"Sajnos, most egy olyan országban élünk, ahol arcpirulás nélkül tehetők olyan kijelentések, hogy mondjuk a kultúra szereplői nem érdekesek." – Kőrösi Zoltánnal a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnökével, a Litera főszerkesztőjével, íróval lapunk szerkesztője, Weiner Sennyey Tibor beszélgetett.

 

 

Az értékőrzés mindig

 

 

a perifériáról újul meg

 

Beszélgetés Kőrösi Zoltánnal

 

 

 

Beszélgetésünk gyújtópontja az a tény hogy Kőrösi Zoltánt 2009 decemberében megválasztották a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnökévé. Kőrösi Zoltán azonban elsősorban íróként és a Litera.hu főszerkesztőjeként ismert a nagyközönség számára. 98 óta több éven keresztül tagja volt a MEDIAWAVE  nemzetközi zsűrijének, illetve 2001 és 2008 között a Magyar Mozgókép Közalapítvány játékfilmes szakkollégiumának.

 

WST.: Vajon ezeknek az előzményeknek köszönhető, hogy az MMK elnöke lettél?

KZ.: Azt nem tudom, hogy az íróságom mit számított a filmeseknek. Talán nem volt mellékes, hogy a kultúra felől jövök. A többi feladat pedig, amiket elsoroltál, nos, tán azok is bizonyítottak már valamit. De egy biztos:

 

Kőrösi Zoltán író és író is marad.

 

Ez nem kérdés számomra.

WST.: Ez lesz az interjúnknak a központi része.

KZ.: A  mozgókép alapítvány működése sok szempontból elért egy határvonalhoz, beleértve ebbe szerkezeti, szakmai és személyi vonatkozásokat is. Ebben a helyzetben valóban nagyon erősen felvetődött az a szempont, hogy vajon egy, a filmes szakmában belül létező, annak kapcsolatrendszerébe ágyazott ember alkalmas-e arra, hogy megfelelő döntéseket hozzon a közalapítvány jövőjével kapcsolatban, vagy pedig jót tesz-e ennek a közalapítványnak, ha valaki kicsit messzebbről, kicsit oldalnézetből próbálja meg mozgósítani a döntéshez szükséges szakmai és személyi apparátust. Nem kétséges, hogy itt a szakmai reformokon túl részben vállalatvezetési, részben szemléleti változások kellenek.

WST.: A következő kérdésem még mindig ehhez kapcsolódik, hogy érzed mi a feladatod – erre részben válaszoltál –, illetve mik egészen pontosan körülhatárolt céljaid a Magyar Mozgókép Közalapítvánnyal, mint elnök?

KZ.: Az ismereteim a közalapítványról most valahol a civilség és az ismeretszerzés között vannak. A nehézségek halmazában szerepet játszik a Közalapítvány utóbbi néhány éves működése éppen úgy, mint az általános gazdasági problémák sokasága. A mozgókép alapítvány 1991-ben jött létre és tulajdonképpen kicsit tükrözte azt a szenvedélyt és örömöt, amivel a rendszerváltoztatás demokratikus berendezkedése járt. Beleértem ebbe bizonyos értelemben az elnagyoltságot is, az MMKA szerkezetének kialakítását, illetve azt az önkormányzatiságot tükröző szellemet, ami az alapítást meghatározta.

WST.: A megválasztásod után, azt nyilatkoztad a közalapítványról, hogy sem szerkezetében, sem szervezetében sem szemléletében nem felel meg a mai kor kihívásainak. Arra kértünk volna – az előbb már el is kezdted –, hogy ezt bővebben fejtsd ki. Milyen változásokra gondoltál, és sikerült-e már elindítani valamit is elképzeléseidből?

KZ.: Még nem zárult le a beiktatási folyamat, de sikerült elindítani fontos dolgokat. Egy olyan kuratórium jött létre a decemberi választás során, ami nagyon erős ígéret a reformok mellett. Kiváló emberek vannak benne, akik olyan szakterületeket és olyan tudást képviselnek, amire nagy szüksége van az alapítványnak. Ott van két remek kulturális menedzser, Bán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója és Bognár Attila az A38-as hajó üzemeltetője. Ott van két minden vitán felülálló közgazdász, Kovács Árpád, aki az Állami Számvevőszék elnöke volt és Bod Péter Ákos, egyetemi tanár, hajdani jegybank elnök. És ott van két filmes szakember, Durst György producer, aki a filmes kisműfajokban jeleskedett és Bakonyi Vera forgalmazási szakember; ott van a minisztériumi képviselő is és ballasztnak ott vagyok jómagam. Várhatóan április 1-jétől lépünk munkába és akkor viszont valóban az a tervünk, hogy egy nagyon szoros időrenddel, nagyon konkrét lépésekkel elkezdjük az alapítvány mélyreható átalakítását. Az elmúlt húsz év alatt a filmipar és a filmművészet oly mértékű változásokon ment át, amit akkor talán még sejteni sem lehetett. A digitalizációtól a televízió és a mozi szinergikus összesimulásán át a 3D kihívásain keresztül a magyar mozi hálózat tulajdonviszonyainak radikális megváltozásáig sorolni lehetne a területeket. Hogy mennyire bonyolult viszonyrendszer ez, csak egy példa: Magyarországon

 

a honi mozihálózat mintegy 85%-a ma nem magyar tulajdonban van.

 

Gondolom, könnyen belátható, hogy akár a nézettség, akár a terjesztés kérdései nem választhatóak el ettől a ténytől. 

WST.: Ugye nem azt akarod mondani, hogy lesz 3D-s magyar mozifilm? Vagy akár azt is?

KZ.: Nem. Azt akarom mondani, hogy Magyarországon soha nem kérdőjeleződhet meg, hogy támogatni kell a nemzeti filmgyártást, a magyar mozgóképi kultúra fejlődését.

WST.: A kérdés a hogyan?

KZ.: Miközben mindenki tudja hogy a mozgókép készítés a művészeti ágak között viszonylag költséges, aközben tegyük hozzá, hogy a magyar mozgóképi kultúra állami forrásból kb. egyötödnyi pénzt kap, mint mondjuk a magyar színházi kultúra. Jelen pillanatban 5 milliárd forint az MMKA támogatása, ami alig haladja meg az Operaház, azaz egy intézmény éves keretét. Másrészt ez az 5 milliárd – és itt nem árt eloszlatni néhány tévedést – egyáltalán nem csak filmkészítésre kell hogy fordítódjon. Itt az art mozik támogatásától a filmforgalmazási támogatáson keresztül, a mozifilmek készítésétől a kis játékfilmeken át, a dokumentumfilmeken keresztül a különböző filmes kiadványokon át, a filmes szervezetek támogatásáig terjed a rendszer. Mindent egybe véve, ez az éves támogatási szint sajnos kifejezetten alacsony. Ha összehasonlítjuk egyébként a nemzetközi példákkal, akkor azt is hozzátehetjük, hogy Csehországban a duplája az éves támogatás, Lengyelországban meg kb. háromszorosa. Természetesen többször felvetődött az elmúlt húsz évben és felvetődik most is, hogy milyen módon jusson el a magyar filmhez ez a bizonyos állami támogatás. Én úgy látom, hogy miközben radikális reformra szorul maga a közalapítvány, az alapítványi szisztéma számos előnnyel jár és magyar tradíciókhoz oly mértékben illeszkedik, hogy mindenképpen megőrizendő. Sem egy központi, állami, miniszteriális vagy hivatali elosztás, sem valami fajta filmközpont szerintem Magyarországon nem volna célszerű. Nem látom erre sem etikai, sem szakmai értelemben elég érettnek a magyar közviszonyokat. Lehet, mondjuk Dániával példálózni, ahol egy dán filmközpont működik három kiváló állami hivatalnokkal az élén. Sajnos, nem látom Magyarországon azokat a kiváló hivatalnokokat, akik szakértelemmel, a politikától érintetlenül, hosszú éveken át kormányoznák egy ország filmkultúráját és felvirágoztatnák azt. A közalapítványi forma ezért feltétlenül hordoz előnyöket, de a döntés felelősségét és az átláthatóságot mindenképpen erősíteni kell az eddigi működéshez képest. Azt is el kell mondanom, hogy a legtöbb esetben, amikor bizonyos filmes körök a közalapítványt támadják, sajnos, elég nyilvánvalóan kilóg a lóláb: hol nagyobb konc megszerzéséről, hol sértődöttségről van szó.

WST.: Ezek nagyon fontos és tudatos dolgok. Bennem sok kérdés merült még fel, mint például, amikor láttam azt a filmszemléről készült, nagyon jó Index-riportot, ahol Jancsó Miklósnak a filmjét mutatták be, és akkor több minden elhangzott. Nagyon tetszett, mert ott nyilvánvalóan érezhető volt, hogy mit várnak tőled. Tehát, hogy milyen helyzetbe kerültél – ami egy abszolút nem irigylésre méltó helyzet, de egy fontos lehetőség, és valahol egy olyan pont, ahonnan az egész szisztémában elindítható a változás. A kérdés az, akár a film terjesztése, akár a filmek kivitelezése kapcsán – azért a filmszakmában is születtek színvonal alatti termékek –, hogy ezt szerinted hogyan lehet a gyakorlatba átvinni? Elegendő ehhez egy jól megszervezett kuratórium és az anyagi javak tudatos elosztása? Vagy ugyanannyira fontos az etikai, morális háttér is?

KZ.:  Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy Magyarországon az elmúlt években kicsit túlbillent a mérleg nyelve a rendezői vagy mondjuk így a művészfilmek felé. Tegyük hozzá: azért is érezzük ezt így, mert az úgynevezett közönségfilmek nem érték el azt a színvonalat, amivel tényleg megszólíthatták volna a magyar nézőket. Ismételem, nem szabad önmagában a számokat nézni, a szakmai gondok összefüggnek az infrastruktúra problémáival. Gondoljon bele mindenki, hogy mondjuk Kecskeméten vagy Cegléden vagy Veszprémben szeretne megnézni egy kortárs magyar filmalkotást. A magyarországi emberek túlnyomó részének egyszerűen elvi esélye sincsen találkozni ezekkel az alkotásokkal, és ez több mint megdöbbentő. Nyilvánvaló, hogy a gondot a közalapítvány saját erőből nem is oldhatja meg. Másfelől ezzel a helyzettel radikálisan szembeállítani azt a fajta szemléletet, hogy a filmet mostantól már ne művészetként, hanem mint egy ipart nézzük, és ebben az értelemben alakítsuk át akár a támogatását, akár a döntési rendszerét – szerintem rettentő nagy veszélyeket hordoz önmagában. A film természetesen nagy technikai igényű és nagy apparátussal dolgozó iparág, amely nem választható el ilyen értelemben a gazdasági tevékenységektől. De éppen egy ekkora ország, mint Magyarország esetében nagyon nagy hiba volna elfogadni teljes mértékben azt a trendet, ami sok évtizeden át uralta a tengeren túl a mozgóképi kultúrát. Magyarország filmes kultúrája nem létezhet állami támogatás nélkül. Mindenképpen a helyes út ennek a két tudásnak az egyesítése: a mozgóképi kultúra támogatása és az ipari háttér fejlesztése, beleértve akár a világból ideérkező bérmunkák kiszolgálásait. Megítélésem szerint ezt a többszínűséget kell az MMKA-nak a szerkezeti működésében is leképeznie. Jelen pillanatban a közalapítvány egy kettős szerkezetű vállalat. Az egyik fele egy állami redisztribúciós szerkezet, ami alapvetően az állami szubvenció éves szétosztását végzi, szaktudás és minél szélesebben elterített szakmai közreműködés révén. A másik fele meg tulajdonképpen a szó szoros értelmében az ipari tevékenység: a Filmlaboratóriumtól a Mafilmig bérmunkákat végez. Meg kell vizsgálni szerintem ezeknek az együttműködéseknek a lehetőségeit, az eddigi hibáit és a jövőjét is. Ki kell alakítani azt a működést, amiben ezek segíthetik egymást. De mindenekelőtt az új kuratóriumnak előbb rendet kell csinálnia, mert a közalapítvány eddigi működése megítélésem szerint sok kételyt támaszt. Meggyőződésem, hogy egy ekkora nagyságú nemzetnek, mint a magyar, nagyon erőset és tudatosat kell állítania arra a kérdésre, hogy mi is az a nemzeti filmgyártás. Sajnos sok helyen sérült ez az elmúlt évtizedekben. Hol ideológiai presszió zavarta ezeket az állításokat, hol kormányzati tényezők nem szerencsésen nyúltak a szerkezetbe. Nem értek egyet azzal, hogy közönség- és művészfilmre osszuk a filmgyártást. Szerintem jó filmeket kell csinálni, és hosszú távon kell nézni ezek hatásait. Egy jó dokumentumfilm évtizedek alatt összegyűjti a maga megfelelő közönségét, ahogyan egy jó művészfilm is akkumulálja a maga közönségét, és az ún. közönségfilmeknek készült produkciók sem nélkülözhetik a művészi erényeket. Vagy ha nélkülözik, és nem járulnak hozzá a magyar mozgóképi kultúrához, akkor szerintem hiba, és nem megengedhető, hogy állami, közalapítványi támogatás jusson el hozzájuk. Abban bízom, hogy három év múlva, amikor mi befejezzük a mandátumunkat, akkor már léteznek azok a filmek, amelyek felismerhetően arról beszélnek Európában és Magyarországon, hogy miként élnek itt az emberek, mi az, ami foglalkoztatja őket. Ezért készüljenek ezek a filmek. A film nagyon-nagyon konkrét műfaj, ami gyorsan és világosan mutatja meg a létezésünket – az irodalom például sokkal hosszabb áttételekkel dolgozik.

WST.: Beszéljünk rólad és a könyveidről… A legutóbbi regényed 2009 áprilisában jelent meg Szerelmes évek (gyávaság) címmel, továbbá 2010 februárjában jelent meg a Milyen egy női mell a Hazánk szíve kötet második kiadása. A többi könyvet is lehetne említeni… Olyan tempóban írsz, és annyit kávézol, mint Balzac?

KZ.: Nagyon szeretem a kávét, de helyette inkább úszni járok... Írni egyébként egy kicsit hasonlóképp írok, bár ő állva írt, én pedig rengetegszer fekve, és többnyire ülve, de ami a rendszerességet illeti… igen.

 

A prózaírás életforma kérdése elsősorban.

 

Ha nekem működik az, hogy korán reggel a családom elmegy otthonról és van két-három, jobb esetben négy órám a reggelből délelőttbe nyúlva, akkor fát is lehet vágni a hátamon. Utána rendkívül konstruktív és bölcs munkatárs tudok lenni, de csak utána.

WST.: Novellákkal indult a pályád. Szükségszerűen követték a novellákat a regények?

KZ.: A kiadói és fogyasztói szemlélet ma mindenkit afelé tolna, hogy regényeket írjon; állítólag ez a közönség érdekeire számot tartó műfaj… Én ebben korántsem vagyok biztos egyébként. Novella és regény életformában különböznek elsősorban… Szerkezetben és lélegzetben természetesen mások, de nem abban az értelemben, hogy más nyelven, másképpen beszélne az ember. Egy regénybe beleülni irtózatosan nehéz vállalkozás...  A közepénél lenni mindennél jobb, befejezni pedig mindennél rosszabb. A novella természetesen sok könnyebbséget okoz ehhez képest, de maga a nyelv ugyanaz.

WST.: 2008 szeptembere óta szerkeszted a Literát, ha jól tudom. Szerinted milyen változások történtek a lapnál? Minek tekinted a Literát? Brandnek, kereskedelmi vállalkozásnak, kulturális szórakoztatásnak vagy irodalmi foglalkozásnak?

KZ.: Hát most belecsaptál a lecsóba nagyon… pontosan erről beszélgettünk itt az imént a Literában. A Litera ma Magyarország legfontosabb irodalmi internetes folyóirata, ám ez a nagyon komoly szerep láthatóan nem elég arra, hogy kereskedelmi vonzata legyen. Mindenki gondolkodjon ennek az állításnak a súlyán. Az a napi három-négyezer látogató, aki a Literát megnézi, az az állandó és magasan kvalifikált közönség, aki a Literáról tájékozódik, az a Magyarországon uralkodó kereskedelmi szemlélet és a forrásokhoz hozzáférő emberek szerint nem elegendő érv ahhoz, hogy a Litera bármilyen kereskedelmi forráshoz hozzájusson. Nem is folytatnám ezt a mondatot.

WST.: Szerinted – ezt úgy is kérdezem mind az Irodalmi Jelen egyik szerkesztője, úgy hogy én is látok pár hasonló jelenséget – mi lehet az egyik fő oka annak, hogy mondjuk a privát szférától ennyire elidegenedett az irodalom, maga az irodalmi élet. Tehát itt arról beszélünk, hogy futnak a szövegek, mint szépirodalom, mint szekunder dolgok, illetve hírek, s ez mégsem elég vonzó. Az egész történetről és háttérről van szó.

KZ.: Szerintem

felmérhetetlenül súlyos hibák és veszteségek történtek az elmúlt években

 

vagy inkább évtizedekben azzal kapcsolatban, hogy a társadalmi presztízslistán minek hol kell szerepelnie. Hogy mondjuk az állam irányításától a magánszférában szereplő emberekig, ki-ki mit tud tenni azért, hogy ez a presztízslista hogyan alakuljon. Sajnos, most egy olyan országban élünk, ahol arcpirulás nélkül tehetők olyan kijelentések, hogy mondjuk a kultúra szereplői nem érdekesek. Egy rettenetesen rövid távú, haszonelvű gondolkodás vesz körül bennünket, s a következményét egyértelműen látjuk. Miközben tudjuk, hogy a kultúra hatásai, akár szociológiai értelemben is, hosszú távon jelentkeznek egy társadalomban, a mai magyarországi közgondolkodás, s leginkább a gazdasági élet szereplőinek gondolkodása ennél sokkal kisszerűbb. Hol vagyunk mi attól, hogy fel se merülhessen, mondjuk egy sikeres és nagy profitot inkasszáló, privát vagy állami vállalatnál, hogy mondjuk a profitjának egy részét nem a nemzet kultúrájának a támogatására fordítja?

WST.: Én leginkább az első világháború előtti Magyarországon látom, hogy ilyesmi működött valamelyest. Egy egészen más szisztémában, de megmondom őszintén, hogy szerintem azóta itt nem nagyon… egy-két kivételtől eltekintve.

KZ.: Tévedés ne essék, én nem csak arról beszélek, hogy mondjuk a francia kultúrában, vagy a német kultúrában mennyire erős a kultúra támogatottsága, a lokális gazdasági erőktől az állami szférán át. És hogy ez milyen erős hatással jár az egyes polgárok kultúra-fogyasztását illetően. Nem kell nekünk nyugatra fordulni feltétlenül: Csehországban is látjuk ennek a példáját.

WST.: Ebben az ügyben tulajdonképpen mindenki érintett, mert mondjuk, ez befolyásolja azt is, hogy a gyerek tudni fog olvasni vagy sem…

KZ.: Kérdés, hogy a gyerekeink majd hogy gondolnak ránk ennek kapcsán. Egy cseh film nézettsége Csehországban általában milliós nagyságrendhez közelít. A franciaországi filmfogyasztásnak a több mint 80%-át a francia filmek nézettsége teszi ki. Tévedés ne essék, ez nem csak ezért van, mert a cseh és a francia filmesek tudják, mit akarnak saját hazájuknak a mozi nézői látni. Egy olyan általános szemlélet, olyan gazdasági környezet és olyan infrastruktúra van körülöttük, ami mind ezt segíti. Egy cseh ember akarja a saját filmjét, míg Magyarországon sajnos erre senki nem tanította meg a magyar nézőket az elmúlt évtizedekben. Se jó példákkal, se erről szóló alkotásokkal.

WST.: És a regények? Mint regényírótól kérdezem, hogy szerinted a magyar ember akarja-e a magyar regényt olvasni? Kortárs magyar regényt?

KZ.: Szerintem igen. Csakhogy, ma a kis- és középtelepülésen élő magyar emberek nem találkozhatnak ezekkel a könyvekkel. Nem léteznek azok a könyvesboltok, ahova bemehet egy diák vagy egy középiskolai tanár, és találkozik ezekkel a művekkel. Ha nagyon tudatos fogyasztó, akkor interneten vagy máshol természetesen utána járhat. De az a fajta,

 

a kultúra lényegéhez tartozó találkozásszerű élmény, ami a véletlent is jelenti, az nem létezik.

 

Magyarország ma egy olyan ország, ahol a kulturális esélyegyenlőtlenség következményei szerintem beláthatatlanok.

WST.: Vannak-e felelősei szerinted ennek a széthullásnak?

KZ.: Történelmi értelemben azt gondolom, hogy a létező szocializmus hibáit nyögjük máig, és sajnos nem volt meg sem a felkészültség, sem a kellő akarat, hogy a kialakuló új kapitalizmus meghozza azokat a tudatos döntéseket, amelyek egy valós polgári létezés felé mutattak volna. Tudjuk, hogy a legkiválóbb üzletember az, aki egyébként olvas, és filmet néz, mint ahogyan a legzseniálisabb képességű futballistából sem lesz jó futballista, ha egyébként kulturálatlan az élet más területein. Ezek nem elválasztható tudások. Magyarországon sajnos ezek a tudások tragikus módon szétválasztódtak az elmúlt évtizedekben, és nem tudom, hogyan lehet ezt helyrehozni.

WST.: De megpróbálod? Ezért vállaltad el az MMKA-t?

KZ.: Az életünk arról szól, hogy ahogy múlik velünk az idő, úgy kopnak le rólunk a képességek. Egyre inkább hegyesedünk. Egyre inkább kevés dolog marad, amivel foglalkozni tudunk, egyre rövidebbek a napok. Jót tesz mindenkinek, ha ki tud nyitni ajtókat az életében. Hiszem, hogy az egyes területeknek a kultúrán belül is, de a társadalmon belül is ezek az ajtónyitások jót tesznek.

Az értékőrzés soha nem a centrum felől újul meg, hanem mindig a perifériáról.

 

Hiszen onnan jönnek az új impulzusok. Ezt kell tudnia mindenkinek, teljesen mindegy hogy egy szatócsbolt működtetéséről beszélünk vagy egy netes irodalmi oldalról.

WST.: Igazából visszatérnék a te személyedhez, mert nagyon tágra vettük a beszélgetést. Dolgoztál a Magyar Rádiónál, az Egri Gárdonyi Géza Színházban, beszéltünk a Literáról, most az MMKA-ról, íróságodról. Melyik ezek közül Kőrösi Zoltánnak a legfontosabb?

KZ.: Vannak az életben kitüntetett pillanatok, mikor egy erősebb létezés tudja megérinteni az embert. Számomra ez egyértelműen az írósághoz kötődik. A sok Kőrösi Zoltánból a legjobb Kőrösi Zoltán szerintem bizonyos délelőttökön, komoly szenvedések árán a laptop előtt teremtődik meg. Nagyon jó lenne mindig annak a Kőrösi Zoltánnak lenni, de ez korántsem mindig sikerül. Az én nemzedékem számára már éles kérdésként vetődött föl, hogy az önfenntartás milyen feladatokat és vállalásokat jelent. Egyébként soha nem volt kétségem afelől, hogy csak az irodalomból megélni nem szeretnék… sokkal fontosabb számomra, semhogy megélhetésként műveljem. Azt is gondolom, hogy újságírást napi szinten művelni büntetlenül nem is lehet. Beleköltözik a nyelvbe, még ha nem is akarod.

WST.: Tapasztalatod szerint a mai irodalmi és nem csak irodalmi világban mi szükséges az előrelépéshez, a karrierhez? Széles ismeretségi kör, tehetség, támogatás, jó reklám?

KZ.: Mi az, hogy irodalmi karrier? Az ember, amíg nem kap meg valamilyen díjat, addig azt rettenetesen fontos dolognak gondolja, utána meg nem érti és sajnálja önmagát, hogy miért gondolt ilyesmit. De természetesen fiatalemberként valamilyen fajta publikációs lista is így tűnhet föl. Ahogy Füst Milánnak egy szép mondata is beszél erről, a fények mindig valahol máshol vannak, minthogy az irodalmi életnek is az a természete, hogy mindig valahol máshol van. A magyar irodalmi élet nagyon sokféle, nagyon gazdag, de hát azért ez nem egy nagy létszámú nemzet nyelvbe zárt irodalma… Óhatatlanul van belterjessége, ahol természetesen a személyes ismeretségek, nem utolsó sorban az ellenszenvek is nagyon sokat számítanak abban, hogy kinek milyen a közérzete. Én például nem vagyok barátkozó kedvű ember. Fiatal koromban még kevésbé voltam, úgyhogy ennek a következményeit sokáig viseltem és viselem ma is. Sokan gőgösnek tartanak, s van is igazságuk.

WST.: Van-e példaképed, ha igen ki az és miért?

KZ.: Egy írónak aligha lehet olyan példaképe, akit követni akarna. Számomra fontos írók természetesen vannak. Kapásból a magyar irodalomból Mészöly Miklóst, Füst Milánt, Krúdyt, Örkényt és Kosztolányit mondanám. Melléjük a nem magyar irodalomból most José Saramagót említeném. Akinek ez a név mond valamit… Akinek nem… nos, az sürgősen pótolja a hiányt!

WST.: Nagyon jó! Köszönöm szépen!