindent / semmivé nyilvánítanálak benneteket / nem vállalok semmi közösséget ezzel a tájjal”) és a kötetet teremtő gesztus: a tájhoz kapcsolt írói sorsközösség. Mind a lírai én, mind a megidézett író mondhatná az idézett sorokat, mint ahogy Tamás István amerikanizálódott érzékelése is lehet mindkét nézőpont sajátja. Máshol, például Kosztolányinál, pedig az azonosulás helyett a közvetlen párbeszéd jelei fedezhetők fel: „Beírtak téged mindenféle könyvbe.”. (Igen, mint ebbe, itt.) A változatos narrációs technikák, a megszólaló körüli bizonytalanság jól megfér azzal az emlékezés szabadságához tartozó rendszertelenséggel, amely egy szövegen belül is variálja a különböző megoldásokat (leírás, párbeszéd a halottal, szabad függő beszéd). Ennek jegyében a kötet a lírához sem ragaszkodik feltétlenül. A prózavers már Tamás István, Sáfrány Imre ciklusában erősebb epikai köntöst ölt magára, majd Juhász Erzsébettel következetes prózai szerkezet és hang zárja a versfüzérek sorát. Így mintha abban a korban, ahol „szarnak a versre”, valóban érdemes lenne kivezetni a kötetet a lírából. Bele a próza megnyerőbb világába.
Bármennyire is keressük a kapcsolatot a megidézett írók művei, életútja között, a legtöbb közös vonást mégis az a rituálé hordozza magában, melynek során Fenyvesi Ottó közös nyughelyre olvassa a halottakat. Helyre teszi topográfiailag Csáth Gézát, Kosztolányi Dezsőt és Dettre Jánost – jelezve ezzel, hogy neki ők vajdaságiak, földik maradnak. Névjegyével, a kötet utolsó irodalomtörténeti címszavával önmaga is felsorakozik mögéjük, mint olvasójuk és mint földi társuk. Kérdés azonban, hogy a lírai ismeretbővítésen, kánonfeszegetésen és a topográfiai újrakategorizáláson kívül mit nyer a kötettel egy olyan olvasó, aki az összefonódó vajdasági kapcsolathálón kívül arra kíváncsi: mi a valódi tétje az antológiának egy nem vajdasági számára. Mi az, ami a lírai én önkényes szellemidézésén kívül összeköti a vajdaságiakat? Létezik-e közös vajdasági sors? Mennyiben más az, mint a magyar sors? Mennyiben más az, mint egyes vajdaságiak magyar sorsa? A kérdések sora is mutatja, hogy sokrétűen zavarkeltő a kötet. Főleg azoknak, akik nem szarnak a versre. Mert tulajdonképpen nekik szól ez a kötet, és megtanítja őket Fenyvesi lírai szívtérképét olvasni. Remélhetőleg nem fognak vele nagyon eltévedni.
Boldog Zoltán
