Kánonok összecsapása

A viszonylag békésen induló eszmecsere a Czapáry Veronika szerkesztette sorozat, melynek a Szépírók Társasága is támogatója, jól megszokott helyén, a Moha Kávéház galériáján zajlott. „Bemelegítésképp” minden meghívott megközelítő definícióval szolgált a kánon mibenlétéről. Veres András, aki középiskolai irodalomtankönyv-szerzőként az oktatási kánon egyik avatott szakértője, a különféle szintű intézményesülések során megvalósuló értékrangsor felől közelített a fogalomhoz. Az intézmények közül a legnagyobbaknak tekinthetjük az államot vagy az egyházat, de egységes értékrend számos szinten jelenhet meg, egészen egyéni irányzatokat is kialakítva – az irodalomban ilyennek tekinthetjük például Kassák lapjait.

A vita azt bizonyította: sokféle kánon van, de saját értékrendünkön nagyon nehéz felülkerekedni

Bán Zsófia definíció helyett inkább azt a kérdést tartotta relevánsnak, milyen tényezők befolyásolják a kánon alakulását, hogyan alakul ki például az egyes korszakok műfaj-hierarchiája? Tarján Tamás frappáns, ám összetett meghatározása egy értelmezői, befogadói közösség adott térben-időben jelentős hatást gyakorló és hatásokat befogadó értékrendjeként határozta meg a kánont (a görög–héber szó eredeti jelentése: pálca, mérték). Legfontosabb jellemzője, hogy mozgásban van, tette hozzá Tarján, a befogadó közeg nem lokalizálható (hiszen például számos pontján élnek a világnak magyar olvasók.) A befolyásoló tényezők között pedig igen nagy szerepet játszik a véletlen.

Károlyi Csaba kérdése mentén a résztvevők kitértek a különféle nemzetek irodalmi értékrendjének összehasonlíthatóságára is. Bán Zsófia szerint kifejezetten káros lehet, ha művészeten túli (például társadalmi) szempontokat erőltetünk rá egyes nemzetek irodalmára, mondjuk az angolszász példa alapján, mely a nyugati kánon alapja. Veres András a „magyar” kategória kitágíthatóságára is hozott példát a múltból: amikor Kosztolányi a magyar szerzők közé sorolta az idehaza különösen kedvelt írókat-költőket, például Heinét. Tarján Tamás tovább tágítva a kört azon töprengett el: feltételeznünk kell-e ezek szerint európai kánon létezését is?

Károlyi Csaba: Mi történne, ha más szempontrendszer alapján ítélnénk?

Izgalmasabbnak bizonyult ennél a vita a magyar kánonon belüli mozgásról: hogyan válik például részévé egy korábban mellőzött szerző. Ezt Csáth Géza példáján boncolgatták a hozzászólók. Tarján Tamás felelevenítette, hogy a kultúra változásának hatására (konkrétan: a drogkultúra térnyerésével) hogyan kezdett emelkedni Csáth csillaga. Bán Zsófia ezt kiegészítette a szexuális tabuk leomlásával, melyek megléte korábban szintén akadályozta, hogy Csáth méltó helyére kerüljön a kánonban. Veres András vitatta e társadalmi folyamatok erejét, szerinte az a kulcskérdés, hogy mikor érik be egy mű hatása. Csáthnak öt-hat igazán jó novellája van, melyekben ténylegesen elébe ment a korának (a katonai behívó például Kafka világa), és el kellett telnie néhány évtizednek, míg felfedezték ezeknek az értékét – vázolta fel nézetét Veres András.

Veres András: a megmerevedett, tisztelettel szemlélt nemzeti kánon állóvíz

Alapvető kérdés azonban, milyen szempontok alakítanak ki egy-egy értékrangsort. Ez már csak azért is érdekes, mert például három nagy nemzeti drámánk közül – vetette fel Tarján Tamás – kettő valójában nem is dráma (Az ember tragédiája és a Csongor és Tünde), egy pedig csapnivalóan rossz mű (a Bánk bán). A vita első szócsatája ekkor alakult ki Tarján és Veres András között, mert míg Veres szerint nem szükségszerű, hogy belemerevedjünk a ránk kényszerített nemzeti relikviák tiszteletébe, és „múzeumi tárggyá” alakult műveket változatlanul a kánon részének tekintsünk, addig Tarján azzal érvelt: ezek a művek maguk foglalták el megérdemelt helyüket, nem mások erőszakolták őket ránk. Folyamatos újraértelmezésük épp a múzeumi tárgy-jelleg ellen szól.

Tarján Tamás: kiszámíthatatlan, milyen társadalmi mozgások határozzák meg egy-egy mű aktuális helyét a kánonban

Veres András e tekintetben épp magának látszott ellentmondani a vita egy későbbi pontján, amikor az iskolai kánonnál kissé „beragadt” beszélgetés során Bán Zsófia felvetette: valamiféle történeti fosszília a kánon, melyet senki nem olvas, vagy azokat a műveket kellene odasorolni, amelyek ténylegesen használatban vannak? Veres szerint az iskola kínálta olvasmányok a legmegingathatatlanabb használati módot jelentik, és az iskola a legfontosabb kánonképző hely. Bán Zsófia e szisztéma felülvezéreltségét és mindig aktuális átideologizáltságát fájlalta, Veres szerint azonban akkor is az a nemzeti kánon alapja. Az Iliász, a Szigeti veszedelem, az Isteni színjáték, a Švejk kapcsán Tarján Szegedy-Maszák Mihály ismert gondolatát idézte, miszerint a kánon meghatározó művei valójában olvashatatlanok, következésképp máshol kell keresnünk a kánont, mint az iskolai oktatás terepe.

Bán Zsófia: amíg férfiak írják a kánont, és ilyen iróniával söprik félre a női szempontokat, nem lesz változás

Károlyi ezek alapján bevetette az irodalmon kívüli szempontok erejének kérdését egy-egy életmű értékelésében: például a tragikus halálét (József Attila, Radnóti esetében), amire Bán Zsófia nagyon határozottan úgy reagált: ezek nem irodalmon kívüli tényezők, nagyon is szerves részei az irodalomnak, ahogy maga a nőirodalom sem egy külső kategória. Bár épp a feminista szempontok jelentették a vita puskaporos hordóját, az mégsem ennél a szónál robbant fel, hanem amikor Tarján Tamás összegezte: az iskola is bizonyos megképzett kánonok alapján alakítja ki a sajátját, és van némi szabad mozgástere (például a Piarista Gimnáziumban – elevenítette fel diákkorát Tarján – nem egy szerzőt kihúztak a tankönyvből, és helyette Pázmány Pétert tárgyalták.) Nem az a kérdés tehát, hogy az Egri csillagok elavult és gyenge mű, hanem az, ha kivesszük, mit tegyünk a helyére? – fogalmazta meg Tarján. Pillanatnyilag ugyanis nincs olyan regény, amely a nemi hovatartozástól független hazafias helytállást az adott korosztály számára példázni tudja.

Ekkor vette magához a szót Czapáry Veronika, aki az est szervezőjeként a közönség soraiban ült, és nem kis indulattal fogalmazta meg hiányérzetét a nőírókkal kapcsolatban az iskolai oktatásban. Czapáry szerint, ha kötelezővé teszik az Egri csillagokat, akkor legalább ilyen méltó helye lenne Czóbel Minkának, Erdős Renének, Kosáryné Réz Lolának vagy Lesznai Annának. Veres András szerint ezek a szerzők egyszerűen színvonaluknál fogva maradnak ki a kánonból, melyben a nemi megkülönböztetés nem indokolt. Bán Zsófia Czapáry mellé állva szintén heves indulattal reagált a tankönyvíró Veres általa cinikusnak ítélt megnyilatkozására, és értetlenségét fejezte ki, ha a gyenge Egri csillagok maradhat az iskolai kánon része, akkor a 19. század nőírói miért nem férnek bele. „Mert a 19. században nem voltak kvalitásos nőírók” – vágott vissza Veres, amire Bán Zsófia úgy reagált: „A mai napig a magyar irodalomban az számít kvalitásos műnek, amely történeti aspektusból tárgyalja nemzedékek sorsát, és mivel ilyen műveket a nők nem írnak, egyszerűen kiszorulnak a kánonból”.

Czapáry Veronika (balra): az iskolában a lányoknak fel sem kínálják a női szempontú értelmezéseket, olvasmányélményeket

A hangerőt Czapáry Veronika hozzászólása fokozta tovább a női szerzők védelmében, át is véve ezzel az est irányítását, amit Károlyi Csaba némi „rendfenntartói” próbálkozással szóvá is tett: ha Czapáry moderátorként szeretne közreműködni, legközelebb ne kérje fel őt erre a szerepre. Tarján jelezte, hogy nem kíván ebbe a vitába bekapcsolódni, mert Veressel összhangban nem látja értelmét (amíg, például, nem tudnak neki néhány konkrét „női” művet mondani, amelyek érdemtelenül maradnak ki a tankönyvekből), de a polémia két női résztvevője nem is nagyon hagyta szóhoz jutni. Az egyre érzékenyebb pontokra tapintó, Czapáry részéről személyes megbántottságról árulkodó (ti., hogy diákkorában megfosztották potenciális olvasmányélményektől) diskurzus jól példázta, amit Károlyi Csaba fogalmazott meg végül: valójában mindenki körömszakadtáig ragaszkodik a saját fejében élő, szerinte egyetlen „helyes” kánonhoz – legyen az a női szerzők egyenrangú reprezentációja, vagy a „férfias” regényirodalom preferenciája. Veres szerint nem véletlen, hogy mely alkotók maradnak végül a kánonban vagy hullanak ki onnan, és a kimaradók között ugyanúgy előfordulnak férfiak és nők is.

Tarján Tamás, aki a beszélgetésnek már egy jóval korábbi pontján leszögezte, hogy minél több kánon létezik egymás mellett, annál egészségesebb szellemi közegben élünk, a feminista vita apropóján azt hangsúlyozta: mindig művekről beszélünk a kánon esetén, nem szerzőkről. Bán Zsófia ezzel is heves vitába szállt, de mielőtt újra elfajulhatott volna a férfi–női összecsapás, Károlyi Csaba diplomatikusan, ám kellő határozottsággal kitágította az értelmezést általában az egyes kánonok harcára. Avagy: mit kezdjünk például a mai napig továbbélő legnagyobb, klasszikusan népies–urbánusnak nevezett szembeállítással? Ennek megvitatása már a vita lecsengését szolgálta volna, mégis szinte végeérhetetlenül érkeztek a közönség-hozzászólások is, melyekből kirajzolódott: a csoportkánonok szempontjai ugyanúgy nem választhatók el az iskolai és nemzeti kánon fogalmától. A tanulság, ha egyáltalán levonható, hogy minden konkrét ideológia-szembeállítás hamis – jegyezte meg Károlyi Csaba, hiszen értelmetlen ez alapján kategorizálni az alkotókat, például „nemzeti”, vagy „posztmodern” skatulyákba, nem beszélve a beskatulyázhatatlan irányzatokról. Megint csak: a művek beszélnek, nem a szerző eszmei hovatartozása – összegezte a példaképp konkrét neveket is felvonultató Károlyi Csaba.

A közönségből szinte mindenki hozzászólt. Balra Kéri Piroska, a támogató Szépírók Társasága részéről

Az est formális része leginkább azért zárult le, mert az idő előreszaladtával már le kellett zárni, de számos kérdés maradt még a levegőben, és nem kis feszültség is. Abban bízhatunk, hogy megvalósul majd, amivel Tarján Tamás hárította a vita egy pillanatában Czapáry Veronika heves számonkérését a kánonból kirekesztett női szerzőkről: „Ezt majd a 77. Godot-esten beszéljük meg”. Ez volt a hetvenhatodik.

Szöveg és fotók: Laik Eszter