"Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel."

- a húsz éve meghalt, kiváló

vajdasági költő verse.

 

 

 

 

 

 

 

SZIVERI JÁNOS

 

BÁBEL
 

 

 

lengő lófejek a csillagok
csörögnek de én csak hallgatok
mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan
széttörik bár meg se moccan
 

 

édeskés illatok enyvesednek
könnye hullik téli fenyveseknek
piheg a szelíd karácsony
nőm haja akár a bársony
 

 

az éjben eső felesel rólam locsog
járdára zuhog csattog a mocsok
ravasz hó helyett a tűk a vatták
életem az ördögöknek adták
 

 

erőlködöm emelkedném - nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom
 

 

bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengő árva apostol
keserű dolgokba megint belekóstol
 

 

talán ez már a végső kálvária
a pohárban tiszta víz várja
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem mint Krisztus Júdást
 

 

langyos dallamra ráng a szív
bármit ha szólt most visszaszív
andalítóan lágy húgy csörgedez
töri vállamat a fakereszt
 

 

általánosít az intenzív osztály
vidd haza csomagod vidd el amit hoztál
szemed tükrét hagyd csak itt nekem
nélküle értelmét semminek nem lelem
 

 

csöndesen beborul szenesedik az ablak
lényem legbenső kuckójába raklak
mitévő legyek szállnak
árnyam körül a szárnyak
 

 

és te hallod-e az ócska dallamot
melyre az elmúlásba ballagok
cseppek csöpögnek egyenest az érbe
tápvizet kapok vérért cserébe
 

 

megcsapott a halál szele
együtt hálok kelek vele
akár a lepedő rám tapadt -
párna gyötri a hátamat
 

 

a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik
a megriadt égbe mártózva ázik
nem látni mást a harmadik emeletről
megfeledkezem halkan a leheletről
 

 

hőse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költőd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tőled bár semmi okom
 

 

egyre közeledem a halálhoz
eső esik vagy izzadok talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás
 

 

tekintetem mint padlón a szappan
odafagyott oly mozdulatlan
testem láttán elfog a szédület:
romba dőlt bábeli épület
 

 

meddig leszek még bőrömnek bérlője
a józanság olykor ráront az élőre
pántolt kobakomból kifelé tolat
a hirtelen fölnyergelt gondolat
 

 

annak ki urasan végezheti dolgát
minek megjátszania a szolgát
érdemes-e menekülni innen
gyarlóságomat ha magammal kell vinnem
 
bestiák sora sürög-forog
egyikük hörög másikuk morog
farkát morzsolva réved a sátán
szőrzete felmered a hátán
 

 

szenny nemesíti a lázongó kant
tükörből lesem e bárdolatlant
mint lantokat forgató rozsdás eke
előttem gördül hiányzó kereke
 

 

tűvel átdöfött fallosza himbál
láthatja bárki aki csak kint áll
minemű lény ő ha szája habzik
ha magáért hevül ha önmagával bagzik
 

 

ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltűnök nemsokára
 

 

a levegőt köztetek nem sokáig rontom
bőrömön átvilágít a csontom
habzó fellegek leve csorog
kétharmad gyomrom nélkülem korog
 

 

félbehagyott mondat annyit sem érek
lángol a bendőm mintha méreg
égne húsom alatt valahol legbelül
hol étkek helyett alvadt vér feszül
 

 

most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át és lelkemben cirkál
illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál
 

 

semmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem
 

 

a pokolba új lakó költözik
selyembe brokátba gézbe öltözik
nincs szükség metafizikus személyzetre
hogyha halálra vagyunk kiképezve
 

 

üregek végén üregek vannak
egyremegy neveznek nősténynek kannak
a pokol csak óriási szálloda
száll ide lelkünk száll oda
 

 

új lakó költözik az üres lakásba
felkészítenek az összevarrásra
s miközben testem még földi börtöné
szembogarak gyűlnek a fény köré
 

 

huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
nincs erő mi bukásom felülmúlja
vereségemnek vagyok féktelen tanúja
 

 

megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom
 

 

Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.

 

 

 

 

 

 

Sziveri János (Muzsla, 1954. március 25. – Budapest, 1990. február 1.) Sinkó-díjas (1978) magyar költő. Mostarban és Nagybecskereken járt középiskolába, majd Újvidéken tanult az egyetem bölcsészettudományi karán a magyar nyelv és irodalmi tanszéken. Szerkesztője volt a Képes Újság című lap irodalmi rovatának. 1980-83-ban az Új Symposion c. folyóiratot szerkesztette. 1985-ben került a Szabadkai Népszínházhoz dramaturgnak. Szájbarágás című verseskötetéért 1988-ban neki ítélték a Vajdasági Írószövetség évi díját. Emlékének ápolására barátai a magyar irodalom legjobb teljesítményeinek támogatására Sziveri János-díjat alapítottak (1992). 1993-ban, Muzslán alakult meg a Sziveri János szellemiségét őrző Sziveri János Művészeti Színpad. A Duna Televízió portréfilmet készített róla: „Sziveri János voltam, ez volt büntetésem” (1997) címmel, Kécza András rendezésében. Az Újvidéki Színház az azonos című poémájából készült Szelídítések c. előadást 2000-ben mutatta be. (Forrás: Wikipedia)

Művei:
Szabadgyakorlatok (versek, Újvidék, 1977)
Hidegpróba (versek, Újvidék, 1981)
Penge (Jovan Zivlak válogatott verseinek fordítása, 1984)
Madách-kommentárok; Shakespeare-kommentárok (szerk. társszerkesztőkkel, szerb, magyar és angol nyelven Szabadka, 1986)
Dia-dalok (versek, Újvidék, 1987)
Szájbarágás (versek, Budapest, 1988)
Mi szél hozott? (versek, Budapest, 1989)
Bábel (versek, Budapest, 1990)
Magánterület (versek, Budapest, Szépirodalmi, 1990)
Sziveri János minden verse; Kortárs Kiadó, 1994. ISBN 9638464143

Irodalom:
Bognár Antal: A művektől a számvetésig. A Sinkó-díjas Sziveri Jánosról (Magyar Szó, 1978. június 3.)
A forrásvizek barbársága. Beszélgetés Sziveri Jánossal. Riporter Keresztury Tibor (Alföld, 1989. 11. sz.)
Marno János: Sziveri János újabb könyveiről (Alföld, 1989. 11. sz.);
Füzi László: Sziveri Kecskeméten (Forrás, 1990. 6. sz.)
Kontra Ferenc: Sziveri Jánosra emlékezve (Kritika, 1990. 4. sz.)
Mák Ferenc: Sziveri Jánosról (Forrás, 1990. 6. sz.)
Tolnai Ottó: Sziveri János (Forrás, 1990. 6. sz.)
Kukorelly Endre – Radics Viktória – Körössi József: Sziveri János (Magyar Napló, 1990. 6. sz.)
Zalán Tibor: János volt, pannóniai (Élet és Irodalom 1990. 6. sz.)
Toldi Éva: In memoriam Sziveri János (Híd, 1990. 2. sz.)
Pályi András: Sziveri Jánosról (Orpheus, 1991. 1. sz.)