„Tehát bennem van a hiba, de én azt hiszem, hogy a dolgok eldurvultak, hogy nyomatékosabbak lettek, anélkül, hogy sziporkázóbbá váltak volna. Nem csoda ez a mai világban, hiszen ez egy keményebb, könyöklőbb világ. Lehet, hogy itt az emberek megosztottak, és nem érzik azt, hogy egymásnak testvérei. A hazáról beszélnek, de a haza összetartást igényel és közös célokat” – mondta Alexander Bródy, amikor a Hét évtized illatai című, a Helikon kiadónál megjelenő könyve kapcsán beszélgettünk az első csínytevésről, szivarozó kutyáról, illatos lovakról és nők illatáról, Hunyady Sándorról, a humorról és a szeretetről. A teljes beszélgetés itt olvasható.

 

 

 

 

 

Az emlékezés (sárga)

 

 

rózsakertje

 

 

Beszélgetés Alexander Bródyval

 

 

 

 

Itt ülök Alexander Bródyval a dolgozószobájában, és a Hét évtized illatai című, hamarosan a Helikon kiadónál megjelenő könyve kapcsán beszélgetünk. A hasonló című előző könyv után jogosan merülhet fel a kérdés, hogy az ebben a könyvben szereplő írások, s maga ez a könyv: mennyire folytatása az előzőnek?

Tökéletesen a folytatása, de egy nagy különbség van a kettő között. A Hét évtized ízei, amire utalsz, az előző könyv, az olyan emlékeimnek a sorozata, amikor is aránylag ismert emberekkel törtem kenyeret. Ez azért volt érdekes, én azért írtam azt a könyvet, mert a gyerekeim állandóan nyaggattak, hogy kivel mit csináltam, mert ugye tudják, hogy sok embert ismerek, és ugye nekik fontos volt, hogy hát én Grace Kelly teniszpartnere voltam, és Molnár Ferencet is ismertem, és Somerset Maughamot is, és  Borgesnek voltam a barátja. Ez őket érdekelte, s én megírtam, hogy milyen volt velük együtt étkezni, s így lett ez a „Hét évtized ízei”. Két féleképpen „íz” – az embereknek az „ízei” s az ételek ízei. Az illatok azonban olyan emlékek, amikben inkább csak a családom, s olyan dolgok szerepelnek, amelyek számomra fontosak, nincsenek híres emberekhez kötve. Mert nem akartam, hogy azt higgyék, én csak híres emberekről próbálok írni.

Akkor ez az új könyv bepillantást enged Alexander Bródy életének intimebb szférájába?

 

Igen. Én soha nem fogom megírni az önéletrajzomat, de ezek az anekdoták igaz történetek, olyan közel jönnek, amennyire én közel szeretnék jutni.

 

Mondhatjuk akkor azt, hogy az emlékezéshez, a meditációhoz jó vezető, útmutató az ízek és illatok sora?

Igen. És azért, mert az ízekről sokkal könnyebb írni, mint az illatokról. Az egy nehéz dolog, és én ugye a Proust Madeleines-története után írtam a saját gondolataimat és élményeimet az illatokról. Megírtam azt, amikor az első illataimat észleltem. Az akkor volt, amikor édesanyám retiküljét teljesen szétszedtem – hároméves lehetettem, vagy négy – kikaptam, de ott sok illat volt. Nemcsak a parfümjeinek az illata, hanem a bőrnek, ahol a kulcs volt, vagy ahol a pénztárca, szóval ilyen dolgok. És még emlékszem ezekre az illatokra.

A nőkhöz erősen köthetőek az illatok, vagy a világ minden területéhez?

 

Hát, megírom azt is, hogy sok ember elveszti a szaglóképességét.

Nem a dohányzás miatt?

 

Egyáltalán! Nem is mennek orvoshoz, pedig igazából ételt szagolni is kell, nem csak ízlelni. Az emberek nem gondolnak arra, hogy egy kutyának százszor annyi szaglóbimbója van, mint egy embernek, és megírom, hogy én miként viszonyulok a kutyám szaglásához, mit gondolok róla.

 

Ez egy nagyon fontos része számomra a könyvnek, ahol a kutyádról írsz, s hogy nagyon boldog lennél, ha olyan szaglásod lehetne, mint neki.

 

A kutyámnak, a Harrynek… Mikor érzi, hogy rágyújtok a ház másik végében, akkor ő rohan a kertből, mert érzi a szivaromat. De nem azért jön, mert érzi a szivaromat, hanem mert tudja, hogy akkor kap tőlem valami csontszerű csekélységet.

 

Akkor sajnos nem terjeszthetjük el azt a hírt, hogy Alexander Bródynak még a kutyája is szivarozik!

 

Nem. Én ezt a feleségemnek mondom, hogy a kutyám szereti, de négy feleségem volt, s még egyik sem szerette, hogy szivaroztam, ám én ezt a rossz szokást megtartottam. És írok különböző illatokról is, például vannak emberek, akik megbolondulnak az új autó illatáért, és ezt árulják is ilyen kis illat-bombákban. Én a régi autó illatát szeretem.

 

És azt nem árulják kicsiny patronokban?

 

Azt nem! Mert ahhoz évek kellenek, hogy például az én szivarom illata beleszívódjon a kocsiba! Milyen boldog ember lehet, aki az én régi autóimat megveszi!

 

Mennyire tartod ezeket a könyveket peremterületnek, kirándulásoknak az irodalom világába? Vagy inkább memoároknak gondolod őket?

 

 

Én nem látom magamat irodalmárként, sem nagy íróként. Bár a nagybátyám, Hunyady Sándor volt az, aki kis történetekből csinált nagy írásokat. Én csak azért írom ezeket le, ahogy mondtam, mert szeretném, hogy a gyerekeimnek megmaradjanak. Megkérdezte a kiadóm, hogy mikor lennék megelégedve, ha hány könyvet adnék el. Mondtam neki, hogy erre nem gondoltam, de olyan tíz-tizenötöt biztosan el kellene adni. (Nevet)

 

Tehát nem bestsellernek szánod a könyved?

 

Nem! És nem is memoárnak, mert azt hiszem, aki azt mondja, hogy tökéletesen emlékszik minden eseményre, az nem mond igazat. Mert nem lehet. Akkor se, ha leírod. Én folyamatosan vezetek egy naplót, de abban nem azt írom le, amit csinálok, hanem amit gondolok és érzek, és aforizmákat, mások jó gondolatait, és ezt vezetem már jó rég óta, tizenhárom éves korom óta, negyvennyolc ilyen bőrkötetem van! Most már átálltam a számítógépre, s azon írom ezeket.

 

Mennyire lehet empirikus tapasztalatot szerezni a világról az ízeken és az illatokon keresztül? Az emberek inkább a képi világot választják, a mozi tud már háromdimenziós képeket is, igaz mégse hozza a film az illatokat, ízeket.

Nem válaszoltam meg az előbbi kérdésedet helyesen, de azt itt most megválaszolom. A nők illata egyike – a férfi számára – a legfontosabb dolgoknak. És lehet, hogy egy leány arca, akit hatvan évvel ezelőtt ismertem, elhomályosul az emlékezetemben, de ha megérzem újra ugyanazt az illatot, ami őt vette körül… és ez lehet a mamájának a főztje, úgy mint az ő kölnije, akkor visszajön számomra. Tehát én azt hiszem, az illatok és az ízek fontos dolgok. Van egy írás a könyvben, lehet, hogy te olvastad, ami egy „valódi szőkéről” szól, egy kislányról, egy svéd kislányról, akivel két évig éltem együtt.

 

Nem volt sokkal magasabb nálad?

 

Nem. Az az első csók volt! A kislány, aki sokkal magasabb volt nálam annakidején. Jól emlékszel, de most a „valódi szőkéről” szeretnék beszélni. Nagyon szép kislány volt. Megtanított kicsit svédül, én nem tanítottam angolul, mert ő akkor már jobban beszélt, vagy legalábbis úgy, mint én.

Nem szabad kihagynunk a lovakat! Az új könyvedben mutattál egy fotót.

 

Igen, az istálló.

 

Tegyük hozzá, hogy itt körülöttünk, a dolgozószobádban most is rengeteg lovas kép van.

 

Igen. Én imádom a lovakat. Na most itt van egy illat, amit „bűznek” hív néhány ember, és mások imádják. Nagyon sok különbség van aközött, hogy falun vagy városon nőttél-e fel. Ha falun nőttél fel, akkor vannak illatok, amit egy városi ember nem is ismer. „Hál’ Istennek!” – mondja a városi ember, de téved a falusi ember véleménye szerint. De ott van például a frissen nyírt, vagy az eső utáni fű illata, vagy a fák illata, vagy akár az óceán illata… ezek olyan illatok, amelyeket nem felejt el az ember. Virágokról nem is beszélek!

 

 

Például a sárga rózsáról?

 

Például. Hát igen, az az egyik kedvenc virágom, de emlékszem még, mint kisgyerek – nem tudom írtam-e ezt a könyvben – a nagyszüleimnek volt egy villája, fent a Svábhegyen, és ott dáliák voltak végig az út mentén, a kaputól egészen a házig. De volt ott egy kicsi rózsabokor, sárga rózsa, és én amellett ültem és szagoltam a rózsákat, mert annak az illatát nagyon szerettem, a dáliákat nem annyira.

 

Így maradt meg a sárga rózsa?

 

Igen, nekem megmaradt…

 

Most is van itt egy.

 

Mindig van! Mindig van az irodámban egy szál sárga rózsa, vagy ahol éppen lakom. Egyesek, ha ránéznek, talán megbocsájtják a szivart.
Az emberben akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy voltak már ízek, most itt van a könyv az illatokról, de lesznek-e hangok?
Én azt hiszem, hogy ezzel befejeztem. Nem azért mert a hangokat nem szeretem, és egy jó ötlet, amit adsz, de ez nekem könnyen jött. Nem akarom erőltetni. Nem azért írom ezeket, hogy legyen egy harmadik kötet is. Hogyha lenne, persze, lehetne a látásról, hallásról, tapintásról… de nem. Mért gondoljak ki harmincnyolc, vagy negyven fejezetet a tapintásról, hiszen amiket igazán szeretek tapintani, le sem írható?

 

De például a hangokról írhatnál. Ma derült ki számomra, hogy zongoráztál.

 

Igen, hát tudnék írni erről, de nem fogok. Van sok más dolog, amit meg kell csinálnom. Például: nagybátyámnak, Hunyady Sándornak van száznál több olyan írása, amely még soha nem jelent meg könyv alakban. Ez egy érdekes dolog, mert ő kisebb novellákat írt főleg, tárcái például az „Ellenzék” című lapban, Erdélyben jelentek meg, és még sosem lettek könyvben összegyűjtve.

 

Azért az elég fontos – már ha az ember ismeri a hozzád köthető könyveket –, hogy mind Bródy Sándor, mind pedig Hunyady Sándor irodalmi öröksége végül is hozzád vezet…

 

Igen, és azt hiszem nekem felelősségem is ezt közreadni, minthogy elkezdeni csevegni magamról, aki ebben a legérdektelenebb. Tudod, én az életben két dolgot tanultam meg. Az egyik: hogy borzasztóan szerencsés voltam, hogy ilyen kis képességgel ennyit elértem. Én boldog ember vagyok, és nagyon szerencsésnek tartom magam, de édesapám figyelmeztetett fiatal koromban: „Magának nagyon sok oka van szerénynek lenni.” És én akkor azt gondoltam, hogy ez csak a családomra vonatkozik, de ez az egész világra vonatkozik, minden emberre. Mert amikor emberekkel találkozom, mindig fölfedezem  – és nem csak egyeseknél –, hogy valamiben sokkal többet tudnak, mint én. És ez nem csak a parasztról igaz, aki sokkal-sokkal többet tud, hanem arról az ember,ről is, aki mellettem járkál az utcán. Nem is ismerem, de én tanulok tőle. Az illatokban és az ízekben is átüt az, ami fontosabb, mint mindkettő, és mint minden más érzékszerv, s az: a szeretet. És, ha az ember úgy közelíti meg, hogy szereti, nem utálja, nem fél tőle, akkor minden rendben van. Szóval szerintem érted, hogy mire gondolok, és szerintem ez a fontos. És amikor a hazámat látom, és az egész világot, akkor én ezt hiányolom.

 

A szeretetet?

 

Leginkább igen.  Most nem olyan szeretetről beszélek, amit a gyereked iránt, vagy a családod és barátaid iránt érzel. Arra, hogyha egy közösségben élsz, ami egy város, vagy egy falu, vagy egy villamos éppen, akkor szeressed azokat az embereket, akik ott vannak. Emlékszem egy édes sztorira… bár könnyen mondhatod, hogy „Hát az büdös! Az a villamos büdös! Én ott hogy szerethetnék valamit?” – azt is lehet szeretni, nem? Azt is lehet nem komolyan venni. A nagy balerina, Margot Fonteyn mondta, hogy nagyon fontos, hogy azt, amit csinálsz, a mesterségedet komolyan vegyed, de saját magadat soha.  Azt hiszem, ez nagyon igaz. Például az a kis történet nagybátyámról – Hunyady Sándorról és Karinthy Frigyesről. Arról disputáltak, hogy ki a legudvariasabb ember Budapesten. És hát Sándorka végül azt mondta, hogy Bús-Fekete, aki egy író volt, és Hollywoodba ment, és nagy sikert aratott ott. És erre Karinthy azt kérdezte: „Miért Bús-Fekete?” – ehhez kell tudni, hogy egy borzalmasan kövér ember volt. Azt mondta erre, hogy „Azért, mert ha feláll a villamoson, akkor két másik ember ülhet le.” Szóval ilyen. Ez a humor, ez az érzék, hogy az ember nem veszi a dolgokat komolyan, és nevetni tud. Mert mi a nevetés? Az tulajdonképpen egy felszabadulás, úgy mint a humor, ami a logikának az elhárítása, egyfajta megtörése egy bizonyos dolognak, ami a  megkönnyebbüléshez vezet. És ezt nem mint orvos mondom, hanem csak érzem, hogy ez fontos lenne. Egyszer New Yorkban, Szenteste egy síüzletben dolgoztam – ami a Siggy Buchmayré volt, aki osztrák síbajnok volt – a Szent Patrik katedrális mellett. Mi azért dolgoztunk ott, mert odajöttek be a legcsinosabb lányok, és akkor tudtuk őket segíteni. Kimentünk a barátaimmal este, és öt dollárban fogadtunk, hogy hány embert kell számolni – Szenteste! –, míg egy utcán lévő embert látunk, aki mosolyog vagy nevet?! Hárman voltunk, egyikünk mondta, hogy húszat, másikunk, hogy harmincat, s én mondtam, hogy többet. Hát én nyertem az öt dollárt, egyetlen kifutófiú volt csak, aki fütyülve és nevetve ment el. Esküszöm, ő volt a legszegényebb!

Hányadik volt?  

 

Azt hiszem ötvenkettedik.

 

Érdekes lenne ugyanez a fogadás Budapesten. Bármelyik nap.

 

Lehet, hogy száz fölé kerülsz.

A humorra visszatérve, szerinted van, vagy csak volt jellegzetes pesti humor?

 

Hát volt! Volt egy dolog, amit a francia „espritnek” nevez, volt egy „ambiance” – egy könnyedség. Lehet, hogy én nem vagyok igazságos, mert ugye a fülem… tegnap voltam egy megnyitón, volt egy parti és a zene olyan hangos volt, és a dalok szövegei annyira… – számomra – élvezhetetlenek voltak, de lehet, hogy ez csak a koromból kifolyólag. Mert hiszen a kislányom, aki rock and roll táncversenyt nyert, ezt a zenét hallgatja, és imádja. Tehát bennem van a hiba, de én azt hiszem, hogy a dolgok eldurvultak, hogy nyomatékosabbak lettek, anélkül, hogy sziporkázóbbá váltak volna. Nem csoda ez a mai világban, hiszen ez egy keményebb, könyöklőbb világ. Lehet, hogy itt az emberek megosztottak, és nem érzik azt, hogy egymásnak testvérei. A hazáról beszélnek, de a haza összetartást igényel és közös célokat. De hiszen itt mindenki zseni akar lenni… Márai Sándor, amikor utoljára meglátogatta a nagybátyámat, Hunyady Sándort a szanatóriumban, és tudta, hogy meg fog halni, kijött és a következőt írta: „Zsenink és prófétánk egyre több lesz. Írónk egyre kevesebb” – ezt 1942-ben írta, de ennek a mondatnak, szerintem ma is jelentősége van. Sajnos ideából még mindig sok van és jók, de a megvalósítása ezeknek, amely kemény munkát, odaadást, és összefogást követel… hiányzik. Nem vetted észre, hogy annyi ember itt hősöket napok-órák alatt épít, és napok-órák alatt dönt meg? Ez egy ilyen folyamat, de nem egy Deák Ferences gondolkozás.

 

És hogyha a jövőre gondolsz, vagy a hazánk jövőjére, mi az amit javasolni tudsz?

 

Én messzi állok attól, hogy javasoljak, mert én nem vagyok elég okos. Amit én csinálok, az az, hogy én a legjobban a világon – a családon és a barátaimon kívül – a gyerekeket szeretem. Nagyon szeretem a gyerekeket. Azokban van a hitem. Na most te mondhatod, hogy hány generációnyi gyereket láttál már felnőni, s mind olyan lett mint a szülei. Igazat kell adnom neked. De azért én remélem… bár erre ezer év óta a magyarnál nincs jel, hogy a következő ezer jobb lesz. Ebbe hinni kell, mert hogyha nem, akkor azt csinálod, amit tegnap a német válogatott kapus, aki a vonat elé dobta magát, és azt nem ajánlom senkinek.   

 

 

 

Készítette: Weiner Sennyey Tibor