A MEGFOGHATATLAN SZÖVEDÉKE – Nagy Sára versei
Vigyél haza.
Tág a pupillám.
Felharsannak a képek.
A MEGFOGHATATLAN SZÖVEDÉKE
NAGY SÁRA VERSEI
Isten ölelése
Az emlékezés csigaháza
kifeszített arcokon
fénylőn, sötéten
búg-búg
szakadatlanul.
Szerelem
Testem rongy-vázlatát
filccel rajzolom.
Emlékkártyák hullanak a földre.
Fényes röptük
pergő és idegen.
A megfoghatatlan szövedéke
A bonctan mestere előlép,
szétszálazott ízeidet megnevezni.
Szószéken állnak a szavak.
Tüzes karikaként zuhannak át egymáson.
Füst
Fülkevalóságba fest az ősz.
Hívja vörös szavait. Stop.
Ölelkező sejtek feszítik
képzeteid álomvásznait.
Gomolygó szavaid
szurokfestményébe
puha csendet ágyazok.
Hommage á’ Szabó Lőrinc
Fekete nyalábok
dübörgő öblei.
Fekete érintések
szakadó függönyei.
Csontfekete ritmus
festi a semmi díszletét
véresre, vörösre, aranyra.
Vaginám arca a csecsemőé.
Gyomrom arca a haldoklóé.
Szívem arca az asszonyé.
Torkom arca a harcosé.
Koponyám arca a szerelmedé.
Vihar
Az ég hűvös, habos aranya
újraszövi a szavak sűrű fekete szövetét.
Hófehér mészárlásban esdeklő szavak
lét és nemlét peremén.
A hiányt pásztázó kérdőjelek
feketén fénylő rajzhegek.
Az őrületig feszülnek
a vásznak megvastagodott izomkötegei.
Szorít a képtér nyers, együgyű vegetációja.
Cetlik Katatóniából
Vigyél haza.
Tág a pupillám.
Felharsannak a képek.
Most nem fürödhetek.
Levágom a hajamat.
Nem megyek többé.
Kalapot vágtam a hajamból.
Tükrök és fürtök,
táncoló írásjelek
a padlón mindenütt.
Cím nélkül
Szerelmeimből lassan faragtam az arcodat.
Apránként szedegetem a szótöviseket
az eszmélet rózsabokrához.
Minden elhullajtott arccal mélyebb ébredésben
vártam a jelet.
Dögvészt játszanak az állatok.
Szeretni tanít a kettő.
Lassú mészárlásban.
Kristályhasadásban.
A betont áttörő rügyekben.
A pillanat ablakréseiben.
Mondd meg Te!
Miért, hogy felfedni csúf sebhelyeid méltó zene?
Miért, hogy a múlt homályába veszni selyemtakaró?
Miért, hogy más nyelven nem lehet beszélni?
Miért, hogy nem gondolkodni az egyetlen út?
Miért, hogy át kell írnod magad szavakba?
Miért, hogy a legdédelgetettebb mindig a legveszedelmesebb?
Dió
Születtem 85-ben.
Mit csináltál Te akkor?
Fogant már Benned szerelem?
Szorított, ölelt, hánykódott benned a nemlét?
Összeszedted-e már a szerelem jégmorzsáit?
Voltak-e már hozzám szavaid?
Hányszor jártál azóta ezen a kietlen vidéken?
Csillagködökön át is láttad a lámpafényt?
Nézted lámpafénynél is a csillagokat?
Jó, hogy egymásra gondoltunk akkor is.
Még nagyon sok mindent kell elmesélnem.
Mindennapi csodák
Sosem tudhatod, hogy kihez beszélsz.
Asszonyod, gyermeked, társad, ellenfeled,
habos felleged, mély poklod,
bármid lehetek.
Kitérek ölelő karod fojtásából,
mint a tőr elől.
Játsszuk a mindenséget,
ahogy az eperbe ékelődött halszem.
Így jó.
Mikor a tér feleszmél
Bárcsak bírhatnám a szavak folyását
és snitt.
Mint a halszálka,
torkomra csúszik
agyam hirtelen meglepett
végtelen csendje.
Csöngetés
Csak csend.
Csak cseng
a világoskék rémület
szájpadlásodon.
Egy óriás sárga bőrönd
csattog az éjszakában.
Ne nyisd ki, ne nyisd ki!
Szólt a delíriumos márványlegelő
a bőröndnek.
Mara Ópium meséi
Ópium-mámor állatai úsznak a szemében.
Ordítva feláll a padra
és letépi a Bazilika díszletét.
Kertje zöld,
vére hófehér.
Egy taxi úszik a város felett.
Egyik szemed zöld,
a másik szürke mankó.
Igen, a maják...
és már látod a Bazilikát.
Mara óriás
Találkozzunk ott.
De engem visz a hajó,
az a tavasz,
az a pálinka-gőzös
édes kékség
a meztelen gyári romok között,
amikor láttam, hogy kifordulsz a kapun.
Mindenütt
A márványlépcsőn patakokban
folyik le a víz.
A táska ritmusra kiontja belét.
3 óra. A bolond
táncol az autók között.
Nem jöttél.
Az odvas pokol
De szeretném, ha volna Isten!
Így viszont csak Ti vagytok nekem
Kósza árnyak, Délibáb lovagok,
Emlékek fenyvesei, Ti!
Hogy unom a pofátokat,
vizi hulla terméseitek potyogását,
összefont korok hurkain lógó emberfejeket a padláson.
Se fönt, se lent,
középütt meg pláne nem jó.
Mint a három napos vizeletben
kicsapódó fehérje,
szúr a hamisság.
Rámvetülő szörnyalakok,
legkedvesebb barátaim,
hát mi mind megőrültünk?
Drága Hóhérom,
meséld el nekem a versemet
tűnő titkokból, holt maradványokból!
Csorduljon az élet!
Csorbuljon a késed!
Nehézkes képzelet, Te,
átkozlak halálomig,
amiért az anyag lebírja a tündöklésed
és a kéj vad omlásába feledkezel.
Ócska Tűnnivágyás, Te,
átkozlak halálomig,
amiért mindig maradásra bírsz.
De legjobban Téged,
akinek a nevét se bírja a szám,
aki örök elérhetetlenül
keringeted bennem
sűrű, sötét véremet.
