Irodalmi Jelen

VERSTÖRTÉNÉS 2010.08.02-08.07 - Tóth Erzsébet

2010. augusztus. 04. - 00:56

A szobrász sem felejtheti a gyermekkorában
bőrébe szivárgott fenyőillatot,
a havasi gyopár szirmának bársonyát.
A látványt, amit a Hegyek Istene elébe bocsátott.

TÓTH ERZSÉBET

EGY MÁRVÁNY PILLANATBAN

Szervátiusz Tibornak

A költő ugyanúgy tervez, farag, vés, reszel,
csiszol, finomít, kerülgeti a törmeléket
mint a szobrász.
Munkájához nem kell andezit, carrarai márvány,
sorskagylóban bújik a gyöngy, érik az arc,
hajlik a hát.
Holdfénysugarakon utaznak hozzá a verssorok,
ő meg gyötri, nyúzza őket,
míg egy hajnalon ott áll a vers,
a lélekszobor papírtalapzaton.
A költő hazája az anyanyelv, a keserű, az édes.
Utcák nyelve és isteneké.
A múltaké.
A múltaké.
Őrző, vigyáz a strázsán.
Döglégy száll szemére, érzi a bomlást.
Egyhelyben menekül, védi a nyelvét, mint újszülöttjét.
El ne vigye nyelvpestis, tüdőgyík, gégerák,
álomkór, felejtésragály, ostobaság.
A szobrász a lelkét csempészi, sorsát csiszolja a márványba.
A kő átforrósodik keze alatt, vagy könnycsepp fakad belőle.
Az andezit meghálálja a türelmet, visszasimogat.
Nap kell hozzá és Hold, csillagok és némi melankólia.
Pessoának például fontos volt az eső.
Ha Lisszabon utcakövein nem úgy csillognak az esőcseppek,
ha az óceán csak egy kicsit is távolabb van,
talán Pessoa egy sort sem írt volna.
A szobrász sem felejtheti a gyermekkorában
bőrébe szivárgott fenyőillatot,
a havasi gyopár szirmának bársonyát.
A látványt, amit a Hegyek Istene elébe bocsátott.
Gondolat, lélek, vér és harmat.
Angyalméreg és emberálom.
Aranya nincs,
de néha aranypor szitál a sorokból,
néha megpihen egy márvány pillanatban.