„Az írásban én vagyok az úr, én osztogatom a fikciót"

 „Mindennek középpontjában a szubjektum áll, őt próbálom a sok élmény, tapasztalás közben tisztára mosni, patyolatra, ahogy azt József Attila anyja teszi a lepedőkkel.” – mondta Gazsó Hargitának Bencsik Orsolya, a friss Sinkó-díjas prózaíró. Most nem csak egy bővített, javított beszélgetést olvashatnak az Irodalmi Jelenen a fiatal írónővel, hanem két kisprózáját is.
 

 „Az írásban én vagyok az úr,

 én osztogatom a fikciót”

A Sinkó Ervin Irodalmi Díjat a Sinkó Ervin Alapítványból hozták létre 1970-ben. Sinkó Ervin végrendelete értelmében minden évben azt a fiatalt illeti a díj, aki magyar nyelven megjelent önálló irodalmi művével, vagy huzamosabb időn át folytatott irodalmi vagy tudományos tevékenységével kiemelkedő munkát hozott létre.

A 2009-es Sinkó-díjat odaítélő bírálóbizottság, Szabó Szilvia, Utasi Csilla és a vajdasági író-irodalomtörténész Toldi Éva, egyhangúlag Bencsik Orsolyát tüntette ki a díjjal a Kékítőt old az én vizében c. kötetéért. A díjat október 21-én, az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék fennállásának 50. évi jubileumán adták át a Tartományi Képviselőházban.

A díj átvétele előtt Toldi Éva, a bírálóbizottság elnöke méltatta a Kékítőt old az én vizében c. kötetet, mely indoklásban elhangzott a műre jellemző tudatos kötetkompozíció, az irodalmi hagyomány és kulturális diskurzus erőteljes megszólítása, az én hangsúlyozása, a mikroközösségben, a családban létrejövő helyzetek tematizálása, a műfaji átjárhatóság, a rácsodálkozásra való érzékenység és a női beszédmód.

Az idei Sinkó-díjas 1985-ben született Topolyán. A filozófia-magyar szak végzős hallgatója a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarán. A méltatásban fölsorolt jegyekről, filozófiáról, irodalomról, a léthelyzetéről kérdeztük Bencsik Orsolyát.
 

Amikor a készülő köteted kompozícióját szerkesztetted, mi alapján válogattad a témákat?

– A szövegeim jó része a mosásról szól, nevezhetjük ezt a kötetem egyik szervezőelvének is. Mindennek középpontjában a szubjektum áll, őt próbálom a sok élmény, tapasztalás közben tisztára mosni, patyolatra, ahogy azt József Attila anyja teszi a lepedőkkel. És ez a „szubjektum-mosás” az intim, magánéleti szférán át, a családban betöltött pozíción és a szerelmi kapcsolatokon keresztül próbál eljutni egy teljesen steril énig, ami már a célkitűzés elején eleve kudarcra van ítélve. Ennek másik szintje a szövegek, az irodalmi hagyomány átmosása is. Ezért is használok olyan sok intertextet. Így jött létre tehát a kötetben levő négy ciklus: a Csalá(r)dtörténetek (melynek a neve már eleve beszédes), A szöveg öröme (mely az énre rárakódott szövegélmények mentén strukturálódik), a Nem jó nem ölteni testet (mely az én testélményével, testtapasztalatával, illetve testkeresésével foglalkozik) és az Egy bizonytalan lady e-mailjeiből (melyben javarészt olyan levelek olvashatók, melyeknek alapproblémája az emlékezés, a történetmesélés és az én identitáskeresése). De arra is törekedtem, hogy a ciklusokon belül a szövegek egymásba folyjanak, egymásból építkezzenek.    

Hány év termését foglalja magába a kötet?

– Tizenöt voltam, amikor írni kezdtem. De a kötetembe főleg az utolsó négy év anyaga került bele. Igaz, az a vers, melyet Toldi Éva olvasott föl a Sinkó-díj átadásán, tizenhét éves koromban született.

Gondolom, érdekes volt hallani a méltatást az írásmódodról. Te is ekként tudnád azt definiálni?

– Valóban jó érzés volt hallani, és a díjnak is nagyon örültem. Az embernek mindig kell a visszaigazolás. Az irodalom pedig éppen az a közeg, ahol nagyon fontosak ezek a külső vélemények. Nem hiszem, hogy ekként definiálnám a szövegeimet, mint ahogy azt a méltatásban hallhattam. De ez nem azt jelenti, hogy nem így van, hiszen nem is tudom, hogy valójában hogy van. A kritika, az olvasó véleménye már nemcsak a konkrét szövegről szól, hanem a kritikus, olvasó olvasói stratégiáiról is, a személyéről, tapasztalatairól. Tehát ahogy értelmez, ahogy méltat, abban már erőteljesen benne van ő is. Erre az őre viszont nagyon kíváncsi tudok lenni, és éppen ezért valóban érdekes volt hallani Toldi Éva véleményét.

A filozófiai stúdiumod mit hozott neked az írás terén?

– Nagyon sokat, hiszen eleve önismeretként és világismeretként is használom, illetve hogy jobban megismerjem az irodalmat. Érdemes filozófiát olvasni. Határ Győző mondja azt, hogy bölcselet nélkül nem létezik adekvát művészet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy értek a filozófiához, és hogy adekvát művészetet csinálnék, csak annyit, hogy ezzel az állítással egyet tudok érteni, és próbálok törekedni rá. 

Esterházyra, Nádasra, Pilinszkyre, Krasznahorkaira, Tandorira, Tolnai Ottóra, Lovas Ildikóra, Sziverire, Aaron Blummra, Wittgensteinra, Heideggerre többször utalnak szövegeid.

– Nyilván amit befogad az ember, és ami hatással van rá (akár jó az, akár rossz), akkor az olyan egyszerűen nem tud kitörlődni, kiürülni a szervezetéből. És mivel sokat olvasok, önmagam és világtapasztalatom éppen ezért nagyon sokat függ az olvasmányélményeimtől. Írás közben ezt nem tudom, és persze nem is akarom kizárni. Csak ezek mentén tudom önmagamat definiálni. És megkockáztatom, talán olyan nincs is, hogy ezeket kizárva sikerülne valakinek definiálnia magát. Persze emellett az is ott van, hogy, próbálom valamilyen szinten pozícionálni magam a hagyományhoz. Az írást, akárcsak minden más tevékenységet, illetve alapvetően a létezést egyfajta folytonos viszonyulásnak gondolom. Az általad felsorolt szerzők közül azonban a kötetben csak Esterházy és Nádas, illetve Tolnai jelenléte a többszöri. Persze Wittgenstein és Heidegger filozófiája is ott húzódik a háttérben, de ez nagyon a háttér, akárcsak például Empedoklész és az atomisták, akiknek a filozófiáját a Testetlen-lelketlen című írásomban a nagyapa szájába adom.  De a szövegeimben ott van még Gion, Kassák, Kosztolányi, Puskin, Diderot, Márquez, vagy például Barthes és biztos, hogy még sokan mások is. Persze vannak még olyan nevek, akik hatnak rám, illetve akiket olvasok, és mégsem kerültek bele a kötetbe.

A díj átvételekor Petri Györgynek címezted a köszönőszövegedet.

– Igen, például ő is nagy hatással van rám. De ott van Garaczi László is, és még rengeteg nevet felsorolhatnék. 

Cetlizel?

– Van olyan, hogy olvasok egy könyvet, találok benne egy jó részt, bejelölöm, mert tudom, hogy ehhez majd még visszatérek. És gyakran van olyan, hogy elkezdek írni valamit, asszociálok, és eszembe jut, hogy milyen jól illik erre egy adott szöveg. Ilyenkor előfordul, hogy elő is keresem és beemelem az írásomba, így aztán kialakul közöttük egyfajta reláció, dialógus. ű

Most mit olvasol?

– Darvasinak a Virágzabálókját és filozófiát.

A kötetben szereplő versek, hosszúversek, prózaversek, e-mailek mellett milyen műfajban írsz még?

– Prózát. Utólag például ez is került a kötetbe, és egy kicsit sajnálom is, hogy a műfajmegjelölésből ez kimaradt. Egyébként azt is mondhatnám, hogy a verstől a hosszúverseken át eljutottam a prózaversig, majd pedig a prózáig. Talán már nem is tudok igazán verset írni, lehet, hogy éppen azért, mert nagyon mesélni akarok. És ez a mesélési törekvés túlságosan erős, olyannyira, hogy szétfeszíti a verset. Mondhatnám azt is, hogy folyamatosan a verssel küszködöm, azzal, hogy nem megy. Hogy soha sem tudom tökéletesen felépíteni, hogy például mállik a vakolata, vagy éppen elfelejtek ablakot rakni. És utána mindig bosszankodom. Ritkán olvasok verset, mert olyankor, ha éppen mégis, mindig úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak, és egy jó időre elmegy a kedvem a verscsinálástól. És igen, mint ahogy mondtam, az a baj, hogy mesélni akarok, ezt próbálom csak azért is belepréselni a lírai formába. Mégis, olykor azzal nyugtatom magam, hogy néha nem is baj, hogy éppen nincs ablak, vagy nem egyenletes a festék, és hogy hullik. Ahogy például azt sem biztos, hogy fontos lenne eldönteni, eldöntenem, hogy akkor én most lírikus vagy epikus alkat vagyok-e, vagy hogy akkor most tényleg vers, vagy inkább próza.

Miért szabadultál meg a kötött formától?

– Soha sem írtam kötött formában. A szabadverset, a prózaverset például éppen azért szeretem, mert hömpölyög az egész. Olyan, mint amikor a parton állsz, nézed a vizet, mondjuk a folyót, és aztán úgy döntesz, hogy belelépsz. És ekkor azt érzed, hogy mossa a lábad. Hogy megérint téged, de tovább is megy. Azt hiszem, a mozgást, ezt a nyomot hagyást, de tovább is menést szeretem olyan nagyon. Persze lehet, hogy egy epigramma  is működhet így, de személy szerint nekem ez nem megy.    

„Nem jó nem ölteni testet”, adod ezt a gondolatot egyik ciklusod címéül. Szívesen viselsz álarcot?

– Ezen még soha sem gondolkodtam. Ez a mondat számomra egyszerűen azt jelenti, hogy jó testet ölteni. Jó az, ha van az embernek keze, lába, tehát teste, mert a lélek olyan illanékony. Hogy ez a testet öltés ténylegesíti, faktummá teszi a létezést, a létezésünket. Ugyanilyen jó az is, hogy a minket körülvevő dolgoknak anyaguk és formájuk van. És ha nagyon érezni akarom őket, akkor hozzájuk érhetek, tapinthatom, szoríthatom őket. Olyasmi ez, mint amikor az Esti Kornélban K. D.  szorongó kisfiúként ölelgeti a kanapét, így ölelgetem én is a tárgyaimat, csak én nem azért, mert attól félek, hogy nem jut elég levegő a tüdőmbe, hanem hogy nem létezem, vagy hogy a kanapé, a függöny, a muskátli, vagy éppen a villamosvezető nem létezik. Persze ami még szintén nyomatékosítja ezt a „saját létezés tudatot”, az például az is, hogy mindig szerettem volna kopogós cipőt hordani, mert akkor hallanám a lépteim zaját, tudnám, hogy vagyok, hogy én megyek a Tisza-parton. Ami a szerepjátékot illeti: az én olyan gyűjtőfogalom, ami nagyon sok mindent elbír, és az, hogy éppen a szövegen belül milyen én-pozícióból, szerepből beszélek, olyan értelemben szerintem lényegtelen is, hogy ez egy, a hétköznapi életemen belül általam használt szerep-e vagy sem. A lényeg az, hogy a szövegben működjön, és azt hiszem, azért is működtetetem ezt, mert arra is kíváncsi vagyok, hogy mennyi mindent tud elviselni ez az én-fogalom.  

Egy családról, egy mikroközösségről is olvashatunk a kötetedben.

– A kötetben valamilyen szinten az én önkereséséről és önértelmezéséről is szó van, és mivel az önkeresés és önértelmezés nem lehetséges mások nélkül, ezért ha éppen az én önmaga megkonstruálást próbáljuk tetten érni, akkor fontos, hogy ne csak önmagában, hanem másokkal összefüggésben is lássuk. Az én esetemben ez a tetten érés egyik része a családban betöltött szerep. A másik a férfi-nő kapcsolatok, illetve az olvasó-író, szövegeket átmosó én. A kötetben először az ént a családban betöltött pozíciója, reflexiói, történetmesélési és –átélési szempontjából olvashatjuk.

Az elhallgatás alakzata jellemző az írásmódodra?

– Én magamat gyakran szájbarágósnak érzem, tehát lehet, hogy inkább gyakrabban kellene üres helyeket, réseket hagynom, tehát inkább kellene „elhallgatnom”. Persze jelen van a hiány, azonban ez nem a beszédmódomban jelenik meg. És nem értek egyet Wittgensteinnel, amikor azt mondja, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Persze van kimondhatatlan, azonban nem hiszem, hogy a wittgensteini megoldás, a hallgatás valóban megoldás lenne. Ezért is van az, hogy csak azért is megpróbálok mindent kimondani, ami persze nem nagyon jön össze. Az pedig, hogy vágyom a szavakra, talán azzal függ össze, hogy azért én a hétköznapjaimban nagyon sokat tudok hallgatni (azt azért elvárom, hogy beszéljenek hozzám), és amikor leülök írni, akkor csak áramlanak belőlem a szavak. Noha közben tudom, hogy (ahogy Ottlik is mondta) nem jók a szavak. Szerintem én pont ezért is akarom őket. Újra és újra rehabilitálni („jóvá tenni”) őket, még ha ez a tettem is eleve kudarcra van ítélve. Úgy látszik, szeretem a kudarcokat.

Szapora író vagy?

– Nem igazán. Időszakosan írok, de ha épp az az időszak van, akkor sokat.

Elégedett vagy elsőkötetesként?

– Örülök, hogy van ez a kötetem, de azért már nem igazán foglalkozom vele, mert ha újranézném a szövegeket, akkor csak fognám a fejem. Ezért aztán fogtam, de nem a fejem, hanem a könyvet, és felraktam a polcra az egyik kedvenc íróm kedvenc regénye mellé, hogy barátkozzanak. Lapozok tehát, és egy új oldalt nyitok.

Új kötetkompozícióban gondolkozol talán?

– Inkább csak újraértelmeztem, hogy mit gondolok magamról, vagy éppen az írásról. De persze szeretnék még írni, és azért van egy-két ötletem is.

Az interjú első változata megjelent a vajdasági Vajdaság MA című lapban.

Kapcsolódó: Bencsik Orsolya két prózája.

Gazsó Hargita