"Az irodalom a mai politikai viszonyoknak nem szolgálóleánya, hanem padlófelmosórongya" – mondta Czegő Zoltán (1938,Bukarest) az Irodalmi Jelennek. Szülei vándorsorsát és -útját követve végigélte a Székelyföldet: Uzonban, Máréfalván, majd Sepsiszentgyörgyön tartózkodott rövidebb-hosszabb ideig. Kolozsváron filozófiát végzett, tanár volt Korondon, majd újságíró a háromszéki megyei lapnál. Huszonkét éve él Magyarországon. Mint írják róla: „költészetéből a székely életrevalóság és önpusztító hangulat sajátos elegye fogja meg az olvasót”; Az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjat nyert Időrianás című regényével. A pályázatról, életéről, tapasztalatairól, új terveiről beszélgettünk, majd megkértük olvassa fel három versét, melyeket itt meghallgathatnak.

 

 

Az irodalom nem lóverseny

 

 

Beszélgetés Czegő Zoltánnal

 

 

 

– Az Irodalmi Jelen 2004-ben meghirdetett regénypályázatán különdíjat nyert. Azóta eltelt néhány év. Visszatekintve, rangosnak ítélte-e meg a versenyt? Milyennek találta a mezőnyt?

 

– Nagyon széles volt a mezőny, nagyon szerettem, azt is, hogy 283 kézirat futott be, de ami a leginkább megkapott engem, hogy jeligés volt a pályázat. Meg kell hogy mondjam, elfogult vagyok, illetve tele előítéletekkel, és nem szeretem a nyílt pályázatokat, ugyanis azokban eleve benne van a részrehajlás. Én nem akarom ezzel bántani a volt, meg a leendő bírálóbizottsági tagokat. Az embernek óhatatlanul megfordul a fejében, hogy ez titkos. Persze, hogy a jeligést is föl lehet bontani, lehet hamisítani, mindent meg lehet torpedózni, de van bizonyos százalék, és itt, az Irodalmi Jelen esetében nagy százalék jelentkezett, nagy volt az esély arra, hogy nem bontják fel, nem hamísítanak meg mindent, és szívesen pályáztam.

 

Az is imponált, hogy 283 pályázó közül különdíjat kaptam. Értékelem azokat, akik első, második és harmadik díjat kaptak, ismerem őket, ismerem a könyveiket, tehát boldog voltam. Egyetlen dolog hibádzott. Nagyon szerettem volna ott lenni a díjátadáson, de akkor voltam meghívva Észak-Amerikába, Connecticut államba. Egy idős úr hívott meg, azzal, hogy „kicsoda Ön, meg akarom ismerni, mikor jön ki?” Mondtam, hogy amikor majd lesz pénzem. Erre küldött repülőjegyet, ezért nem voltam itt a díjátadáson. Nagyon jólesett Böszörményi Zoltán fölháborodása, hogy „téged itt díjazunk, s nem vagy itt”. A pályázatot nagyra értékelem, nem tudom felmérni sem, hány remek és hány közepes, de jó regény felgöngyölítését vállalta ez a pályázat.
 

 

Az irodalom a mai politikai viszonyoknak nem szolgálóleánya, hanem padlófelmosórongya

 

– Hogyan látja, milyennek ítélte meg a kiírást a szakma, hiszen irodalmi lapokban alig volt visszhangja. Állítólag, egyik rangos kiadó vezetője figyelmeztette szerzőit, ha valamelyik pályázni próbál, többé nincs mit keresnie ott. Ennyire kedvezőtlen fogadtatás ellenére, mi motiválta mégis, hogy jelentkezzen?

– Nagyon-nagyon szomorú voltam, mikor az egyik pályázó, aki szóba se került, azt mondta, hogy előre le van ez vajazva. Nekem mondta. Ez csak egy mozzanat. Én már hozzászoktam Magyarországon, hogy díjakat nem kapok, és pályázatokon hat éve nem kapok egy fillért egyetlen könyvem kiadására sem. Azt is hallottam, hogy fenyegettek szerzőket kiadók, szerkesztőségek, hogy többet szóba sem kerülnek, ha részt vesznek. Én hallottam erről, tudok erről, nem tudom, melyik lap, melyik szerkesztőség volt. Megalázónak, ugyanakkor jellemzőnek tartom a mai Magyarországi viszonyokra, hogy az irodalom a mai politikai viszonyoknak nem szolgálóleánya, hanem a pártok padlófelmosórongya. Mellesleg édesanyám székely szolgálóleány volt Bukarestben, meg Szebenben. Tehát nem lep meg, s nem csodálom, csak elkeserítette a lelkemet s a számat, hogy ilyen elhangzott, illetve ilyen elterjedt. Szél fuvatlan nem indul. Megalázónak tartom a mai magyar irodalom és az írók részére is. Írótársadalomról nem beszélek, mert az pont úgy szétmorzsolt, amorf, alaktalan, szóval nincs írói társadalom. Úgy szétmorzsolódott, alaktalanná vált, mint az egész magyarországi politikai, társadalmi élet.

 

– Ennek ellenére jelentkezett. Mi motiválta elsősorban?

– Én szerettem az Irodalmi Jelent, a lapot. Ez volt az a lap, nem mondom, hogy többek között, de a néhány között, az IJ volt az, amely fenntartás nélkül közölte minden írásomat. Az írásaimban írtam, amit írtam, nem voltam politikamentes, undorodom a politikamentes irodalomtól, viszont volt véleményem, van véleményem, le is írtam lírában, meg epikában – közöltetek regényrészletet is.

 

Volt numerus clausus, van „numerus nullus”
 

– A különdíjért 1666 dollárt kapott, akkori átváltási értéke körülbelül 300 000 forintot volt. Érdemes volt ennyiért eladnia a kéziratát?

– Érdemes volt…?! Magyarországon, Budapesten a legnehezebb tisztességes magyar írónak, magyar költőnek lenni. Ezt azért hangsúlyozom, mert 1666 dolláros díj, az tiszta pénz. Azt mondom, érdemes volt. Ismétlem, hogy most, 2009-ben több mint 6 éve egyetlen egy fillért nem kaptam sem a Nemzeti Kulturális Alaptól, sem innen, sem onnan, sehonnan egyetlen könyvem megjelenésére sem. Ilyen körülmények között a Masszi Kiadó adta ki például egyik kötetemet. Fölhívott Masszi Péter, elolvasta kéziratomat, s azt mondta: „Zoli, nem pályázunk, a saját költségemen kiadom, igaz honoráriumot csak 85 ezer forintot tudok adni”, s mondtam, hogy nincs mit csinálni, más ennyit sem ad, és pályázatra nem kaptam pénzt. Ingyen is odaadtam volna. Püski bácsi, a jó Isten nyugosztalja, kiadta 2000 karácsonyára a lírai publicisztika könyvemet Muskátlis Európában címmel, adott 100 példányt, de honoráriumot nem adott. A kérdésedre ismételten hangsúlyozom: nem bántam meg, hogy odaadtam 1666 dollárért.
Más kérdés az, hogy azok a körök, amelyek megfenyegették az IJ-pályázaton a kollégákat, azok úgy elhallgatták az IJ-nél díjat nyert könyvemet, hogy egy tolvaj sort, egy szót sem írtak róla. Erdélyben nagy híre volt. Könyvbemutatókon is, és amit vitt a kiadó, azt el is adta Székelyföldön, de itt Budapesten nem vették tudomásul, hogy Czegő Zoltán, a fajgyűlölőnek kikiáltott 70 éves költő – 71 éves vagyok–, regényíró, kritikus, publicista, különdíjat nyert egy ilyen súlyos pályázaton, és nézzük csak meg közelről a könyvét, az Időrianás című regényt. Tehát volt numerus clausus, ám Magyarországon tudomásul kell venni, hogy van „numerus nullus”. A „numerus nullust” nem magyarázom neked sem, másnak sem, sapienti sat est.
 

 

– Az eredményhirdetés óta elolvasta-e a díjazottak regényeit? Véleménye szerint, igazságos döntés született-e?

 

– Egyik gyengeségem a kitérő válasz, ahhoz én nem vagyok sem elég ravasz, sem elég agyafúrt. Az irodalom nem lóverseny. Tegnap ott voltam a kicsi unokám, Beke Áronka hangversenyén, Áronka 10 éves, voltak ott 17 évesek is, na most a tanáruk óva intette a szülőket és a tanulókat, a klarinéton játszókat, hogy versenynek tartsák ezt, mert ez nem verseny, ez szereplés. És ezt mondom én is, hogy az irodalom az irodalom és nem lóverseny. Hogy lehet lemérni két sikerült írást, azonos fajsúlyban? Minden író és minden olvasó elfogult. Ahogy minden író és minden olvasó más-más beállítódottsággal rendelkezik. Mást szeret. Persze hogy az tetszik jobban, ami közel áll az én érzelmi, eszmei irányulásomhoz. És az vesse rám az első követ, aki meri vallani és vállalni, hogy az ő ízlése, döntése, eszmeileg, érzelmileg igazán objektív, és százszázalékosan elfogadható. Én elfogadtam a zsűri döntését.
 

 

Úgy érzem néha, hogy szétrobban a mellkasom
 

– A különdíj mennyiben befolyásolta írói pályája alakulását? Hogyan született meg az Időrianás című regény? Honnan jött a téma?

 

– Ez volt a második regényem, az első, a Medrében él című két hatalmas kötet, 940 oldalas. Rám figyelő barátaim és nem barátaim is meglepődtek, hogy 64 éves korában, amikor megjelent a regény 65 éves voltam, egy költő, publicista regényírásra adja a fejét. Én magamat meg akartam mérni, úgy is mondhatnám, hogy ki akartam végre beszélni magam. Mert úgy érzem néha, sokszor, hogy szétrobban a mellkasom, látván ezt a világot, és ami történik benne. Én most nem pártharcokra gondolok, mert az egy szemétdomb, hanem még mindig túl sok, amit megéltem, két országban, két rendszerben, és hát a magánéletemben is, túl sok ahhoz, hogy hallgassak. Ki akartam végre beszélni magam. Ez volt a Medrében él kétkötetes nagyregényem. Az IJ-pályázat engem újabb regény megírására ösztönzött. Novellának szántam, elbeszélésnek, s akkor beugrott a pályázat. Azt mondtam a barátomnak, Seprődi Kiss Attilának, hogy ez annyira rokonszenves, a téma, és a pályázat jeligés, és a lapomnak, amelyiknek szoktam írni a tisztességes viszonyulása is annyira bizalmat keltő, hogy beneveztem. Vesztenem nincs mit, legfeljebb írok egy új regényt. Én csak nyerhetek. 
 

 

– Arra válaszolt most, hogy mi volt a pályázat előtt, de miután megnyerte a különdíjat, és megjelent a könyv?

– A további lépéseimhez föltétlen önbizalmat adott. Egy „kezdő” regényírónak föltétlen hátszelet jelentett ez a díj. Visszaadta az erőmet. Mondjuk, el sem veszítettem. Én a bizalmamat nem az írásban és az irodalomban veszítettem el. Befolyásolt, meghatározott, az igaz. Föltétlenül lendített egyet, egy lépcsőfokon, egy küszöbön továbbléptetett. Utána írtam még egy regényt, 2 éve ott van Marosvásárhelyen a Mentor Kiadónál, pályáztak rá, és a Nemzeti Kulturális Alap nem támogatta a Marosvásárhelyen leadott kéziratomat sem. Hadd mondjam el azt is, hogy újabb regényre adtam a fejemet, tegnapelőtt kaptam az Interneten értesítést, hogy a MASZRE-tól egy éven keresztül havi 40 ezer forintot kapok a regény megírására. Amúgy is megírtam volna, de ez jó ösztönzés, és nagyon örülök neki.
 

Nem tudtam, hogy ebből egy ekkora játék és regény lesz
 

 

– Hogyan született meg az Időrianás, mi volt a magja az egésznek, honnan jött a sztori?
 

 

– Elmondom. Előre bocsátom, nem mintha feltételeznél valami rosszat is rólam, hogy én már fiatal koromban sem hazudtam, még a nőknek is csak nagyon-nagyon ritkán, úgy hogy most, amit mondok, az sem hazugság. Seprődi Kiss Attila színházi rendező barátom, Isten nyugtassa, tavaly nyáron meghalt, Budatétényben lakott, én Ercsiben – onnan 15-20 km. Egyszer vonattal utaztam hozzá, Kiss Attila ott egy bevásárlóközpontnál szokott megállni régi-régi Peugeot-jával, s ott szokott várni engem. Leszállok a vonatról, megyek arrafelé, s mellettem egy gyönyörű szép nő. Attilát látom 100 méterről, ott áll és vár. Mondom a hölgynek, hogy ha van kedve játszani 3 percet, játsszunk – négy évvel ezelőtt még nem voltam ilyen öreg. „Miért, mit akar játszani?” - kérdezte a hölgy, aki 20-24 éves lehetett, nagyon szép volt, karcsú, igazán szép Isten teremtése. Mondom ott vár a barátom, aki olyan öreg, mint én, és irigy, menjünk úgy feléje, mintha mi barátok lennénk. „Menjünk.” - mondta a hölgy. Beszélgettünk, kézen fogva érkeztünk meg a sóbálvánnyá merevedett barátom mellé, s akkor elbúcsúztam a hölgytől, mint, akik régi szerelmesek, s Attila dermedten állt, nézte, hogy ez meg mi? Amikor a hölgy elment, meg is simogattam a kezét, puszi-puszi, s Attila rettenetben mondja: „Ki ez?” – Hát, mondom, a barátnőm. „S hát te eddig titkoltad?” Hogy-hogy?! „Hát te őrült, ilyen gyönyörű lány!” Ott valamit dadogtam neki, játszottam, csak nem tudtam, hogy ebből egy ekkora játék és regény lesz. Ez a játék ment addig, amíg a regényt megírtam. Ezzel is indul a regény, ezzel a jelenettel.
 

 

– Ez volt az inspiráló pillanat.
 

 

Ezt vettem kölcsön az életből, hiszen mindent az életből veszünk kölcsön, s minden az életből jön, majdnem… Csak én másképp rakom össze. A templomépítő Csete György, csodálatos ember, talán egy kicsit rá gondoltam, mikor a főszereplőt, a mérnököt megformáztam, a többi aztán ment.
 

 

– Elsősorban költőként ismert. Most, hogy a negyedik regénynek fut neki, mi áll közelebb, a vers vagy a próza?

 

– A líra. Két ember volt az erdélyi irodalomban, és Magyarországon sincs sokkal több, akik lírai publicisztikát műveltek. A 60-as 70-es években én nagyobb szaporasággal, Farkas Árpád a másik, szintén költő, ő ritkábban, és 20 éve már egyáltalán nem. Tehát a publicisztikám is lírai publicisztika, lásd a Püski Kiadónál megjelent kötetemet. Az is líra. A regényemben is ott a líra. Különösen a Medrében élben. S ezt meg is jegyezték kritikusaim is és olvasók is. Közelebb áll hozzám a líra. Verset lehet írni egy zúgó, hideg vasúti váróteremben is. Jó verset is, rosszat is. A regény több figyelmet követel, viszont a regénynek megvan a maga varázsa, s a belső öntörvénye. Ezt az első regényem írásakor fedeztem fel. Nem mindig engedelmeskedik az epika, megy a maga útján, és itt jön a regényíró fegyelmezettsége, vagy fegyelmezetlensége, hogy meddig engedi el. Na de ott van a líra, ott kísért, az Időrianásban is. Emlékezz vissza, a halálos ágyon, mikor be akarja vallani, hogy Buba nincs, Buba sohasem létezett, de meghal.
 

 

– Említette Erdélyt. Húsz éve él Magyarországon.
 

 

– Huszonkettő.
 

– Huszonkettő. Meg kell kérdeznem azt is, hogy hol érzi magát igazán otthon?
 

– Székelyföldön. Magyarország népe jó volt hozzám, 88 tavaszán jöttem ki, az akkori kormány, akkor még Grósz volt, nekem, mint menekült költőnek lakást adott. Köszönettel tartozom, könnyek között esküdtem meg az újpalotai panellakásom erkélyén, hogy én ennek a nemzetnek, ennek az országnak, ennek a népnek, amelyik engem tetővel ellátott, én ennek az országnak és népnek meghálálom, megköszönöm. Iszonyú, amennyit dolgoztam, publicisztikában, szerkesztésben, hat-hét lapnál dolgoztam és ötször ennyi lapnak írtam. Sajnos azok a lapok, amelyeknél dolgoztam mind megszűntek, vagy egyszerűen kirekesztettek, például a Magyar Nemzet, ahol szerződéses munkatárs voltam, és 12 évig, az első napoktól rendszeresen írtam. Én hálás voltam azért, amit kaptam, és szélsőségesen elfogultan dolgoztam, mert az ember a nemzetét, a hazáját, az édesanyját, gyermekeit, a szerelmét csak szélsőségesen tudja szeretni. Ennyiben voltam csak szélsőséges, persze meg kellett élni, és sokat kellett dolgozni, ugyanis menekült voltam, egy táskával jöttem ki. Nem volt sem pénzem, sem konyhakredencem, sem kutyám, sem anyósom, sem feleségem, akivel kitelepedtem volna. Én egyedül jöttem ki, és hát sokat kellett dolgozni.   
 

 

Óriási csalódás volt számomra ez a 21 év, itt Magyarországon

 

– Kolléganőm kért, kérdezzem meg, miért szomorkás, mondhatni pesszimista?
 

 

– Azért, mert óriási csalódás volt számomra ez a 21 év, itt Magyarországon. A szocializmusban, a kommunista rendszerben nem csalódtam. Én 13 éves korom óta antikommunista vagyok, meggyőződésből. Azt elmondani nem lehet, hogy mennyit szenvedtünk. Apám asztalos volt, és kilenc gyerek volt a családban. És cudarul éheztünk a háború után, és a szocializmusban is, és akkor a saját bőrömön is meg kellett tapasztalnom, hogy mit jelent a szocializmus. Megszöktem 88-ban. 15 évi szerkesztői munka után egyszerűen kirúgtak, mert Nyugaton volt egy testvérem. Tehát amit ott megszenvedtem, abból derűs élet és derűs életmű nem születhetett. Jöttem ide, a szemem előtt játszódott le az úgynevezett rendszerváltás, és akkor a legnagyobb csalódás következett. Hogy ugyanaz a gárda, vagy annak az unokatestvére, unokahúga vagy a fia, leánya, tehát ugyanaz a gárda veszi át a hatalmat a rendszerváltással, és mindmáig csinálja. Én irtóztam két ország két rendszerétől, és akkor rá jött a „numerus nullus”. A teljes kirekesztésem. Egyetlen egy lap nincs Magyarországon, amely közölné egyetlen egy írásomat. A Magyar Fórumot én hagytam ott, de azért hagytam ott, mert nem tudom elviselni a Csurka István élettársának, Papolczy Gizellának a cenzori tevékenységét. Ennyi csalódás után szomorúak a verseim. Mert nem légvárakba születtem bele, s nem légvárakból pottyantam a Székelyföldre vagy Budapestre, én tudtam, hogy miben élek, és látnom kellett azt, hogy minden a visszájára fordul, minden. És hogy porlik, mint a székelyhimnuszban ama bizonyos szikla, hogy porlik szét a magyar társadalom, hogy válik semmivé a reményépítmény, ami, ha nem is kacsalábon, de azért fél lábon a valóságon állt, hogy válik amorffá, semmivé.
 

 

– Beszéltünk versekről, beszéltünk arról, hogy mi az, ami most leköt, még egyetlen egy kérdésem lenne. Hogyan értékeli most a magyar és erdélyi magyar irodalmat?

 

– Szívesebben idézek magamtól, mint mottózom másoktól. A beszélgetés elején említettem, hogy a mai magyar irodalmat felmosórongynak tekintem. Nem szolgálóleánynak. Erdély a pártokat, a politikát, még a szóhasználatot is Budapestről veszi át, másolja. Ugyanazok az erők dirigálják a mai erdélyi irodalmat, amely erők a budapestit, a magyarországit. Pontosabban, ugyanattól retteg a pályázatok előtt, után és közben az erdélyi magyar író, amitől a magyarországi. Van egy erős fiatal nemzedék az erdélyi irodalomban, mindig is volt fiatal nemzedék az erdélyi irodalomban, és nagyon-nagyon remélem, hogy még sokáig lesz fiatal, mert akkor lesz idősebb nemzedék is, és lesz meg-megújulás is. És hasonló módon van fiatal gárda Magyarországon is. Nagyon szeretem őket olvasni. Én nagyon értékelem Lővétei Lázárékat, Orbán János Dénest, Fekete Vincét, a fiatalokat. Sajnos, lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, úgy látom, hogy hamarább kapták meg a kiábrándulás vírusát, mint mi, az úgynevezett második Forrás-nemzedék, a 60-as 70-es években Farkas, Kenéz, jómagam, Vári Attila, Magyari. Tehát ezeket hamarább érte utol a kiábrándulás rettenete, mint bennünket. Mi a cudar Ceauşescu diktatúrában is mertünk így-úgy, valahogy remélni, legalább azt, hogy felborul az egész. Volt bennünk kezdeményezés, valami, hogy nem veszhetünk el, hiszen nem lehet pár évtized alatt leradírozni országokat és népeket. Mi valahogy reménykedtünk, és riportoztunk, és publicisztikáztunk. 68-ban írtam egy versben, mikor a testvérem egyszerűen kiszökött Romániából, és meg sem állt Svédországig, majd onnan Ausztráliáig, akkor írtam, hogy Husáng a fenyő. „Jaj, husáng kezemben a fenyő, / jaj, szóljatok, ha üldözni kell az elmenőket.” Mi féltettük, félve aggódtunk a székely népért, az erdélyi népért, és egyáltalán, hogy mi lesz Romániával, zuhanás-e bele a brezsnyevi mocsárba, a szakadékba. Szóval nem a magunk bőrét féltettük, hanem hogy egyáltalán, mi lesz ezzel a kommunista konglomerátummal, ezzel az összefércelt, tákolt világbirodalommal. Elveszünk egy szálig? Mi nem akartunk elveszni, hanem itt-ott biztattuk az embereket. A mostani erdélyi fiatal gárda – a román fiatal nemzedéket nem ismerem –, de az erdélyi fiatal író-költő társadalmat, ezt a sodrást ismerem, és hát úgy látom, hogy ez a ború, a borúlátásba való benyugvás hamarább utolérte őket, mint minket annak idején.
 

 

 

Készítette Bege Magdolna és Weiner Sennyey Tibor

 

 

 

 

Kapcsolódó: