Sötétkapu 3.
Először láttam meztelen nőt, gondolja a férfi, az első nőmet először meztelenül. Szebb volt, mint a képzelet. A szem jobban érzi a formákat, mint a kéz, a kéz durván, elnagyolva közvetít az agynak, lemaradnak az ívek, a szépség, a lágyság. Előbb fent. Előbb Anna dobta le a felsőrészt, arcot, nyakat, hónaljat mosott, aztán magára kapta az inget, gondolja a férfi. Én ugyanabban a vízben, ugyanúgy. A lavór peremén megjelentek az első szappanhab fodrok. Aztán Anna guggolt a kislavór fölé, locsolta magát, mosogatta le a szappant, de az ing szárnyait olyan ügyesen igazította, hogy nem láttam sokat.
Onagy Zoltán
Sötétkapu 3.
5. A báty ágya
Gondban, komoly gondban, használni merjem-e bátyám ágyát, gondolja a férfi. Könyököl a Duna fölött, mosolyog.
Most mi legyen? Mi legyen, gondolja a férfi. Az én fekhelyem nem ágy, hanem nyitható lóca, magam is legurulok róla, ha nem figyelek, arra hajtogattam esténként a két lópokrócot matracnak, rá egy kevésbé szúrós vékonyka plédet, rá az ágyneműt. Kettőnek alkalmatlan, ha egynek alkalmatlan.
De a bátyámmal mindent előzetesen meg kellett beszélnem, gondolja a férfi, mert ha elmarad az egyeztetés, napokig képes nem szólni, gondolja a férfi. Nem szerettem, ha nem szól. Nem szerettem, ha ezzel büntet. Nem szerettem, ha nem mondta elalvás előtt, jó éjt.
Féltem a bátyámtól, gondolja a férfi, féltem, hogy mindent jobban tud, még azt is, amit nem tud jobban. Meg attól is féltem, hogy gyáva vagyok. De ez most nem olyan helyzet, mint a többi, ami előtte jutott.
Megráztam magam, gondolja a férfi mosolyogva. Összenyaláboltam a cuccot, átágyaztam a bátyám ágyára.
Tiszta törölközőt kerestem Annának, flanelinget apám megmaradt kollekciójából, víz, konyha.
Azt kérdeztem, gondolja a férfi mosolyogva, nézhetlek? Soha nem láttam meztelenül. Két év alatt soha. Nézzél, válaszolta a lány, nézzél. Tiéd vagyok. Mindenem a tiéd, miért ne nézhetnéd, gondolja a férfi elszoruló torokkal.
Nem ezt mondta, gondolja a férfi, nem ezt.
Hanem azt: Nézzél, tiéd az életem.
Rögtön megszakad a szívem, gondolja a férfi.
A férfi sétál egy kört.
Megnézi a hófehér István szobrot a hittérítő karddal, a gyalogutat a hegyoldalban, a világítást, a régi gondnoki házat, amire mindig úgy vágyott, most romként funkcionál, az alagútlejárót, a hegyoldal bozótosa helyén a rendet, az utakat. Aztán visszatér az előző pontra, ahonnan jól belátó a város, a folyam, a szomszéd vár, Párkány, a papírgyár kéményei, messze Tábor és Dorog, még messzebb a nyergesi lankák.
6. Az első
De én is nézlek, mondta Anna tréfásan fenyegetve, gondolja a férfi. Azt már nem, válaszoltam volna azonnal, de nem 
mondhattam, nem, hogy szégyenlős vagyok, hogy sorozáson is éppen el nem süllyedtem a szégyentől, ahogy ott állok pucéran, mezítláb a hideg kövön, a felöltözött, pálinkától piros fejű törzsőrmesterek előtt.
mondhattam, nem, hogy szégyenlős vagyok, hogy sorozáson is éppen el nem süllyedtem a szégyentől, ahogy ott állok pucéran, mezítláb a hideg kövön, a felöltözött, pálinkától piros fejű törzsőrmesterek előtt. Először láttam meztelen nőt, gondolja a férfi, az első nőmet először meztelenül. Szebb volt, mint a képzelet. A szem jobban érzi a formákat, mint a kéz, a kéz durván, elnagyolva közvetít az agynak, lemaradnak az ívek, a szépség, a lágyság.
Előbb fent. Előbb Anna dobta le a felsőrészt, arcot, nyakat, hónaljat mosott, aztán magára kapta az inget, gondolja a férfi. Én ugyanabban a vízben, ugyanúgy. A lavór peremén megjelentek az első szappanhab fodrok. Aztán Anna guggolt a kislavór fölé, locsolta magát, mosogatta le a szappant, de az ing szárnyait olyan ügyesen igazította, hogy nem láttam sokat. Magyarul semmit. Aztán én guggoltam a kislavór fölé.
Rajtam nincs ing.
De szép, mondta Anna egyszerűen, mintha virágot, vagy madarat látna.
De szép is volt, gondolja a férfi.
Mielőtt lefekszünk, a szakadt pántú papucsban kicsoszogok az udvari falikúthoz, megtöltöm a mosófazekat, fel a szobai a kályhára. Csak aztán össze.
Csak aztán bújtunk össze, gondolja a férfi. Először teljes felülettel, először ért össze a négy térd, a hasak, a mellek, mindezek mellett az orrunk, Anna orra mindig hideg, mint a jégcsap, első esetben úgy, mint a házasok, akiknek mindent szabad, és akik mindent tudnak.
Nem tudtunk sokat, gondolja a férfi, de igyekeztünk, ha már ilyen szerencsénk volt.
Kapcsolódó interjú:
Kritika a kötetről:
