Előbb nagyapát és nagymamát hozta meg a vonat, sok süteménnyel, amit nagymama készített. Aztán az izgalom, hogy jön-e egyáltalán Jézuska, mikor mindenki készül rá és nemcsak nálunk! Jézuska szerintem többször járt többfelé, mert bár minden negyedórában azt mondták nekem, hogy ha nem húzol csizmát, nem jön a Jézuska, ha vagy hajlandó mást enni csak tésztát, akkor nem jön a Jézuska, mégis előbb nálunk tett le egy fát, majd Bandi keresztapáméknál, tehát Johanna unokatestvéremnél, Krisztiéknél az anyukáéknál, ahol aztán érdekes módon ajándék is termett.

A jó szóra szívesen hallgató Barátaim!

Én már iskolásnak képzelem, sőt néha mondom is magam, hiszen nagylány vagyok, apróbb hiányosságokkal. Például egyáltalán nem érdekel a villa és a kanál, mert összegyűröm a kenyeret galacsinra és azt mártogatom abba, amit elém tesznek. A rizst marékra kapom, a virslit meghámozom, és a héját megeszem. Ilyenkor ünnepek környékén, amikor napokig azt hittem, hogy minden nap az én születésnapom, mindenki mindenütt eszik és kínál.

   Ebből látszik, hogy kissé most is késik a levelem és még a karácsonynak nevezett napok környékén vagyunk. Ez a karácsony is először az óvodában kezdődött, ami nem is óvoda, hanem Csillagszeműek napközije és valóban otthon. Az ottani ünnepre először jött el az összes hozzánk, gyerekekhez tartozó felnőtt, akiket más néven szülőknek is szólítanak. Édesanya és apa is ott volt és a többi gyerek édesapja és édesanyja. Ők leültek a kisszékünkre és mi kézen fogva bevonultunk a terembe Éva óvónéni vezetésével. Mindannyiunknak a parkettára volt ragasztva a jele, én a fagyimra álltam és mivel Levente mellettem egy kicsit sírdogált énekelni is elfelejtettem. Azt pedig végkép nem értettem, hogy Édesapa miért tátogja azt messziről, hogy: ………..., mert azt hogy énekelj Stefike, azt nem tudtam a szájáról leolvasni. Így aztán magamtól kezdtem énekelni. Teljesen el tudom hitetni, hogy olyan dalokat is tudok, amiket nem tudok, mert nagy vállalkozó kedvvel követem a dallamot és igyekszem szöveget rögtönözni hozzá. Ezt szeretik az óvónénik. A műsornak, az éneklésnek és a mondókáknak, valamint az általunk készített ajándéknak nagy sikere volt, még a csomagolópapírt is mi rajzoltuk, a gyertyácskánkat mi színeztük és csináltunk nekik lisztből kis tartócskát is ezüstre festve. Meg is gyújtottuk itthon, az ünnepre. Én azonban a gyertyát inkább elfújni szeretem, mert abban hogy ég, semmi érdekes sincs. De levegővel csücsörítve eltalálni, az nem könnyű.

   Előbb nagyapát és nagymamát hozta meg a vonat, sok süteménnyel, amit nagymama készített. Aztán az izgalom, hogy jön-e egyáltalán Jézuska, mikor mindenki készül rá és nemcsak nálunk! Jézuska szerintem többször járt többfelé, mert bár minden negyedórában azt mondták nekem, hogy ha nem húzol csizmát, nem jön a Jézuska, ha vagy hajlandó mást enni csak tésztát, akkor nem jön a Jézuska, mégis előbb nálunk tett le egy fát, majd Bandi keresztapáméknál, tehát Johanna unokatestvéremnél, Krisztiéknél az anyukáéknál, ahol aztán érdekes módon ajándék is termett. Nagy zsákból kandikáltak ki a dolgok, amiket aztán szépen megkaptam. Talán a legfontosabb mondatra találtam rá, amikor minden doboz, csomag után azt kérdezgettem: És még mit kapok? És még mit kapok? Addig, addig, míg azt mondták már nem kapsz többet, ennek kell örülni, és nagyon sok szép ajándékot kaptál. A felnőttek készségesen sorolták is, hogy nagy labda, színes gyurma, kétféle kirakós, amit apa puzllinak hív, nyomda, rajzolni való zsírkréta, könyvek, amikben minden oldalon kép van, még ott is, ahol szöveg. És ezzel még nincs vége, mert a kirakósból több lényeges darabot azonnal elvesztettem, a színes gyurmát csipetenként szétszedtem és összeházasítottam a többi színnel (apa papucsának talpán is van néhány érdekes színfolt) a nyomdától pedig lila a kezem és a körmöm, nem is jön le egykönnyen, de nyomtatni is lehet vele állatokat.

   Talán nem lepődtök meg, ha azt mondom, hogy amíg itt volt nagyapa, addig ő volt Ámen, most meg én vagyok Ámen. Amikor étkezés előtt mondja mindenki, hogy Jövel Jézus légy vendégünk, áldd meg amit adtál nékünk, akkor nagyapa mondta mindig, hogy Ámen, most meg én mondom. De amikor még mindannyian az Ámen körül voltunk, de már túl voltunk az ebéden, akkor be kellett látnom, hogy nekem igencsak érdekes családom van. Apa felfújt nekem az ünnep reggelén vagy hét léggömböt. Én azt az ebéd utáni asztali csendben csak úgy bedobáltam a társaság közepébe, talán előbb Nagymama ütötte föl, vagy Krisztike, de perceken belül öt, hét lufi pattogott az asztal körül, Édesanya alig tudta elkapkodni a poharakat, mindenki bugyborékolva nevetett, én visongtam a gyönyörtől, és nehogy azt higgyétek, hogy hamar abbahagytuk. Mert mikor valaki elkomolyodott és mondta, hogy: na jól van Stefike elég volt, tényleg elég volt még egyszer valakinek pöckölni a lufit és minden kezdődött elölről.       
   A meséből nem fogytunk ki, ahogy a zenéből sem. Ebből született a megállapításom, hogy: szeret üvölteni a rádió. Édesanya azonban nem hagyja. Lehalkítja.

   Hát halkuljatok le ti is, mert mire ezeket a képeket megkapjátok reggel lesz, és én óvodába megyek, Édesanya meg angol órára és Hajnika pedig jón, hogy rendet csináljon nálunk.

   Még mesélek majd az Emmykétől és Líviusztól kapott pénztárgépről is, a regölőkről, a cicilő bácsiról, ami nem ugyanaz, mint az én cicilésem.

   Szép álmokat, Boldog Új Esztendőt, amit még nem értek, de valahogy az idő olyan hogy fel kell osztani. Sötét világos. Ez már világos.

Maradok: Stefánia Irma, azaz Teci