De értem, hogy a nagypapám (és még sok mindenki más) miért van oda érte: számára ugyanis a magyar irodalom megállt és egyben tragikusan véget is ért a Nyugattal. De Márai sokat írt, van miből válogatni. A fiatalabb korosztály például izgalmas elméleti problémákra talál benne kérdéseket és mintákat. – a pécsi doktori iskolában például kifejezetten élveztem, ahogy Mekis János vezényletével darabjaira szedtük a Helyrajz című Márai-írást, leírás, topográfia és emlékezés viszonyát vizsgálva, vagy amikor az Egy polgárban az önéletrajz mintázatait kutattuk.

Sokat írt, van miből válogatni

Balázs Eszter: 1976. Budapest. 1992-1995.

   Illyés Gyula Gimnázium, Budaörs. 1996-2002 ELTE Bölcsészettudományi Kar, magyar-esztétika szak; műfordító és kulturálismenedzser-képző program.

   2000-től rendszeresen publikál, kritikáit az Alföld, az Élet és Irodalom, a Kritika, a Jelenkor közli. Írásai az elektronikus sajtóban a terasz.hu és a litera.hu oldalain olvashatók

Balázs Eszter: Érdekes, én is a nyolcvanas évek végén találkoztam először Máraival... Persze nem az általános iskolában, hanem otthon, a nagyszüleimnél. Iskola után mindig náluk voltam, mert a szüleim dolgoztak, a nagypapám pedig boldogan tanult velem. A mai napig imád olvasni (pedig képzeld, idén 96 éves lesz!), hatalmas könyvtára van, és konkrétan Márai-gyűjtő. De nála láttam az első, titokban fénymásolt és terjesztett Faludy György „köteteket” is (köztük a Villon-fordítást), gyönyörűen fűzve és saját kézzel kötve. Így aztán sokat olvastunk, hamar megismertetett Máraival is, de be kell valljam, én unalmasnak találtam. Ahogy szíven talált Faludy (és még sok minden más), úgy idegenített el ez a (talán túl) korai találkozás Máraitól: a múltsiratása, a bölcselkedése, a hosszadalmassága, érzelmessége. Nem erre voltam kihegyezve. Márpedig ezek az első találkozások nagyon fontosak, később rettentő nehéz feloldani az elemi viszolygást – amit végül azért sikerült valamelyest. De nem lettem függő.  

OZ: A 2000. év után a Helikon elkezdte kiadogatni a Márai-életművet, és valami módon az antikváriumokban is felbukkantak a '48 előtti Révai-kiadások, ráadásul Agyertyák csonkig égnek és az Egy polgár recenziós kötelezőként a kezembe kerültek, "csodáltam, ámde nem szerettem" - belé. A szerelem, barátság, hűség, árulás a polgárság/nem polgárság fogalomrendszerébe ágyazva aligha álmodható, ragozható a XXI. század elején. Nem találtam fogást. Hosszú, túlírt, fárasztó, szájbarágó. Belőlem hiányzik a polgári értékrend, netán az átlagolvasó képtelen a politikailag lejáratott főnévvel, nem mellesleg a polgári mentalitással valamit kezdeni?

De Márai sokat írt, van miből válogatni. A fiatalabb korosztály például izgalmas elméleti problémákra talál benne kérdéseket és mintákat – a pécsi doktori iskolában például kifejezetten élveztem, ahogy Mekis János vezényletével darabjaira szedtük a Helyrajz című Márai-írást, leírás, topográfia és emlékezés viszonyát vizsgálva, vagy amikor az Egy polgárban az önéletrajz mintázatait kutattuk.

OZ: Érdekes, miközben az elhárító politikai érzékkel jól felvértezett magyar olvasó némiképp eltartja a Márai életművet, hiszen a Nagy Könyv százas listájába csak A gyertyákat hozza be (és talán A polgárt), tiltakozásul, mert úgy érzi, le akarják nyomni a torkán, az elmúlt évtizedben harmincnál több nyelvre fordítják, a német piacon közel egymillió példányban fogy, az olaszoknál az első évben tíz kiadást ér meg, Angliában felkerül a tizes eladási listára, 2004-ben megjelenik az amerikai piacon is. Hogyan kell ezt a kettősséget értelmeznünk?

OZ: Eldöntetlen a kérdés, bár én soha fel nem tettem magamnak, a válasz kor- és személyfüggő, most elkövetem mégis: Machiavelli valóban áruló, amikor vissza kívánja könyörögni magát a Mediciek kegyeibe, ezzel szemben Márai válasza az egyetlen tisztességes magyar íróválasz a magyar huszadik században?