Nemrég tartották korabeli versekből és prózákból válogatott szövegek felolvasásával, aláfestő zenével összekomponálva a Nő, tükör, írás című könyv bemutatóját a Rómer Házban. A kötet a „20. század első felének női irodalmáról” tartalmaz értelmezéseket, amelyek összefüggésében Varga Virág és Zsávolya Zoltán szerkesztők szóltak a népes és lelkes közönség előtt a több mint harminc szerző majd’ negyven tanulmányáról. Ezt követően beszélgettem velük.

 

 

 

 

 

 

 

 

Női literátorok feltámadása

Beszélgetés Varga Virág és Zsávolya Zoltán irodalmárokkal

 

 

 

Szokatlan, hogy egy tanulmánykötet bemutatóját ekkora érdeklődés kíséri, mint itt Győrben.

 

 

V. V.: Igen, és hálásak is vagyunk a szervezésért Szalai Zsoltnak, a moderátorunknak. A bemutatók célja egyébként egyrészt a figyelem felhívása a női írókra illetve a kötetre magára, másrészt az irodalmi diskurzus kitágítása.

 

Zs. Z.: A Nyugat-magyarországi Egyetem környezetében tartottuk ezt a bemutatót. A győri egyetemisták körében a versmondó „potenciál” legalább annyira megvan, mint amennyire az elemi „olvasásdüh” is pusztít köztük, sőt irodalomelméleti érdeklődés híján sem szűkölködnek éppen. Az utóbbi két dolog összehangolását szeretnénk elérni vagy legalábbis megközelíteni kötetünkkel: a máig nagy példányszámban megjelenő 20. század eleji női kanonizáltak és/vagy sikerszerzők szövegeinek befogadását erősítse a rájuk vonatkozó tudatos kritikai-műelemző reflexió azok körében, akik az ilyen ráerősítésekre fogékonyak, de az elsősorban teoretikus érdeklődésű vagy kifejezetten irodalomtörténész tájékozódókban is ébredjen fel az igény a művek és életművek megismerésére. Mert azt vagyunk kénytelenek tapasztalni, hogy még a korszak úgynevezett (általános) szakértői is csak nagyon vázlatos ismeretekkel rendelkeznek olykor a századfordulón vagy századelőn tevékenykedő nőírók teljesítményével kapcsolatban.

 

 

V. V.: Fontosnak tartom, hogy az ilyen alkalmakon – mint amilyen már Veszprémben és Szombathelyen is volt – a kötet szerzői közül is minél többen részt vegyenek. A Rómerben például Sütő Csaba András ült ott a nézőtéren, aki Tóth Wandáról írt egy hiánypótló tanulmányt a Nő, tükör, írásba.

 

Ki volt Tóth Wanda?

 

 

V.V.: A Nyugat első időszakának a folyóiratban második legtöbbet publikáló írónője volt, aki aztán hirtelen és nyomtalanul eltűnt. Jómagam egy alapvető szövegkiadást végeztem az ő életműve vonatkozásában. Túlzás lenne azt állítani, hogy tucatjával lehetne sorolni hasonló kvalitásokat és sorsokat a 20. század első feléből, néhány szerzőnő életműve azonban valóban rekanonizálásért kiált. (Csak emlékeztetőül: kötetünk a női reKON sorozat első darabja.) – De visszatérve az előző kérdés összefüggéséhez: örömteli, hogy a közönség aktivitása is tapasztalható ezeken az irodalmi megmozdulásokon, tehát a bemutatókon, amelyek szinte mindig baráti beszélgetésekbe torkollnak, sőt arra is akadt már példa, hogy úgymond „laikus” emberek jelentkeztek a kötetben szereplő írókról irodalomtudományi jelentőségű adat-közlésekkel (ahogyan ez például éppen Tóth Wanda esetében a minap történt).

 

 

A „nagy mű” kiadását is hasonló célok vezérelték?

 

 

Zs. Z.: Előfordul, hogy az adott szerzőre vonatkozó feldolgozás még elsősorban adat-szintű csak, és a Nő, tükör, írás sem közöl róla másfajta írást, mint amolyan áttekintő hosszmetszetet: íróportrét. Erre talán a legjobb példa a kötetben, mert képekkel is tarkítja tárgyalását, Kádár Juditnak Kosáryné Réz Loláról készített dolgozata. De vannak szerzők, akik életműve esetében már műfaji kihívásokat is lehet tárgyalni (Gulácsy Irén, Lesznai Anna, Tormay Cécile), vagy akiknél egyenesen cizellált narratopoétikai kérdések vethetők fel (Czóbel Minka, Kaffka Margit). Az egyik legkényesebb, egyben igen izgalmas kérdés a lektűr és a magasirodalom határmezsgyéje Földes Jolán életműve, illetve mindenekelőtt a szerzőnőnek A halászó macska uccája című regénye esetében. Jóformán felfedezés értékűnek szánjuk azután Lux Terka novellista apró, ám annál intenzívebb „truvájaira”, azaz „előnyeire” irányítani a figyelmet, de nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a lacani szubjektum tükör-hatásának kimutathatósága avatja radikálisan modern alkotássá Földes egy másik regényét, a Mária jól érettet, amint az Jablonczay Tímea kötetbeli elemzéséből eminensen kitűnik (A szöveg mint az anya teste, ezen, már önmagában igen sokat mondó cím alatt).

 

 

V. V.: A kötet létrehozása hozzávetőlegesen egy éves munka eredménye. Ezt a folyamatot megkíséreljük felgyorsítani a későbbiekben, azaz a sorozat többi darabjánál. Célunk – a téma népszerűsítésén, sokoldalú, színes bemutatásán túl –, hogy a  kötetben szereplő tanulmányok, illetve a bennük tárgyalt írónők szövegei kerüljenek be a felsőoktatásba, majd a közoktatásba  is. Ha lehetne használni, akkor ezt a nem egyértelműen pozitív szemantikával bíró, de igen kifejező szót alkalmaznám: ún. „népfrontos politikára” törekedtünk a szerkesztés során. Vagyis a legkülönbözőbb felsőoktatási intézmények oktatóitól, kutatóintézetek dolgozóitól kaptunk szövegeket, Budapesttől Győrön Szombathelyen, Pécsen keresztül egészen Kolozsvárig (pl. Balázs Imre Józseftől, Vallasek Júliától, akiknek a magyar irodalomtudományban való jelenléte rendkívüli fontossággal bír meglátásom szerint). A könyvben tárgyalt szerzők körüli vizsgálódás egyébként ma is aktuális kérdéseket vet fel, mivel a nők 20. század eleji befogadása hasonló a maihoz: az előítéletek, az elvárások még ma is élnek velük szemben, vagy éppen ellenkezőleg: a pozitív diszkrimináció mentén íródnak bele a diskurzusba. Tehát már a modernség is elég heterogén volt ebből a szempontból.

 

 

Melyek például a nőírókkal kapcsolatos elvárások?

 

 

V.V.: Németh László szerint a Nyugatban Babits képviselte a Hagyományt, Kosztolányi a Szépséget, Karinthy a Humort, Kaffka Margit pedig a Nőt, ő az egyetlen tehát, akit nemisége alapján karakterizáltak. De az említett meghatározást interpretációs csapdahelyzetnek is lehetne nevezni, hiszen ő volt az egyetlen, aki nőként belekerülhetett az említett felsorolásba. Az elvárások gyakran ellentmondásosak voltak. Elvárták például, hogy a nők elsősorban „női” témáról írjanak (anyaság, házasság, szerelem), de már az „őszinteség”, amely gyakran paradox módon összeférhetetlennek tűnt a férfikritikusok szemében az erotikával, váltott ki erős ellenérzéseket és támadásokat. Mások meg éppen a leplezetlen feltárulkozást tartották erénynek. A világháború alatt kultusza volt az önkéntes ápolónő intézményének, a világháború után pedig igyekeztek la nők politikai hevületét valamiféle pragmatikusan is megragadható irodalmi szerepmintázatokba levezetni.

 

 

Zs.Z.: Gyakran szinte mániákusan kerestetik valamiféle „női stílus”, miközben a nőirodalomról elsősorban azon az alapon érdemes beszélni, hogy vajon mit jelent egyáltalán és alapvetően az a tény, továbbá annak érdemleges szakmai számbavétele, miszerint a világirodalom történetében a nők írnak… Tehát (n)ők is írnak, mindig is írtak, majd aztán az előző századfordulótól kezdve egyre többen és egyre megkerülhetetlenebbül dolgoztak/dolgoznak közülük a literatúra mezején... A mai irodalomtudományban azonban szerencsére verifikálódhatnak olyan elképzelések, mint egyik szerzőnké, Zsadányi Edité, aki úgy látja, hogy az írónők többségének művei a női identitásképzést állítják középpontba. Zsadányi szerint a személytelen, az önmagát tárgyakon keresztül meghatározó szubjektum szintén ezen írások kérdése lehet, s ugyanő hozta kapcsolatba például a női írás igencsak relevánsnak tűnő fogalmát a kötetünkben kiemelten emlegetett Lesznai Anna művészetével.

 

 

Az előbb felmerült a politika. Hogyan kerülhetett elő a politika a 20. század első fele nőíróinak mindennapjaiban?

 

 

V.V.: Magam részéről ezt a kérdésfelvetés egyáltalán nem tartom a legfontosabbnak, hiszen ennek preferálásával szimbolikusan megismételjük azokat a beidegződéseket, amelyek a század első felét jellemezték. Vagy éppen ellenkezőleg: egyik legfontosabb kérdésnek tartom abból a szempontból, hogy irodalmi hisztéria alakult ki manapság néhány szerző életműve körül, ami gyakran legkevésbé sem irodalomtudományi szempontból van artikulálva. Hogy néhány szignifikáns életművet említsek. Lányi Sarolta egy ideig szovjet emigrációban tartózkodott, ám a szolidaritás érzése úgy látszik egy cseppet sem fejlődött ki benne, mert az üldöztetés ténye nem akadályozza meg őt abban, hogy a nála valószínűleg kedvezőbb kvalitásokkal rendelkező költőnő, Török Sophie irodalmi szövegeinek emlékét annak halálakor irodalmilag is eltemesse. Erdős Renée-vel kapcsolatban pedig Kemenes Géfin Lászlóék már régen (még az 1990-esévek végén) kimutatták, hogy szövegeit a legtalálóbban a többszólamúsággal lehetne jellemezni, tehát vallási felfogása és erotikus regényeinek világa nem is annyira „kibékíthetetlen”. Ugyanazon szöveg többféle irodalmi mezőben helyezkedik el, vagyis ha nem akarjuk vulgárisan visszanyerni az irodalmi életműből a politikumot, ahhoz meg kell próbálni felfüggeszteni bizonyos beidegződéseinket. Például Tormay Cécile köztudottan antiszemita nézeteket vallott, az viszont legkevésbé sem érdekes a mai politikai hisztériában, hogy a 1918-1919-es események alatt halálfélelemmel vegyes érzéssel bujkálnia kellett, illetve hogy a II. világháború után indexre tették, diszkriminálták a politikailag semleges regényeit is. Az életmű olvasása helyett belebonyolódunk olyan kérdésekbe, amelyek aztán rögtön el is választanak minket. Kimondtuk, hogy Tormay antiszemita volt? Rég kimondtuk, ráadásául olyan adatokra támaszkodva, amelyek hitelességéhez alapos kétség fér (lásd „alapítványi hölgy” státuszának kérdését, „leszbikus pörét”). Születettek – az egyesek szerint az Ambrus Zoltánra emlékeztető – korai novelláival vagy az Emberek a kövek között és az Ősi küldött című regényeivel kapcsolatban irodalmi elemzések? Nem. Akkor miért kell irodalmárként rögtön egyúttal politikai álláspontot (is) közölnie egyeseknek, ha róla van szó? Sajnálatos tapasztalatunk, hogy ilyesmi történik. Vajon ha nem ezt tesszük, akkor mindjárt oda az erkölcsi felelősségvállalásunk? Voltaképp még a politikailag diszkriminált Bujdosó könyvet is lehet elemezni narratív szempontból, éppen annak identitásképző funkcióin keresztül, műfajiságához kapcsolódva, ahogyan Kollarits Krisztina tette. Hogyan konstruálódik meg egy detektívregény retorikájával az ellenségkép – nos, ez már irodalmi kérdésként a szöveg tétje. (És csak így etikai kérdés.) Arról nem is szólva, hogy az adott kor befogadási szituációja ráadásul kissé a hitvitákra volt jellemző. A következő kötetben öt irodalomtudomány írás elemzi majd Tormay szövegeit. Amelyek előhívásában az a legközvetlenebb tapasztalat játszott közre, hogy szerzőinknek elege lett abból, hogy részt vegyenek azokban az egymást megidéző politikai diskurzusokban, ahol legkevésbé az irodalmi szöveg a tét. Egyébként ezzel kapcsolatban még az is felvethető, hogy tágabban értelmezve nem létezik ideológiailag steril szöveg, amivel kapcsolatban Zsávolya Zoltánnak van egy kiváló meglátása.

 

 

Zs. Z.: Igen. Lesznai Anna annyira balos volt, hogy nagyregényében az egész történelmi magyar uralkodó osztályt degeneráltnak és amolyan családaberrátornak ábrázolja. Ha belegondolunk, tulajdonképpen végtelenül szórakoztató, hatalmas poén ez, amelyet persze egy kissé le kell tisztogatni ideológiailag és megkapargatni narratív identitás meg elbeszéléstechnika szempontjából. Bőségesen ad munkát, mert 1300 B/5-ös oldal terjedelemre rúg a Kezdetben volt a kert. – Az ilyen felismerések és a hozzájuk kapcsolódó kihívások mutatják meg különben igazán, hogy mekkora jelentősége van a társadalomtudományi vagy „interdiszciplináris” megközelítésmódnak és vizsgálódásnak a kérdéskör kapcsán; (irodalom)történeti kontextualizálásról lévén szó a (kizárólagosan) paternális vagy patriarchális reflexek és horizontok leleplezésére, felgöngyölítésére, esetenként kiiktatására gondolok mint temporális meghatározottságú és „ihletettségű” feladatra. Egyik szerzőnk, Zsák Judit „a női szubjektumról alkotott 20. század eleji kép »tudományos« alapjait” a maguk esszéisztikus, vulgárbölcseleti hajszálgyökérzetével együtt feltárva rámutat arra is hasonló című tanulmányában (különben kimondottan a „Nyugat-korszakra” kalibrálva kutatói figyelmét, következtetéseit!), mennyire a kávéházak közegéhez, a „művelt” középosztály „macsós” (tév)diskurzusához tartozott hozzá a századelőn Otto Weininger „tanítása” a nők állítólagos szellemi és erkölcsi „alacsonyabbrendűségéről”, és mennyire szilárdan, bestselleri pozicionáltsággal tartozott hozzá ahhoz. L’Homme Ilona pedig, amikor a „női írás befogadásáról” számol be anyagunk kortársi vetületében mozogva, tehát a 20. század első fele recepciós vonatkoztatási rendszerén belül maradóan vizsgálódva, akkor a női költészet erotikumát éppen annyira kénytelen valamiféle egykorú elvárástartalomként aposztrofálni, mint ahogyan a – többnyire – hímnemű kritikusok vonatkozó előítéleteit és általános gender-korlátozottságát is regisztrálnia muszáj a folyóirat-anyag fölé hajolva, éspedig mint olyasvalamit, ami kurrens módon elkerülhetetlenül érvényesül. Mindez végtelenül tanulságos és elgondolkoztató összefüggésrendre mutat rá a kötetbeli vizsgálati eseteink alapján; ha valahol, hát a gender- és a (periferiál-)feminista értelmezői beszédmód horizontjában látszik igazán a kulturális momentumok poétikai vetületűvé tételének konkrét kihívása, kockázata és általános jelentősége – egyben kutatási eredményessége.

 

 

Mire számíthatunk a következő könyvben?

 

 

V.V.:Egy pillanatig visszautalva az előzőekre: persze, a Zoliéhoz hasonló előzmények nélküli olvasathoz magas fokú felkészültség is kell. Általában nagy erénye a Lesznai írásával foglalkozó tanulmányoknak, hogy végre megindult poétikai szempontú újragondolása a témának, ami eddig erősen filológiailag tételezett volt (Zolin kívül Szilágyi Judittól, Földes Györgyitől, Eisemann Györgytől közlünk írásokat). Érdekesség lehet Lesznaival kapcsolatban, hogy szeretik eltitkolni a nem nálunk megjelent, ám egyik fontosnak tartható értelmezését Zsadányi Editnek, aki Lesznai hímzéseivel kapcsolatban állapítja meg, hogy a női kézimunka egyfajta sajátos női írásként értelmezhető. – Hogy tehát mi a tervünk az elkövetkezendőkben? Egyrészt rendkívül hálásak vagyunk szerzőinknek, akikkel együttműködtünk és a jövőben fogunk. Nehéz röviden a következő kötetet tematizálni: szó lesz benne néhány nyugatos írónőről, ezenfelül más szerzők további tárgyalására kerül a sor, a kötet egészen a Holokausztot követő időszakig ölel fel majd írásokat. Ha azonban szabad még az előzőekhez annyit hozzátennem: rengeteget jelentenek a nyilvános megszólalások is, mint például ez a győri, és mindez az elfogadás jegyében történik. Mi nem generálunk irodalmi balhékat, és nem ezek mentén gondoljuk el a téma tárgyalását. Nem odamondogatunk, hanem szerzőink és a szövegek szólalnak meg a téma érdekében. Nem a provokáció, hanem egy újraértelmezés mentén gondolva el a munkát.

 

 

 

Pongrácz Balázs - Alterblog