Irodalmi Jelen

Sötétkapu 8. (A szívembe lőttél)

2010. október. 24. - 06:45

Ha most nem lettem terhes, mondta később Anna, gondolja a férfi, akkor soha. Egyenesen a szívembe lőttél.
Istenem, gondolja a férfi, "a szívembe lőttél", de szép volt azután egymáshoz fordulva összebújni, rápakolni a kart, odahúzni vele, a másikat a feje alá tenni, rápakolni a fölső lábat, az alsóval odasimulni, érezni a mellbimbót, a halk szuszogást a fülcimpán, érezni a lassú visszatérést a földre, az ernyedést, és aludni, aludni.
A szívembe lőttél, beleborzong. Mintha előre tudta volna, gondolja a férfi. Ezt is.

Onagy Zoltán

Sötétkapu 8.

12. A szívembe lőttél

A vacsora utáni mosakodásból most nem csinálunk külön ünnepet, gondolja a férfi lefordulva a jelszavakról, az megvolt tegnap is, reggel is. Amíg Anna mosdik, gyorsan ágyazok, aztán én mosakszom, addigra Anna az ágyból kukorékol.

Ne kapcsold le a villanyt, mondta, de rakj még a kályhára, és pontosan húzd össze a függönyöket, ne lássanak be a szomszédok, ha elmennének az ablak alatt, gondolja a férfi. Az udvari pottyantós hátul a folyosó végén. Az ablakszint is alacsony, belát, aki nagyon akar.

Világosban csináljuk, jó?, kérdezte Anna, és amikor a vaskályha dübörögve rázendített, átvizsgáltam az ablakot, bezártam a konyhaajtót, résnyire hajtottam a szoba és a konyha köztit, mert az udvari ajtó üvegén átlátszó gézfüggöny a kórházból, onnan is beleshetni az ágyra.

Látni akarok mindent, téged akarlak látni főleg, amikor ölelsz, mondta Anna, gondolja a férfi, és ezzel hirtelen nem lehetett mit kezdeni. A szemérem nagyhatalom. Az emberbe döngölt, a vele született szemérme, az, hogy csúnya, hogy szokatlan, hogy gusztustalan, és mindenféle. Aztán lassan megbékültem. Anna ebben is ügyesebb volt, tehetségesebb. A paplan alatt kezdtünk, mint tegnap, arcával, ajkával végigmaszatolt a mellemen, a hasamon, aztán egyszer csak eltűnt a paplan alatt, csak a haja lógott ki, az követte a mellemen, apródonként siklottak lefelé a göndör vörösesszőke fürtök, mint a kígyók. És odaért. Oda le, gondolja a férfi. És bekapta, se szó, se beszéd.

Megrendített, szó, mi szó, gondolja a férfi. Mint aki nem először csinálja, ez jutott eszembe azonnal, szégyelltem magam miatta, szégyelltem magam a szégyenkezésem miatt is, amiatt is, hogy így meglepődtem, megijedtem, hogy kényelmetlen volt, szokatlan, de nagyon jó.

Zavarban voltam, ahogyan a kisfiú zavarba jön, amikor illetlent kérdeznek tőle, gondolja a férfi, mert a szerelmem sokkal inkább tündéri volt, mint technikás, ha hozzáérhettem, elég volt, azon nem is gondolkodtam, hogyan kell másként, hogyan jobban, szebben, tartalmasabban. Tizenkilenc évesen.

Az is zavart, minden előtt az jutott eszembe, nem először csinálja, gondolja a férfi, belém szakadt a féltékenység, hogy tényleg nem, ha ennyire ügyes és hűvös, ennyire tudja, hogyan kell, gondolja a férfi, és elmosolyodik, tizenkilenc évesen miképpen működik a fiatal férfiak agya. Mert közben azt is tudta, két éve, két hosszú éve minden szabad percüket együtt töltötték, hogy Anna szűz volt, hogy szerelmes volt, két éve volt szerelmes belé, a féltékenység mégis félre tolt minden rációt.

De erre, így, nem volt mód. Arra volt mód, ha nagyon-nagyon akarták, ha már nem lehetett tovább bírni, elbújtak valahol, szabaddá tették a ruházatot a legszükségesebb helyeken, csak annyira, hogy a dolog menetét ne akadályozza, és kész. Közben féltek a gyerektől, féltek, hogy felfedezik őket, aztán pirultak, és megnyugtatták egymást, jó így is, ha nem lehet másképpen.

Végül megbirkóztam a feladattal, gondolja a férfi, Anna ebben is sokkal jobb, vezet, mint a táncban, a konyhában, az ágyban, mintha aki idősebb és tapasztaltabb, pedig dehogy, csak érzéke több a jóhoz, hogyan legyen jobb, hogyan feszesebb, színesebb. Hogyan legyen valami tartós, hogyan zengjen évekig a szívben, mint a harang.

Lelöki a takarót, ott fekszik a lámpa szürkés fényében gyönyörű szépen, gondolja a férfi, haja hátradobva, én meg benne, tenyerei kiterítve a hasamon, melle a combjaimon, feje le, föl jár, és olyan hangosan cuppog, hogy attól féltem, az egész udvar hallja.

Az is eszembe jutott, gondolja a férfi, mi volna, ha a bátyám véletlenül megérkezne, van kulcsa a bejárati ajtóhoz, simán, hang nélkül beléphetne, meglátná ezt, Annát kurvának gondolná. De nem jött, én pedig gyorsan, talán másodpercek alatt megfeledkeztem a bátyámról.

Órák teltek el, gondolja a férfi, szerintem órák, én is odakeveredtem a jóba, a combok közé, az erdős dombocska alá, a különös, ide-oda hajló húsok és illatok közé. És Anna ebben is, hogy még ebben is, mint mindenben, a kis zseni. Nem mondta, hogy most te. Hányszor elhangzott a következő ötven évben: "most te!". Úgy fészkelt, mozgott, irányított, úgy tekeredett föl rám, hogy egyszer csak bent jártam az erdőben, ahol soha nem, nem is tudtam, hogyan kötelező mozogni odabent, milyen irányokból jönni, menni, mi a teendő. Csak tátottam a szám, mint a kismajom a karácsonyfa előtt, mert addig nem láttam élő karácsonyfát ilyen közelről csillogni. Távolról is csak tegnap a lavór fölött. De egyszer csak ott voltam. Odajutottam. Először érezhettem a két összecsukódó comb selyemérintésű bőrét az arcomon, először hallottam serkenő szakállkára, "szúrsz", először éreztem a semmihez se hasonlítható ízek savanykás, édes kombinációját, először éreztem rövidnek a nyelvem, mert ment volna befelé, ütközésig, miután rájöttem a módjára, hová és hogyan.

Istenem, gondolja a férfi, istenem...

Órák után, gondolja a férfi, órák múlva, mert óráknak tűnt, időtlennek, Anna fölülkerekedett, legyűrte, lenyomta, maradj. Végül újra hallhattam a medvebocshangú elégedett mormogást gyomorból, ami Anna élvezetét kísérte. Aztán összeomlottunk levegő nélkül.

Ha most nem lettem terhes, mondta később Anna, gondolja a férfi, akkor soha. Egyenesen a szívembe lőttél.

Istenem, gondolja a férfi, "a szívembe lőttél", de szép volt azután egymáshoz fordulva összebújni, rápakolni a kart, odahúzni vele, a másikat a feje alá tenni, rápakolni a fölső lábat, az alsóval odasimulni, érezni a mellbimbót, a halk szuszogást a fülcimpán, érezni a lassú visszatérést a földre, az ernyedést, és aludni, aludni.

A szívembe lőttél, beleborzong. Mintha előre tudta volna, gondolja a férfi. Ezt is.