Irodalmi Jelen

Maritta Lintunen versei

2010. június. 23. - 12:57

Maritta Lintunen a kortárs finn irodalom kiemelkedő író- és költőnője. Verseit a Valaistut talot című kötetből (Helsinki: WSOY, 2005) közöljük. A fordítások elhangzottak a Finn Nagykövetségen rendezett felolvasóesten, 2010. április 29-én. – Maritta Lintunen versei

Másodpercek

Valaki emlékeimbe rajzolta ezt a házat is,
a kámfor illatát, a csöndes vasárnapokat,

a fényt, mely a szikrázó szénában lengedez

(vászonkendő a szélben: ez én vagyok)

öregember tart az udvar felé
nyomában ló baktat, épp akkorának tűnik, mint a szauna
patája alatt péppé morzsolódott kutyatej
a két közelgő orrcimpáján a várakozás reszket:
a zab s a kávé illata

(mintha az élet más se lett volna, csak ugráló filmkockák sorozata,
erőteljes színek
távolról szűrődő hangok)

s végül
kép, egy reggelé –
a távolban kumuluszfelhő óriásparókája,
alatta csendélet állatokkal:
a domboldal zöldszín tejét szopó borjak
farukon napsugár tenyérnyoma.

fordította Simon Valéria

Visszafelé-játék

Rajzoljunk egy kört a homokba,
kezdjük elölről.
Egy aprócska lény lábra áll, a fák meghajolnak, hogy lássák:
nehéz feje billeg a vállán,
homokozóvödre alján pár csepp éjszaka hullott eső.
Kezdjük elölről a játékot, mintha mi sem történt volna:
a távirányítós autót most állítsuk a toboztehénke mellé,
s füleljünk, hogy kopognak a parkolóházban a paták.
Nagyanyó az ablakból vigyáz ránk
fejét a függöny redőinek hajtva.
A biciklisták a homokos utakon fedetlen fővel, lassan haladnak
mint egy időtlen filmben.
Rajzoljunk egy kört eme esztendők köré,
merüljünk bele a homokba,
régi tábortűzhely melegébe.
A tenger felől metsző szél fúj, hogy süvít a fejünk felett.
A hóförgeteg fehérbe bújtatja a kihalt iskolaudvarokat
s fellapozzuk a fényképalbumot,
eltűnünk csendben a képek mögött.

fordította Simon Valéria

Látomás

Egybeterelem a hónapokat,
szétválogatom a negatívok szótlan koponyáit
egyszer csak,
fáradozás nélkül jut eszembe a történet
anélkül, hogy olvasnom, hogy írnom kéne –

amikor lépsz egyet
én hátrálok kettőt, egyazon ritmusban
százszor is kikanalazom
a kása alatt kirajzolódó képet,
remegek az iskolaúton és
sírok az arcul csapó hógolyóktól,

miután elmész
albumokba ragasztom a villanásokat,
és miután én elmegyek
valaki rendet rak a polcokon, előszedi a képeket
fejét csóválva álmélkodik
hogy így is lehetett élni,

amíg egy este
ő is emlékezni kezd majd
ráköti a pórázra saját történetét
és elvezeti otthonába

fordította Bába Laura

Régészek

Elvégeztük a mai napi munkát,
íme előttetek a feltárt lelet.

Tegyetek vele, amit akartok –
adjátok kezébe a szembejövőknek
hasznosítsátok újra vagy tüntessétek el
e nyakékekkel díszített csontokat,
lélekvesztőt, sajkát és agyagedényeket
s a csatákban meghorpadt sisakokat
nem szólva a kiszolgált számítógépekről vagy a díjnyertes kutyák
serlegeiről
melyekből több platónyit lapátoltunk el lábunk alól

és ki ne hagyjuk a sorból az esőáztatta könyveket
telis-tele versekkel s mesékkel arról
mit az ember a lótás-futásban elvégzetlen hagyott,
s az óriási papírhengereket
miket jelentésekből és bizottsági ülések anyagából gyúrtak
ott fekszenek: pólyába bugyolált fahullák –
s nem születik belőlük semmi, hacsaknem országos erdőtűz.

A leltár ezen része kész van
és sok kutató belefáradt, beleveszett a kiselejtezett
háztartási gépek temetőibe.

Van mit archiválni, hisz erre vándorolnak új és újabb cikkek
a szélhozta korommal és olajfoltok hátán,

a légkörből időnként ádámkorabeli bolygótörmelékek potyognak alá
néha sikerül elcsípnünk egy sötétben zokogó szignált
melyet egy nejloninges rádióamatőr lőtt fel Amerikából
a Marsra ezerkilencszázötvenvalahányban
– végeláthatatlan munka, de valakinek ezt is meg kell csinálnia –

és ne feledkezzetek meg az állatokról:
gyűjtsétek össze a jegenyék ágairól a kis kerámiamadarakat
melyek valaha érthetetlen nyelveken daloltak
ki is formázhatta őket

honnan tévedtek ide, merről jöttek
hogy megtévesszék dallamképletükkel a vadászok fülét?

fordította Simon Valéria

Határvonal

Ezen a ponton valaki megfogta a csipeszt,
az ezüstös gömböt aranyra cserélte, összezavarta a láncokat.

A paradicsomnak uszonyszerű levelei nőttek,
a halban paradicsomnyi ikrazacskó dudorodott.

Ezen a ponton valaki keresztülnézett a mérőhengeren,
látta a szemközti falat,
de nem látta a mögötte lévő messzeséget,

látta a terméshozamokat, a dagadozó raktárakat,
de nem látta a halovány pillangót,
amint szárnyaival verdesett a mutánsporban,

nem hallotta, ahogy a suhogás megszűnt:
a szavak összezsugorodtak,
az indák futása aláhanyatlott a sziklameredélyről,
és a gépbe páncélozott ember ráfújt a halomra, elhordta
az erdők elhervadt történeteit.

Hétről hétre csak zümmögött a szekrénybe börtönzött rovar,
mígnem az érzékei összezavarodtak,
éjjel-nappal kavarta
a humuszt és a vizet
a sebességbe belebolondult mérőrúd –

kamrája ablakán át a kutató hallotta, hogy
érintette először egymást a szárazföld és a tenger
mint két idegen.

fordította Szomor Balázs

Kifordult erdő

Alszik még az erdő,
de az idő már hátat fordított nekünk.

Erdő közepén csendes házak, behorpadt autók
tó vizével, halakkal elárasztott benzinkutak
himbálóznak, himbálóznak
megháborodott erdő,
kifordult erdő,
a moha elnyeli a hangot.

Bensejéről álmodik az erdő –
tűzhelyen felejtett fazekakról, melyekben békák ívnak,
kórházak felett úszkáló tavirózsákról.

Fenyőerdő lepte el az egész emeletes házat
gyökerek súlya alatt repedeznek a pincék,
ág döfi át a képet
s szúnyog keresi hangját a vaságy alatt;
hiába zokog letört szárnyai miatt.

A rozsdamentes acél ereje a zuzmóba s gombába költözött –
oly valószínűtlen lehetőség
a környezetvédők jóslataiban –
moha és gomba harca:
a csillapíthatatlan étvágy, hogy felfaljanak egy acélkohót –
éppoly valószínűtlen
mint egy kihalt autópályán kotló madár.

Így történt hát
azon az előre nem sejthető napon
hogy nem érkezett többé újság,
hogy csókák és verebek alatt hajlongtak az árbocok és antennák,
nyírfák szökkentek egyik kopár foltról a másikra
és zöld sereggel telt el a vidék –
szobák, kapualjak, gyárudvarok szűkültek az emberek köré,
hínár tekeredett a bokájukra,
vakított a harmat
és iskolások tűntek el a páfrányok között
nem is tértek vissza soha már.

Bilincsbe zárt megbolondult erdő,
kifordult erdő.
Ennyi maradt csupán.

fordította Hatoss Mónika

Árnykép

A végén talán kietlen lesz a föld.
Üres az emberektől.
A régi tűzrakó hely elvész a földcsuszamlással,
el a sült madárcsont és a kőből való játék.
A víz elmos határt, áttör sorompón és bezárt ajtón,
a gyümölcsöt szikla oldalához dörzsöli,
feltöri a héjat, a húst a hullámverésbe forgatja –
így kapja meg mindenki újból eledelét.

A fák szabadon lélegeznek, a légkör ritmusában,
nád döfi át a szétporladó hajókat, tölti meg a kikötőket
zöld, vitorlázó suhogásával.

fordította Bába Laura

A tölgyfa megszólal

Tedd vissza, kérlek a táskádba
azokat az ostoba szerszámokat –
nem kell se radiokarbon, se röntgensugarak
és próbafúrás aztán végképp nem,
öreg vagyok és fáradt –
csak nyújtsd felém tenyered
mit ötsodratú vezeték földel a törzsemhez
mélyről szökik fel az áram
érintsd meg ágam sebét
simítsd meg a vérző paripa szőrét
menetoszlop dübörgeti göcsörtös kérgem
fáradt csapatok hömpölyögnek
kő gördül
kőkemény kenyér a seregnek
kisgyermek kémlel a kerítés résén
halottat cipelnek
fehér ing lobog
zászló és kereszt, hullámzó zelnicék
a menetek körbe masíroznak
trombiták, hírnökök, hadoszlopok, koporsók
járják körbe-körbe törzsem,
évgyűrűk, sebgyűrűk gyűlnek
a ló patája körívet karcol a jégbe
érintsd meg ágam sebét
simítsd meg a deres paripa szőrét
ujjad varázsszer a fának.

fordította Simon Valéria

Jelzőtűz

Egyszer régen
megláttam az erdőt az erdőn túl,
az üzenetet a lepke szárnyán,
a kígyót a kő belsejében.

Megláttam a fényt egy öregemberben –
a ringó, csökönyös kis lángot
amint átcsillan a papírvékony bőr alól.
A férfi nem tudta, hogy ő jelzőfény, előjel.
Ő csak vándorolt,
hagyta az esőt a szájába csorogni,
néha megette a gyümölcsöt, ami elébe gurult.
Elkerülte a lakóhelyeket, elment
a fák vetette árnyék mellett.
A férfit sosem faragták forgalom közepén álló szoborrá:
ő nem lobogott nagy hanggal, nem köpött szikrákat.

Az erdő már csak határ két tisztás között,
a lepke csak masni a báli cipőn,
a kő zavar a szimmetriában.

De a fény áttevődik egyik lénytől a másikig,
ott repdes egy pillanatra
a szembejövő tekintetében
éppen mikor te már feladnád.

fordította Bába Laura