Istenkeresés a boncasztalon – az Ágens Társulat Fátum (Végzet) című előadásáról
„A filozófiai beszélgetésekben, melyeket a szereplők egymással folytatnak, elhangzanak érvek és ellenérvek Isten mellett és vele szemben. Istent persze nem lehet felhívni mobiltelefonon, és nem lehet tőle megkérdezni, hogy önazonos-e saját magával. Isten a boncasztalon nem válaszol.” – Czapáry Veronika írása
Istenkeresés a boncasztalon
– az Ágens Társulat Fátum (Végzet) című előadásáról
2010. február 16-án láthattuk Ágens Fátum című előadását az MU színházban. A bemutató tavaly decemberben volt és a sorsjáték trilógia második darabja is tartogatott egy-két meglepetést számunkra. A sorozat első része az Ira (düh) című színházi alkotással kezdődött, ami a düh természetrajzát mutatta be, például az emberi szexualitás, fájdalom, kötődés és lelki csomópontok mélyebb elemzésével. A Fátum (Végzet) nem kisebb feladatot tűzött ki magának, mint Isten és ember közötti viszony bemutatását, már amennyiben az előzőt valóban létezőnek tételezzük.
Még mielőtt belépnénk a színházi térbe, a nézőket egy fiatal színész mikrofonnal a kezében kérdezi Istenről, és rögzíti a válaszokat. Hiszel-e Istenben? Van-e Isten szerinted? – a kommersz kérdés megdöbbentően hathat. A válaszok hanganyagából egy vágott verziót előadás végén visszajátszanak, ez is a produkció része, ahogyan a színészek, mint egy pantomim játékban, az adott pózba dermednek, és mi saját válaszainkat halljuk.
A Fátum a hiszünk-e Istenben, létezik-e saját sors, vagy minden előre meghatározott, és csak egy véletlen különös játéka, hogy vagyunk kérdések köré épül fel. A világegyetem keletkezése a nagy robbanás után miért pont így alakult, vagy volt-e ebben valaha valamilyen egyetemes akarat. Ezeket a kérdéseket az ember évezredek óta felteszi, csakúgy, mint Ágens.
Az előadás szerkezete egy misztériumjátékhoz hasonlít. Az események nem a hagyományos logika szerint követik egymást, a színpad különböző „elemei” változatos tempóban és sorrendben kelnek életre irracionális hatást keltve. Három nő és három férfi áll a középpontban; mint utólag magtudjuk, Pentheszileiát, Salomét és Lady Macbeth-et testesítik meg a nők, a három férfi pedig: egy orvos és két asszisztens. Mindegyik nő előbb-utóbb felfekszik egy műtőasztalra, és a férfiak boncolgatják, öltöztetik és elmaszkírozzák őket. A három főszereplőnő, amikor nem a boncasztalon hever, három külön, saját bejárású vörös színű céltáblára festett körben helyezkedik el, ott énekel, filozofál vagy monologizál. A körökből dobnak át egymáshoz vagy a színpad terébe különféle pikádókat.
Fotó: Kővágó Nagy Imre
A nők tehát külön-külön mind felfekszenek a boncasztalra. Ha létezik Isten, létezése összefügg a testtel, hiszen ő teremtette az anyagot, anyag nélkül nincsen semmi, a matéria a bizonyíthatóan létező látható, megfogható, tapintható valóság. Ezért érdemes belepillantanunk, hátha közelebb kerülünk a titokhoz Pár négyzetdeciméter, ennyiben elfér az ember, aki körülhatárolható, világos vonalakkal rendelkező térben működik. Az orvos felöltözteti asszisztensét, majd odamennek a boncasztalon fekvő halott nőhöz. Úgy tűnik, az orvos is a test titkát kutatja, hisz eközben értekezik is erről. Ez a rész kissé unalmassá válik, mert a kimondás sok mindent túl erőteljesen sugall, de izgalmasság is rejlik abban, hogy mindig megcáfolja önmagát, nem fél szembesíteni az álltásokat a cáfolattal.
A darab többi szereplője is időnként filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik Isten létével kapcsolatban, ami az előadásban lévő dinamika rovására megy. Miközben az egyik nő egy edénnyel jár körbe a színpadon, addig középen a másik (Ágens) énekel, néha pikádóval dobálja a kádban ülő meztelen nőt, aki időnként felkel, és továbbszövi a gondolatmenetet Isten létét illetően. Az orvos változatlanul boncolja a felkínálkozó testeket, kutatja a fájdalmat, a halált, mi az, ami már nem viselhető el, és minden határon túl van.
A másik elemi erő, melyet az előadás bemutat: a félelem. Félelem a testtől, a kiszolgáltatottságtól, egymástól. Amikor a boncasztalra kerülnek egymást váltogatva a nők, egy hatalmas kivetítőn láthatjuk az arcukat; reakcióik hitelesek, meghökkentők. Ágens a színpadi tér határait akarja kitágítani, amikor bepillantást enged a kivetítő hatalmas felületén keresztül egy arcba is.
Fotó: Sallai András
Az egyik asszisztens bénán jár, akár egy holdkóros, fejét ritmustalanul forgatja, keze folyton remeg. A másik nőt kipreparálják, arcára maszkot tesznek, beleit kihúzzák, aztán a halott hirtelen újjá éled, és sétálni kezd. Az orvos pedig arra kényszeríti a beteget, hogy nyúljon bele a halott nő nyílásaiba, például a vaginájába. Az alany visszakozik, végül erőszakkal odateszi a kezét. Később ugyanennek a fogyatékos asszisztensnek a sebeit takarja ki az orvos, és a fájdalomküszöböt kutatva megkérdezi: fáj-e. A beteg nem tud vagy nem akar beszélni, nem mondja, hogy fáj, de már összeroskad a kíntól. Ez a darab egyik legerősebb jelenete.
A másik hasonlóan hatásos rész, amikor a három nő a saját céltáblája közepére állva egymás lábait próbálja darts közben eltalálni. Az elején egyikük nem mer visszadobni, majd megtörténik az áttörés. Így próbálnak egymással kapcsolatot teremteni, közben sikítoznak, felszisszennek, végül felemelik a kezüket, és megadják magukat.
Az Ira (düh) után a Fátumban a látottak és olvasottak ellenére kevesebb a fájdalom, az üvöltés, a szexualitás sem annyira hangsúlyos. Ezért inkább lágyan egymásba futó, de mégis zaklatott szisztémákban kutathatjuk Istent. Ez a kettősség, a szeretet - gyűlölet ambivalenciája végigkíséri a darabot. Az Ágens Társulat tagjai szembesítik érzéseikkel a nézőket, erre utalnak az Ódium Art előadásai is, ahol a valóság és játék viszonya egymásba tűnik, előre megkomponált utcai jelenetek keltik a véletlenszerűség látszatát, Ágens így megint arra kényszerít minket, radikálisan vizsgáljuk felül a valósághoz való viszonyunkat. A Fátumban is érezzük, hogy kiszolgáltatottságunk is a saját sorsunk. A körök közepe misztikus cselekvések helyszíne, mindenkinek a sajátján belül van dolga.
Fotó: Sallai András
A filozófiai beszélgetésekben, melyeket a szereplők egymással folytatnak, elhangzanak érvek és ellenérvek Isten mellett és vele szemben. Istent persze nem lehet felhívni mobiltelefonon, és nem lehet tőle megkérdezni, hogy önazonos-e saját magával. Isten a boncasztalon nem válaszol. „Sejtrepedések”, halál, gyönyörű képek, misztikus szövegek mantrázása, a halhatatlanság utáni vágy, és a megfogalmazhatatlan megfogalmazása, minderről megsejtünk valamit az előadás alatt.
Táplálék, húrokkal játszó szellemek, megannyi lépcsőfok, őrület, rémület. Az utolsó nagyjelenetben a sérült asszisztens elmondja: senki nem tud bemenni egyetlen kapun sem, ha nem tudja a kapunak a nevét. Az ember mindig szertartásokkal akar Istenhez közelebb jutni. A név, jel, nyelv és önmagunk megértése a nagy keresésben így mindig is örök titok maradhat.
Ágens is kopogtat a titkok kapuján, és szeretnénk, ha beengedne minket Isten.
„Nem engedlek be, míg meg nem mondod titkos nevemet.”
Fotó: Kővágó Nagy Imre
Czapáry Veronika
ÁGENS TÁRSULAT: FÁTUM (VÉGZET)
író, rendező: Ágens - koreográfus: Gergye Krisztián - szereplők: Madák Zsuzsanna, Ágens, Philipp György, Simán Éva, Károlyi Balázs, Fogarasi Gergely - dramaturg: Madák Zsuzsanna - zenei szerkesztő: Philipp György - jelmeztervező: Szűcs Edit - látvány: Ágens, Philipp Judit- maszk: Károlyi Balázs - fény: Kormosói Róbert
